“Egy jó vers el tudja hozni azt, amitől ma kicsit eltávolodtunk; hogy szembenézzünk az érzelmeinkkel, megálljunk egy pillanatra és elgondolkodjunk, vagy egyszerűen rácsodálkozzunk valamire.” A tavaly megjelent Apa kezdődik c. novelláskötetének megjelenésével vált szélesebb körben is ismertté Véssey Miklós, fiatal író, költő, aki emellett Istenhívő és két gyermek édesapja – interjúnkban így kézenfekvő volt, hogy mindezeket a témákat érintve beszélgessünk a hit és az irodalom, az irodalom és társadalomi kérdések, valamint az apai hivatás vonatkozásában.
Hogyan alakult az írással való kapcsolatod gyerekkorodtól kezdve?
Művészcsaládból jövök, édesapám festőművész, édesanyám pedig sokáig a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállításokat. Gyerekkoromban anyukám nagyon sokat olvasott nekünk, ez adott egy alapműveltséget, de elsősorban a sport iránt érdeklődtem, fociztam. Aztán kamaszként a semmiből kezdtem el verseket írni – bár ez sok tizenévesnél előfordul, de van, akinél az írás később is megmarad. A testnevelési főiskolára jártam, amikor még mindig írtam verseket, és ekkor elgondolkodtam azon, hogy kéne valamit kezdeni ezzel a hobbimmal. Jelentkeztem Lackfi János kreatív írás kurzusára, és ott csodálkoztam rá, hogy mennyire izgalmas dologról van szó, és hogy hányféleképpen lehet írni. Az írásban voltak két-három éves szüneteim, például akkor, amikor a gyerekeim megszülettek. Később irodalmi folyóiratoknak, illetve a Képmás Magazinnak is elküldtem a műveimet, a főszerkesztőnek pedig megtetszettek az Apa kezdődik novelláim, és kérte havonta a következőt. Jelenleg, hál’ Istennek, olyan élethelyzetben vagyok, hogy van időm írni, így egy éven belül két könyvem is meg fog jelenni. Az apaság írói szempontból is jó, mert korábban sokféle irányba szerteágaztak a témáim és szövegeim, de ez az élethelyzet összefésülte ezeket.
Mit gondolsz, ma mennyire van súlya az irodalomnak társadalmi szinten?
Ha mondjuk száz évvel ezelőttre visszatekintünk, akkor ahhoz képest biztosan kevesebb szépirodalmat olvasnak az emberek, ebben erősen közrejátszik az okostelefonok elterjedése. Nagyon lerövidült az emberek figyelme, nagyregényeket nehezebben olvasnak, mint egy verset, ami néhány percbe telik. Olyan szempontból, azt gondolom, van súlya az irodalomnak, hogy
ki vannak éhezve az egyének arra, hogy megérintődjenek. Egy jó vers el tudja hozni azt, amitől ma kicsit eltávolodtunk;
hogy szembenézzünk az érzelmeinkkel, hogy megálljunk egy pillanatra és elgondolkodjunk, vagy egyszerűen rácsodálkozzunk valamire. Nem féltem az irodalmat, hogy elveszítené a súlyát, mert egy ilyen korban, mikor kevésbé olvasnak az emberek, még értékesebb. Persze, ha arra gondolunk, hogy hány embernek van katarzisélménye az irodalomnak köszönhetően, az valószínűleg nagyban csökkent a korábbiakhoz képest.
Feladata-e az irodalomnak, hogy társadalmi, közéleti kérdésekben megnyilvánuljon?
A jó irodalom hat az olvasóra. Az is veszély, ha vannak tabutémák, amelyeket kerülünk, amelyekről nem beszélünk, vagy cenzúra, véleménydiktatúra van – ugyanakkor a túlaktualizáltság sem jó. Félni sem szabad, hogy például azért nem beszélek a tanárok helyzetéről, mert politikai szempontból meg leszek ítélve. Az a kérdés, hogy mi a motivációm? Ha hitelesen úgy tudok megszólalni mondjuk a tanárkérdést illetően egy versben, hogy az nemcsak aktuális, hanem egyetemes értékeket is megcsendít, és nem öncélú, azzal hozzáadhatok az ügyhöz. De veszély az, ha nagyon aktualizálva van egy mű, mert az irodalomnak, úgy gondolom, időtlenebbnek kell lennie annál, mint hogy ma vagy tegnap mi történt.
Azok a zseniális művek, amelyek aktuálisak, de tágabb értelemben is működnek.
Sajnos a magyar közvélemény, közélet borzasztóan kettészakadt; nehéz úgy megszólalni, hogy az egyik vagy a másik oldal ne gyilkoljon le, akkor is, ha összetetten, nem egyoldalúan fogalmazol. Személy szerint én sokkal fontosabbnak tartom azokat a dolgokat, amelyek összehozzák az embereket. Kérdés, hogy hol van az a határ, amikor ki kell állni valami mellett. Inkább olyan alkat vagyok, hogy élem a kis visszavonult életemet, megvan a véleményem, amit otthon a családommal megosztok, és ha tenni kell valamit, akkor a saját környezetemben aktivizálom magam. Jelenleg nem érzem feladatomnak, hogy az irodalmon keresztül társadalmi kérdésekben nyilvánuljak meg.
Ma vannak meghatározó stílusirányzatok, amelyek mentén alkotnak a költők, írók?
Vannak bizonyos irányvonalak, amelyek párhuzamosan jelen vannak. A klasszikus értelemben vett vers és a slam poetry megfér egymás mellett, ez utóbbi egyébként is részben előadó-művészetnek minősül. Persze minden korban van egy irányultság, de külön kell akkor beszélnünk novelláról, regényről és versről, és egy kategórián belül is ezerféle van. Valószínűleg napjainkban azért is érzékelhető kevésbé, hogy egy adott irányzat domináns lenne, mert több ember tud publikálni, mint korábban. Nyilván a legnagyobb és legjobb szerzőinken látjuk, hogy merre haladnak, mi jellemzi a munkásságukat, de én elsősorban az egyéni pályában, az eredetiségben hiszek. A művészetben érik az embert hatások; nem tudok úgy írni, hogy ne lennék tisztában azzal, hogy a kortárs irodalomban mi történik, hiszen nem írhatom meg még egyszer ugyanazt. A művészet mindig újítani akar, és épp azért lehet furcsa egy kortárs mű, mert a szerző szeretne új formában, új utakkal kísérletezni.
Neked személyesen mi a célod az írással?
Elsősorban nem is célom van, hanem él bennem a hajtóösztön –
akkor érzem jól magam, ha el tudok mélyülni, lelassulhatok és a lelkemben lévő dolgokkal úgy foglalkozhatok, hogy abból műalkotás szülessen.
Nagyon élvezem ezt a folyamatot. Emellett természetesen célom, hogy valami értéket teremtsek és élményt, valódi hatást nyújtsak az olvasóknak. Az íráshoz szükséges, hogy tudatosan kiszakítsak időintervallumokat, amikor nem vagyok online, amikor el tudok mélyülni. A sétálás – mint repetitív mozgás – nagyon hasznos, el tud vinni egyfajta meditatív állapotba. Van, hogy a gyerekek üvöltése közben is el tudok mélyülni, de a nagy számok törvénye alapján inkább a csend segít. Az írásnak van egy erősen gyakorlati része; le kell ülni és csinálni kell, sokat kell olvasni, ismerni a szakma csínját-bínját, ugyanakkor van egy misztikus oldala is, amit nem értünk. Lehet, hogy a figyelemről szól az egész; azért kell csendben lenni, hogy azt a valamit meghalld magadban vagy máshol.
A Képmás oldalán jelentek meg novelláid, melyekben bibliai történeteket írsz át a mai korra. Ezeket olvasva az a benyomásom, hogy személyes, játékos kapcsolatod van Istennel. Hogyan alakult a hited az évek során, hogyan vált érett, felnőtt hitté?
Hitét gyakorló családban nőttem föl, de nem igazán beszéltünk a vallási tapasztalatainkról. Jártam hittanra, voltam elsőáldozó, tisztában voltam a tanításokkal, de a hitem nem volt elmélyült, és egy rossz istenkép, a büntető Isten képe alakult ki bennem, amire csak huszonéves koromban jöttem rá. Nem tudnám megnevezni a változás konkrét pillanatát, mert a hitem fokozatosan vált éretté. Szent Ágostont választottam bérmaszentemnek, aki filozófiai, szellemi oldalról közelítve vezette le az Isten létét és szeretetét, és ez engem nagyon megfogott. Fejben tehát már meg lettem győzve, de a szívemben még nem tapasztaltam meg Istent. Később megismertem a feleségem, aki már akkor egy nagyon mélyen hívő ember volt. Amiről beszéltünk keresztényként, azt ő komolyan is vette, mindennap élte az önzetlen szeretetet, és ezt inspiráló volt látni. A hitem mélyülésének másik fontos eleme az volt, mikor megszülettek a gyerekeim. A kereszténység tanításának középpontjában az atyai szeretet áll, de addig, amíg nem váltam édesapává, nehezen tudtam elképzelni, mit érez pontosan a szülő a gyermeke iránt – és jól tudjuk, hogy amennyire szülőként a gyerekünket szeretjük, az még mindig csak milliomodrésze annak, amit Isten irántunk érez. Megdöbbentett ez a felismerés, és az a bizalom is, hogy Isten rám bízta a gyerekeimet.
Küzdesz az önbizalomhiányoddal meg a hülyeségeiddel, és Isten egyszer csak azt mondja, hogy ennek a gyereknek te leszel az édesapja,
és nem lesz másik. Ez a nagy előzetes bizalom megérintett – nem tudtam még, hogy milyen apa leszek, de Isten már bízott bennem.
Honnan jött az inspiráció, hogy modern köntösbe helyezz bibliai történeteket, és hogyan választod ki, hogy mely történetet írd át?
Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben c. verse nagyon mélyen hatott rám. A költemény alcíme Szent Márton-apokrif, és a költő gyakorlatilag egy legendát ír meg belülről, Szent Márton szerepébe helyezkedve. Ennek kapcsán belegondoltam abba, hogy milyen érdekes, hogy egy héten át – virágvasárnaptól a keresztre feszítésig – ugyanaz a tömeg vette körül Krisztust, és nehéz elképzelni, hogy aki letette a pálmát Jézus elé, azok között nem volt olyan, aki néhány nappal később már azt kiabálta volna, hogy Barabást engedjék szabadon Jézus helyett.
Rengeteg izgalmas kérdést vet föl az evangélium. Íróként az érdekel, hogy vajon mi zajlott le egy ilyen emberben?
Vasárnaptól péntekig címmel jelent meg az első, bibliai történethez kapcsolódó novellám, amit aztán elküldtem a Képmás Magazinnak, és mivel a főszerkesztőnek tetszett, kitaláltam, hogy legyen ebből is rovat. Ez egyfajta biblioterápiás folyamat számomra. Van, hogy fogok egy igét, elmélyedek benne, és keresek egy olyan szereplőt, aki nincs benne a történetben, csak kívülről figyeli az eseményeket, vagy próbálok belehelyezkedni egy meglévő szereplő helyébe. Kicsit szinapszisszerű a Biblia: egy adott ember ezt mondta, azt csinálta, ide ment, és több dolog nem derül ki – például, hogy milyen volt a környezet, mi történt később azokkal az emberekkel, akiket Jézus meggyógyított… Ráadásul sok olyan mondat hangzik el Krisztustól, amivel nehéz mit kezdeni, ilyen mondjuk, hogy a halottak temessék el a halottaikat. Ezeket a megszólalásokat számtalan módon értelmezhetjük anélkül, hogy eretnekséget követnénk el.
Van, hogy egy evangéliumi történetet a jelenkorba helyezek, mintha napjainkban játszódna, hiszen az is igaz, hogy ezek újra és újra megtörténnek, nap mint nap. Van egy-két szöveg, ami pedig a 20. századra reflektál, amikor kiélesednek a morális dilemmák egy diktatúrában, és komoly helyzetekben kell döntést hozni. Ezekből a novelláimból összeraktam a kéziratot, a tervek szerint jövő májusban jelenik meg a kötet.
Tapasztaltál olyat, hogy egy vers vagy novella imádságban született meg?
A meditatív, elmélyültebb lelkiállapot, ami szükséges az íráshoz, számomra már kicsit az imádságra hasonlít, mert mindkét helyzetben a dolgokat sokkal mélyebb valóságukban tudom látni. Az imában jobban megszólítom Istent, talán ennyi a különbség. Nem mindig az adott pillanatban történik valami; lehet, hogy van egy imám, amiből két hét múlva születik egy ötlet. Olyan is előfordul, hogy a nem imádkozó meditatív állapotban azt érzem, valaki ott van velem. Nehéz megfogni, hogy hogyan születik egy írás, mert intuitív dologról beszélünk. Az is igaz, hogy azon imaélmények alapján, mikor nagyon közel érezzük magunkat Istenhez és minden happy, nehéz írni, mert a végeredmény giccses lenne. A jó művek mindig kicsit eltávolodnak a tapasztalattól, azonban egy ennyire pozitív élménytől nehéz távolságot venni.
Mennyire tartod jónak, ha a hit és az irodalom összefonódik?
Önmagában az is jó kérdés, hogy mit jelent az, hogy egy mű keresztény. Lehet, hogy egy versben szó sem esik Istenről, mégis jobban benne van, mint egy olyan műben, amelyben tizenháromszor megemlítik. Van egyfajta örök érték, és egy műalkotás minél jobban közelít ehhez, annál jobban ott van benne Isten – akkor is, ha kétség vagy tagadás van benne. Ezek azok a művek, amelyek meg vannak küzdve. Pilinszky költészete például ilyen. Ő egy mélyen hívő ember volt, aki sokszor nem érezte Isten jelenlétét, és amikor ezt megírta, akkor őszinte, hiteles és valódi maradt, nem mesterkélt vagy giccses. Nem félt a blaszfémiától, mert
egy jó mű bátor, kimondja a valóságot.
