Lőw Gergely újra nagyszerű írással ajándékozott meg bennünket: egy blogbejegyzés örömről, hitről – és a bárka két széle közötti hatalmas távolságról!
Öröm
Mikor örültél utoljára, úgy igazán? Nem arra gondolok, amikor jót nevettél egy viccen, hanem, amikor tele voltál igazi örömmel. Tudod, amikor nem is kell viccet mesélni, csak egyszerűen boldog vagy. Egy kényelmes helyzet jut eszedbe? Egy jó evés? Vagy valami egész más? Emlékszem, amikor egyszer novemberben egy éjszakai kiránduláson eltévedtünk a regnumcsapatunkkal az erdőben, nem találtuk meg a szállást, aztán a jéghidegben vártuk az első hajnali vonatot. Kényelmes volt? Nem. Boldogok voltunk? Határozottan igen! Egyszerűen olyan jó volt együtt lenni.
A legörömtelibb pillanataink talán nem is annyira a fizikai igényeink betöltéséhez kötődnek, hanem hogy belülről vagyunk eltelve valamivel.
Szent János evangéliumában ezt olvassuk: “Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Pedig minden okuk megvolt a félelemre, a kétségbeesésre. Elvesztették a Mesterüket, akibe minden bizalmukat vetették, sőt, ami még ennél is rosszabb, nem csak hogy elvesztették, elhagyták. És mik Jézus első szavai? “Szégyelljétek magatokat!”… “Mélyen csalódtam bennetek”… Ja, nem. “Békesség nektek” (Jn 20,19). A békesség héber megfelelője a “shalom”, annyit jelent, hogy eltelve lenni valamivel. Nem is valamivel, sokkal inkább Isten szeretetével, Isten örömével. A feltámadt Jézussal való találkozás az, ami meg tudja adni ezt. Te mikor találkoztál vele utoljára? Mikor örültél utoljára úgy igazán?
Árnyék
Mert, ha nincs bennünk ez az öröm, az azt jelenti, hogy valami beárnyékolja a kapcsolatunkat Istennel. Valami közénk áll. Lehet ez egy rossz élmény, amitől azt érzed, hogy elhagyott téged, vagy lehet ez a jó élmények hiánya, amitől azt érzed, hogy nem is foglalkozik veled. “Persze, Isten gondoskodik…, csak épp nem rólam, Isten jelen van…, csak épp nem az én életemben, Jézus valóban feltámadt, alleluja…, csak épp nem nekem”. Teljesen meg tudjuk érteni Tamás apostolt: “Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” (Jn 20,35).
Jogos! Mennyire fájhatott neki, hogy kimaradt! Neked nem volt még olyan érzésed, hogy a barátaid kihagytak valamiből? Képzeld el, hogy a legjobb barátod elutazik külföldre, aztán hazalátogat, és téged nem hív meg a bulira. És mi ez ahhoz képest, hogy Jézus feltámadt a halálból, és pont akkor jelenik meg a tanítványoknak, amikor “Tamás […] nem volt velük” (Jn 20, 24)? És nem vigasztalja meg Tamást, hogy a többiek azt mondják, “Láttuk az Urat!” (Jn 20,25). “Oké, én meg nem láttam”. Igaza van. Hogy lehet így kiállni apostolként tanúságot tenni? “Mi vagyunk az apostolok, láttuk Jézust meghalni, és találkoztunk vele, miután feltámadt. Ja… ő? Hát, izé… Tamás nem találkozott vele, de azért neki is higgyetek…”
Tamás reklamál, és ez nekünk is azt üzeni, hogy Istennél lehet reklamálni.
Amikor 8 nap múlva (!) Jézus újra megjelenik, kihez fordul először? Hát nem Tamáshoz? Nem felejtette el. Sőt! Mintha először is csak azért hagyta volna ki a buliból, hogy később ki tudja mondani a bánatát. Tamásnak szüksége volt rá, hogy elmondja mire vágyik, hogy aztán Jézus felülmúlja minden várakozását.
Nem elvárja, hanem adni akarja
Neked mire lenne szükséged, hogy örülj? Mire vágysz igazán? Mondd ki Jézusnak, hogy megnyílj arra a sokkal többre, amit ő tud adni neked. Nagyböjt 40 napjára szoktunk tenni elhatározásokat. Miért ne tehetnénk elhatározásokat a húsvéti időszak 50 napjára is? Erre készültünk, nem? Hogy 50 napig (legalább ennyi ideig) örüljünk. Például megnézek egy filmet, amit már nagyon rég szerettem volna. Összeszedem magam, és elmegyek kirándulni. Találkozom a barátaimmal… Mire vágysz igazán? Mi okozna igazi örömet? Az Apostolok cselekedetei így ír az első keresztényekről: “Mindennap összegyűltek a templomban egy szívvel- lélekkel. A kenyeret házaknál törték meg. Örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt” (ApCsel 2,46). Te örömmel veszel részt a szentmisén? Öröm van benned, amikor áldozol? Örömmel imádkozol? És ha valamelyikre a válasz “nem”, akkor sincs semmi baj. Nem kell kétségbeesni. Jézus nem elvárja tőled ezt az örömöt, hanem adni akarja. Kérd tőle.
De nem akarja megoldani a problémádat
És mi van akkor, ha kéred, hogy segítsen, és mégis csalódsz benne? Mi lehet a legnagyobb nehézség, a legnagyobb próbatétel az életünkben? Az érettségi… legalábbis 12-esként érezheti így az ember. Én is így éreztem. Amikor a fizika érettségit írtam, és odaértem ahhoz a feladathoz, amit a legvégére hagytam, azt láttam, hogy legalább még 5 perc kéne hozzá, de már csak 1 perc volt hátra. Nagyon fohászkodtam Jézushoz, hogy nyújtsa meg a tér-idő kontinuumot, csináljon valamit, mert muszáj jó eredményt elérnem. Mi lesz, ha nem lesz meg a pontszám? Mi lesz, ha nem vesznek fel az egyetemre?
De a tér-idő kontinuum nem nyúlt meg, az egy perc lejárt, a feladatot pedig nem sikerült befejeznem. Mit gondolsz, csalódtam? Igen. Hányszor csalódunk a kis földi reményeinkben. “Pedig azt reméltem, hogy ő fog megsegíteni a fizika érettégin…” Vagy mint az emmauszi tanítványok: “Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”. És nem. Csalódunk. Hány és hány probléma van az életünkben (vagy a tiédben nincs, csak nálam? Javíts ki, ha tévedek!), és amikor végre-valahára valahogy megoldjuk, csak újabb problémák merülnek fel. Mintha egy hidrával állnánk szemben, mint Herkules, és hiába vágjuk le egy fejét, kettő másik nő helyette. Mintha ebből a mókuskerékből nem volna kiszállás. És valóban. Nincs is. Legalábbis az evilági kereteink között nincs. De mi van akkor (csak gondolj bele egy pillanatra), ha nem csak ez a világ létezik? Mi van akkor, ha nem csak az létezik, amit meg tudunk tapintani, ki tudunk kísérletezni, ki tudunk számítani, hanem van valami ezen túl is. Mi van, akkor, ha van valami több, ami felülmúlja az eddigi tapasztalatainkat?
És a történet úgy folytatódik, hogy letelt az egy perc, de a felügyelő tanár mégsem állt fel az asztaltól. Nem mozdult senki. Akkor döbbentem rá, hogy 5 perccel később kezdtük írni a feladatokat, és ezért van még időm. Befejeztem a dolgozatot, meglett a pontszámom és felvettek a Műszaki Egyetemre. De hol van már az érettségi, hol van a pontszám, hol van a Műszaki Egyetem? A jelenlegi papi életemben ezek nem sokat számítanak. Ami megmaradt nekem, az nem is ez: hanem a feltámadott Jézussal való találkozás, aki nem egyszerűen a fizika érettségin akart segíteni, hanem valami sokkal többet akar adni nekem.
Ő nem csupán ebbe az életbe tért vissza, hanem az élet egy új dimenzióját nyitotta meg.
Jézus nem akarja megoldani a problémádat, ő egy olyan új világot ad neked, ami kiszabadít a mókuskerékből és föléemel az összes problémádnak. És ebbe a világba már most beléphetsz.
A távolság a bárka jobb és bal oldala között
De hogyan lépjünk be ebbe a világba? Hol találjuk? A feltámadt Jézus azt mondja a tanítványoknak, akik sikertelenül keresnek (halat, de érezzük, hogy valami többre vágynak ők is): „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, s ott majd találtok” (Jn 21,6). Mekkora a távolság a bárka bal és jobb oldala között? Kb 1,5 max 2 méter. Mit számít az? Pláne, ha belegondolunk, hogy Péter és a társai profi halászok voltak. Tudták mit csinálnak, értettek hozzá. Ezzel foglalkoztak gyerekkorunk óta. Ha ők nem fogtak semmit, akkor az azt jelenti, hogy ott nincs hal. És mégis kivetik a hálót, “de kihúzni már nem tudják a tömérdek hal miatt” (Jn 21,6).
Mert a távolság a bárka jobb és bal oldala között valójában sokkal nagyobb.
Több száz kilométeres, sőt fényévnyi távolság van a két oldal között: ez az “egyedül küszködés” és a “feltámadt Krisztusra való hagyatkozás” közötti távolság! Hatalmas! Nagyon sokat számít! Péter (miután már egyszer találkozott Jézussal a feltámadása után!), még mindig nem tudja, hogy mihez kezdjen, és úgy dönt, hogy visszatér ahhoz a hétköznapi tevékenységéhez, amit mindig is csinált: “Megyek halászni” (Jn 21,3). És a Mester nem mondja neki, hogy ne menjen. Csak annyit kér, hogy a jobb oldalon vesse ki a hálót.
Abban, amit mindig is csináltál, a leghétköznapibb helyzeteidben találkozhatsz Jézussal. A mai nap, ahhoz, hogy találkozz vele, aki meghalt érted és feltámadt, nem kell semmi különlegeset tenned, egyszerűen csak tudatosítsd, hogy nem vagy egyedül, bízd rá a napodat: vesd ki a jobb oldalt a hálót.
Tapintsd meg a hiteddel
Najó, de ez mit jelent a gyakorlatban? Milyen hálót dobják hova? Talán egy másik példa segít még jobban megvilágítani. Ferenc pápa egyszer találkozott a Szent Péter téren egy vakokból álló zarándokcsoporttal. Az egyik fiatal megkérdezte tőle: “Szentatya, megnézhetem az arcát?” A pápa elcsodálkozott, de azt mondta: “Persze!” Erre a zarándok kinyújtotta a kezét és megtapogatta a pápa arcát.
A vakok nem látnak, de a hallásukat, a tapintásukat elképesztő mértékben ki tudják fejleszteni, kifinomulttá tudják tenni. Tudnak “látni” a tapintásukkal. Ha a feltámadt Jézussal akarunk találkozni, ha őt akarjuk látni, akkor nekünk is arra van szükségünk, hogy egy bizonyos érzékünket fejlesszük. Ez pedig nem más, mint a hitünk.
A hitünk az az érzékük, amivel képesek vagyunk befogadni ezt a világot, amit Jézus teremt nekünk az ő feltámadásával.
De ehhez folyamatosan edzeni kell, fejleszteni, különben elsorvad. Akár csak az izmaink. Volt már begipszelve a lábad? Akár csak 1-2 hét után is milyen nehéz elkezdeni újra használni. Ha begipszelik a hitünket, az is el tud gémberedni, de ha használjuk, akkor elképesztően ki tud finomulni. A finom rezdüléseket is észre tudod venni. Jézus nekünk is ezt mondja: “Tapintsatok meg és lássatok” (Lk 24,39) – csak nem a kezünkkel, hanem a hitünkkel.
Az apostolok először “ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak” (Lk 24,37), aztán meg “örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak” (Lk 24,41). Jézus feltámadásától nem félni kell, nem csodálkozni kell rajta, hanem hinni kell benne. A hiteddel tudsz találkozni vele, a hit által tudsz kapcsolódni hozzá, és a hittel tudod befogadni az ő békéjét és örömét.
