Lelkiség

„Isten nem ott van, ahol lenni szeretnénk, hanem ahol vagyunk” – Bellovics Gábor jezsuita pap

Istennek nem kell produkálni magunkat, nem kell kreatív és összeszedett imákat mondani, Ő egyszerűen arra vágyik, hogy Vele legyünk, úgy, ahogyan éppen vagyunk. A csendben történik a lényeg. Többek között erről beszélt Bellovics Gábor jezsuita atya a 777 által szervezett imaesten a Bazilikában. Érdemes elolvasni, meghallgatni az elmélkedést, mert igazi változásokat tud indítani az életünkben.

Nehéz dolog az imádságról tanítani, mert azt hiszem, hogy igazából nem lehet. Ez egy elég egyértelmű felütése annak, hogy én itt mire vállalkozom. „Megtalálni, akit…” – ez volt rajta a plakáton. Gondolkodtam rajta, ki hogyan fejezné be ezt a mondatot. Valószínűleg én egy kicsit másképp, mint sokan közületek.

„Megtalálni, akit a szívem szeret.” Talán ezt kicsit kibővíthetjük, mert ez így nagyon egyszerű, kicsit túl romantikus is. Sokféleképpen be tudjuk fejezni ezt a mondatot,ami jobban kifejezi, hogy mire vágyunk igazán.

Mindenki boldog akar lenni, csak senki nem tudja, mi az a boldogság.

Keressük, hajszoljuk, közben lehet, hogy már azok vagyunk, csak sokszor észre sem vesszük, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Gyanítom, hogy az emberi kapcsolatainkban – legyenek azok családi, baráti kapcsolatok, szerelem, Isten-kapcsolat – tulajdonképpen ugyanazt keressük. Megtalálni, aki elfogad, akinek a jelenlétében biztonságban vagyok, aki igent mond az életemre, közel van, megért, akit érdekel az, hogy velem mi van. Ezek nagyon mély vágyaink, a legmélyebbek. Ezek kötnek össze mindannyiunkat egymással. Férfiak vagy nők, házasságban élők vagy szerzetesek, európaiak vagy afrikaiak, mindegy.

Nagyon érdekes látni a személyes beszélgetésekben, ott tud olyan gyönyörűen megmutatkozni, hogy mi történik, amikor valaki ott van, aki téged meghallgat, elfogad, igent mond rád. Olyan furcsának, néha cikinek hangzik ez. Vannak barátaink, nem vagyunk olyanok, akiknek fizetni kéne azért, hogy valaki meghallgassa. De van az, aki tényleg meghallgat, aki tényleg átérzi, aki nem azon spekulál, amíg te beszélsz, hogy mit mondjon rá okosan, aki nem azon morfondírozik, hogy hogyan tudja megmutatni, ő mennyire ért hozzá, hogy hogyan kell segíteni. Hanem aki ráhagyatkozik az Istenre. Olyan nagy dolog megtapasztalni, hogy ez tényleg segít! Az életemben eddig talán a legszebb helyzetek ahhoz kapcsolódnak, amikor tudom magamat eléggé visszafogni – nagy munka – és el tudom engedni azt a végtelen nagy stresszt, amikor egy ember épp a nehézségeiről beszél és nekem valahogy meg kellene oldanom a végére. Ne menjen el innen úgy, hogy én nem segítettem, én nem mondtam, én, én, én… Amikor Isten elveszi ezt, hogy magammal foglalkozzak, sikerül hátradőlni és ott lenni, a másik szemébe nézni, hallgatni, együtt figyelni – akkor csodálatos dolgok tudnak kibontakozni.

Az van a programba írva, hogy én most tanítok nektek. Csak hogy az ima és a hit nem információszintű kérdés. Nem kognitív tudásnak a helye. Persze ahhoz, hogy megkapjuk a hitet Jézusban, hallanunk is kell, hiszen a hit hallásból ered. De nem a hallásban bontakozik ki. Onnan kapjuk, de hogy a mi életünkkel mit tesz, azt nem feltétlenül az dönti el, hogy ki mit mond, mit tudunk. Az emmausi történet a legszebb példája ennek. Minden tudás megvan a tanítványokban a feltámadásról, el is mesélik Jézusnak. Vicces, tartanak neki egy hittanórát a feltámadásról. Csak hát nem hisznek, mert nincs meg a találkozás. Az emberi kapcsolatainkban is, ameddig tudjuk, hogy milyen volt a másik napja – hú de unalmas tud ez lenni, még elmesélni is néha –, ameddig tudjuk, hogy ő hány éves, mit szeret,  mi a hobbija, egyáltalán nem biztos, hogy találkoztunk. Ameddig nem tudjuk megtörni a beszélgetés folyamát, hogy egy picit csendben tudjunk lenni együtt, ameddig nem bírjuk ki, hogy egy kicsit hosszabban nézzünk egymás szemébe, mert zavarba jövünk, addig még bontakozik csak a kapcsolat.