Egyik kedvenc Pilinszky-sorom épp azért az, hogy dideregve csak hevesebb a szerelmek szerelme – ezt vallási imaélményéről írja, arra gondolva, hogy amikor legtávolabb vagyunk Istentől, és mégis kitartunk a hitben, az a legkeresztényibb. Nehéz tehát megmondani, hogy melyik mű mennyire keresztény, de természetesen vannak olyanok, amelyek témájuk vagy állításaik miatt nehezen nevezhetők annak, mivel távol esnek Jézus tanításától.
Vannak olyan verseid, amelyeket azért nem jelentetnél meg, mert úgy éreznéd, túl mély belátást engednek az Istenkapcsolatodba?
Ilyen szempontból már nincsenek különösebb gátlásaim. Inkább az a kérdés, mennyire hatásvadász módon vetkőzik le az ember, mert az írás tulajdonképpen arról szól, hogy megnyílsz valamilyen szinten. Bejárást engedsz a lelkivilágodba, amit nem mondom, hogy élvezek, de már nem okoz gondot. Introvertált ember vagyok, és az írás pont, hogy segít, mert nem szóban nyílok meg, hanem megkomponálok valamit, ami precízen ki van találva – így nem azt élem meg, hogy az olvasók belépnek a gondolataimba, hanem én adok nekik magamból. Nem osztok meg olyat, ami túl intim lenne, például, hogy épp milyen a kapcsolatom a gyerekeimmel, a feleségemmel, vagy valaki mással. Még azokban a kapcsolatokban is, ahol már elvesztettem a reményt, meghagyom a csoda lehetőségét, mert hiszek abban, hogy bármit hozhat az élet. Így – Adyval ellentétben – nem kívánok egy kapcsolatot sem verssel lezárni.
Apa kezdődik – hol tartasz jelenleg ebben a folyamatban?
A szülőség mindennap hoz valami újat. Nem lehet tervezni, és ez igencsak embert próbáló – olyan értelemben, hogy nem tudod, hogy egy év múlva a gyereked milyen személyiségjegyeket fog mutatni, mi lesz vele nehéz vagy könnyű, mi az, amit nehezen fogad majd el. Például a kislányunk most két és fél éves, és nem hajlandó, csak hordozóban aludni. Most elkezdtük keresztülvinni, hogy igenis feküdjön be az ágyba, de fél évvel ezelőtt nem láttam előre, hogy ezt a helyzetet hogyan fogjuk tudni megoldani. A kisgyermekes lét nem unalmas, állandó kihívást ad.
Annyira gyorsan fejlődnek és változnak a gyerekeid, hogy neked is elég gyorsan új embernek kell lenned.
Ma még csak pelenkáznod kell, holnapután meg már érzelmi problémákat megoldani, és ez fárasztó, ugyanakkor csodálatos is. A kisfiam nem olyan sokára iskolás lesz, és jó látni, ahogy értelmileg fejlődik. Olyanokat lehet vele beszélgetni, hogy csak csodálkozik az ember! Az apa-lánya kapcsolat pedig egy külön szerelem.
Mikor belekezdtem az Apa kezdődik novellák megírásába, a feszültség levezetésében is segített, hogy a nehéz helyzetekből poént csináltam. Másrészt azt is láttam, hogy annyira nincs ennek szépirodalma! Pszichológiai apás könyvek elérhetők, szerencsére egyre több, de éreztem, hogy jó lenne erről beszélni, a személyes tapasztalatokat megosztani. Az apaság egy új terület, új tapasztalat, amiről bőven lehet írni. Nem láttam előre, hogy mi vár rám, és rengeteg élmény ért. Impulzív ember vagyok, könnyen elvisznek az indulataim, az érzéseim, de ha leülök leírni néhány mondatot, akkor szembesülök azzal, hogy épp mi van bennem – és ez visszahat rám. Ha valaki nem is akar szépíró lenni, minden szülőnek ajánlom a szülőnaplót, hogy leírja, mik történtek vele és a lelkében, például, hogy Pistike ma arcon dobott zabkásával, én ettől így éreztem magam, és elegem van, hogy három éve nem voltam sehol. Ahogy az ember leírja ezeket, eltávolodik a helyzettől, kívülről látja, hogy mi van, és így már tud valamit kezdeni a nehézségével.
Fekete Ágnes
hirdetés