Élő hit – halott hit
Vasárnap a szentmisében, a hiszekegyben, amikor épp ezt a közös hitünket valljuk meg, azt imádkozzuk, hogy “feltámadt az írások szerint”. És persze tudjuk, hogy ez azt jelenti, hogy Jézusban beteljesültek az ószövetségi ígéretek, és pontosan az a Megváltó jött el benne, akit Isten előre megígért, de sokszor mintha mégis azt értenénk alatta, hogy Jézus csak írások szerint támadt fel, vagyis csak állítólag. Pedig nagyon fontos kérdés, hogy szerinted is feltámadt-e! Ugyanis ezen áll vagy bukik a hitünk. A katekizmus konkrétan kimondja, hogy ha valaki nem hisz Krisztus feltámadásában, akkor nem tud keresztény lenni (vö. Youcat 104). Hogy miért? Mert „ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is […]. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15,14.19). XVI. Benedek pápa azt írja a Názáreti Jézus című könyvében, hogy ha elvesszük a keresztény hitből a Krisztus feltámadásáról való tanúságtételt, akkor egy “vallásos világnézetet” kapunk, de a “keresztény hit halott”. Ez nagy veszély ma! Az evangéliumok nem úgy kezdődnek, hogy “Egyszer volt, hol nem volt…” vagy “Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban…”, mert nem egy bájos történetet akarnak elmesélni, ami által szép gondolatokat tudnak közvetíteni, hanem azt akarják elmondani, ami hihetetlen, de megtörtént! Te elhiszed?
Új világ
Jézus a feltámadásával konkrétan egy új világot teremt. Miért van az, hogy a János evangélium éppen úgy kezdődik, mint a teremtés könyve: “Kezdetben” (Jn 1,1; vö. Ter 1,1)? És épp a hét hatodik napján, pénteken mondja ki Pilátus Jézusra, hogy “Íme az ember”, ahogy a teremtés hatodik napján teremti meg Isten az embert (Ter 1,26-31), majd a hetedik napon, szombaton pihen meg a Mester a sírban, ahogy a Teremtő is a “munkája után” (Ter 2,2), és végül az új hét első napján támad fel? Mert János ezzel is jelzi számunkra, hogy itt egy új teremtésről van szó: Isten helyreállítja a világ rendjét, és ebbe az új világba hiv meg bennünket. Ebbe az új világba lépünk be a keresztségünk által. De vajon tényleg belelépünk-e? Átformálja-e a hit az életünket, vagy újra meg újra ódzkodunk ettől?
Az első keresztények életét radikálisan átalakította a hitük. Húsvét vasárnap a hét első napja volt – mint most a hétfő. Ki szereti a hétfőt? Tegye fel a kezét! Miért nem látok egyet se? Najó, lehet, hogy te pont szereted a hétfőt, de pl. Garfield meg én nem szeretjük. Talán azért, mert a hétköznapok, a nyomasztó gondok és az újra-keletkező problémák kezdetét szimbolizálja ez a nap. És Isten az ókori hétfőből csinált vasárnapot!
A hét legnyomasztóbb napját a legnagyobb ünnepnappá tette.
Ezért hirdeti az egyház, hogy az Úr napját szenteld meg! Engedjük, hogy Isten adja nekünk az ünnepet, hogy ünneppé tegye azt a napot, amelyet kiválasztott, és amely nélküle pont ugyanolyan hétköznap lenne, mint a többi. És mi mit csinálunk sokszor? Pont a fordítottját. Egy kis munka belefér vasárnap, nem? Minek imádkozzak, ha végre ülhetek egy kicsit a képernyő előtt nyugodtan… Amit ünnepnapként kapunk, sokszor engedjük, hogy visszadegradálódjon hétköznappá. Ne csússzunk vissza csupán ebbe a világba, hanem minden vasárnap engedjük, hogy betörjön a feltámadás ereje, öröme az életünkbe! Mikor örültél utoljára úgy igazán? Mi lenne, ha a következő vasárnap egy olyan nap lenne, amit engedsz Istennek, hogy megtöltse örömmel?
Lőw Gergely atya
hirdetés