Amikor megvan az, hogy nem kell mindig valamit mondani, nem kell mindig produkálni, hanem lehet csak meghitten együtt lenni, akkor megtaláljuk azt, aki odafordul, akinek a jelenlétében önmagunk vagyunk és nem kell teljesíteni.

Végső soron ez az Isten és az Istenre figyelő ember. Nem kell produkálni magunkat, nem kell okos dolgokat mondani. Jajj, de fárasztó az az imádság, amikor mi azt gondoljuk, hogy a Jóistennek most nagyon kreatívan kell elmesélni, hogy mire van szükségünk. Hogy azért legyen benne alázat, nyitottság, legyen benne kérés, de ne legyen túl nyomulós… ezt az imát senki nem akarja, ez borzasztóan fárasztó. Ez tulajdonképpen a magunk körül forgás egyik formája. Merthogy az Istennek sem információkra van szüksége az életünkkel kapcsolatban. Hanem arra, hogy kibírjuk, hogy mi van akkor, ha nem ez dominál. Az egész életünk, a hétköznapjaink arról szólnak, hogy valamit teszünk, aktivitás van, valamit produkálunk, mondunk, megfogalmazunk, megértünk – ebben az Istennel való csendben meg nem. Szokatlan, de nagyon szükséges.

Itt tud összeérni valami. A saját csendünkben, a kuszaságunkban, az elkalandozásunkban, a nagyon mély vágyainkban.

Meg kell tapasztalnunk, meg kell élnünk, hogy Isten kibírja, ha nekünk nehéz. Isten kibírja, hogyha mi nem bírjuk ki a csendet. Ő nagyon sok mindent kibír, különben nem lenne keresztre feszítve. Ezt nem bebeszéljük magunknak, hanem csak teret engedünk, hogy megmutatkozzon. Mint egy mély beszélgetésben, úgy tudunk itt is teret engedni. Erről nem elég olvasni vagy hallani. Mint ahogy a személyes növekedésünkben sem elég olvasni okos pszichológiai könyveket, mert az még mindig a kognitív megértés. Okos dolgok, de attól az én életem még nem változik. Az én életem egy szerető tekintetben változik, egy kapcsolatban tud változni. Ott tud sérülni, de ott tud gyógyulni is.

Olyan sokáig idegesítettek engem ezek a mondatok, hogy „az Úr elé vinni”, „csendben lenni, odafordulni, rátekinteni” – a jezsuiták nagyon szeretik ezeket mondani. Mígnem rájöttem, hogy ez annyit jelent, nem kell csinálni semmit. Csak jelen lenni, úgy, ahogy tudsz, és hogyha megérint valami, annak örülni, ha meg nem, akkor nem lelkiismeret-furdalással továbbmenni , hogy „megint nem imádkoztam jól”. Néha ez nem egyszerű. De a szent három nap közepén is ott van a szombat, amikor csend van. Ki kell bírni, ez a belső munkának a lényege. A reményt kell valahol magunkban kimunkálni. Ha ehhez néha azt érezzük, hogy zene kell, hangulat, gyertyák, megteremtünk egy ilyen fura közeget, és azt gondoljuk, ez nem is igazi vallásosság. De hát amikor az életeteket úgy döntitek el, hogy romantikus vacsora, szerelem, rózsacsokor, és egy életre párt találsz magadnak azzal, hogy milyen szép romantikus élményeitek voltak, akkor ezt Istennel nem engedhetjük meg magunknak? Ott megmondjuk, hogy ez csak érzelem, amit a zene generál, de amikor még arra is figyelünk, hogy milyen legyen a szalvéta annál a vacsoránál a párunkkal, ott nem. Oda belefér, ide nem? Hadd férjen bele az Istennel való közösségünkbe is! Gyertek úgy, ahogy tudtok, ahogy vagytok. Isten nem ott van, ahol lenni szeretnénk… hanem ahol vagyunk.

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás