Homonnay Gergely halálának híre az elmúlt napokban szinte mindenkihez eljutott Magyarországon, azokhoz is akik nem ismerték. Nemcsak halála, hanem annak szomorú körülményei is beszédtémát szolgáltatnak sokunk számára. Írás a jó halál kegyelméről, a haláltól való félelemről és az emberi méltóságról – egy méltatlan módon bekövetkező haláleset kapcsán.
Azt hiszem méltán mondhatom, hogy az elmúlt 24 órában fél Magyarország Homonnay Gergely haláláról beszél. Ki empátiával, részvétet nyilvánítva, ki vérmesen, fröcsögve, lesajnálóan. Megint mások sokatmondóan hümmögnek. Miért ragadtam hát billentyűzetet én is épp a 777 oldalán?
Egész egyszerűen azért, mert mint minden jóérzésű embert, engem is megrendített a híres újságíró halálának körülménye. Egyedül, távol mindenkitől egy mosdó padlóján fekve halt meg. Nem hiszem, hogy bárki álmodik ilyen halálról. Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnének magányosan, szeretteiktől távol meghalni. A legtöbb ember, én legalábbis úgy tapasztalom, hogy fél a haláltól. Megdöbbentő, de nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is sokszor akár rettegnek. (Nyilván a koronavírus ebben erősen közrejátszik most.) Nagyon kevés olyan embert ismerek, akikről tudom, hogy megbékélve, szépen halt meg és nem a félelem járta át az utolsó perceit.
Vajon mitől félünk mi emberek, amikor a halálra gondolunk? A búcsúzás fáj már előre? Túlságosan szeretjük az életünket, amit nem akaródzik itt hagyni? Félünk Isten elé állni és számot adni az életünkről? Vagy egészen egyszerűen nem hisszük, hogy a halál után is az élet vár ránk? Azt hiszem, ahány ember annyi válasz van ezekre a kérdésekre, de egy biztos, a halált nem fogjuk tudni elkerülni. Szembe kell vele néznünk, így vagy úgy. És ki ne szeretne szépen, békességben meghalni? Valószínűleg Petőfi volt az egyetlen, aki nem akart „ágyban párnák közt halni meg”. Legtöbben inkább a nyugodt elszenderedésre vágyunk. Azt hiszem, ez hozzá tartozik az emberi méltóságunkhoz, mármint a szép halál.
Ahogy a szép, békés, háborítatlan életbe érkezés, születés is járna mindenkinek, hiszen „emberségünk” egyik misztériuma ez, úgy a békés, szép halál is megilletne mindenkit. Természetesen ez nem ilyen egyszerű. Tudom, hogy ennek a megvalósítása nagyon sok ponton ütközik akadályba, és ez nem is feltétlen az emberi rossz szándékból fakad. Gondolok például a véletlen, tragikus balesetekre. De egyben biztos vagyok, még ha a világunk nem is olyan egyszerű, járna a méltóságteljes, szép halál mindenkinek. Kortól, nemtől, élethelyzettől, anyagiaktól, tettektől és történelmi koroktól függetlenül.
Továbbmegyek! Egy elhunyt embernek kijár az a tisztelet, hogy emberként beszélünk róla, bármilyen életet élt is. Akár egyet tudunk érteni a gondolataival, döntéseivel, akár nem. És ez Homonnay Gergelyre is igaz.
Ő is ember volt, aki most elhunyt, egyáltalán nem szép körülmények között, magányosan.
A halál is az életünk egyik misztériuma, melyet a hozzá tartozó tisztelettel kell kezelnünk. Nem véletlenül hangzik így az esti imádság a papi zsolozsmában: „Nyugodalmas jó éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten!”
Legyen így!
hirdetés
7 hozzászólás
Kedves Katalin! Mondanivalójával teljesen egyetértek! Ha megengedi, pontosítanám a beírását, miszerint Homonnai Gergelyt egy török fürdő medencéjében találták meg – vagy akár bárhol máshol az intézményben -, de még élt, amikor a mentők kórházba szállították, bár nem volt magánál. Nem egy mosdó padlóján halt meg – ami hideg burkolólapos, kétségtelenül elrettentő helyszín egy meztelen ember számára -, hanem a kórházban. Szeretteink nélküli bármilyen helyszín sehol nem lehet méltó az élettől való búcsúra.
Elnézést, de nincs tisztelet egy olyan emberrel szemben, aki folyamatosan támadott mindent, ami a normalitáshoz kötődik. Támadott minket, keresztényeket, támadta a családokat, mint összetartó erőt, támadta a konzervatívokat, a heteroszexualisokat, mindent és mindenkit, aki nem liberális. Semmilyen tisztelet nem jár neki. Nem idéznék ettől az embertől, de rengeteg gusztustalanságot írt.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess.
A fenti Zsolt nem az a személy, aki a korábbi cikkekhez tartozó hozzászólásokat írta, ugyan ezen név alatt.
Hogy akkor én is hozzászóljak, pontosítanék: a tettet amikor csak lehetséges megítéljük, a személyt sohasem. A személynek mindig Istentől kijáró, elidegeníthetetlen méltósága van, ami minden emberi szempont felett áll. Ezért az (új) Zsolttal nem értek egyet.
Lacza Réka: “Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!“ János 7.24. – nem a mi dolgunk elítélni senkit, mert ez az ÚR privilégiuma, de megítélni a dogokat a miénk. “Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.” Efézus 5.10-11. Én azért sajnálom HG-t, mert őérte is meghalt az ÚR Jézus, de ő erről nem akart tudni.
Ez a hozzászólás nem tőlem származik, úgy látszik a nick nevek szabadon újra felhasználhatóak.
Megszámlálhatatlan út vezet a pokolba. Az ha te épp nem azon jársz, az az Úr mérhetetlen kegyelme.
Mielőtt vádolod ezt a szerencsétlent, aki az Isteni igazságosság kezében van, vádold magadat, bűnös hajlamaidat, korábbi tetteidet, lásd milyen undorító mocsokból húzott ki téged az Irgalom!
Igen, nyilvános bűnös, az Egyház ellensége volt, hitünk szerint ez mérhetetlen szenvedést okoz neki. De ha nem sajnálod szegény lelket, még van mit takarítani.
Vajon, ha szentek között él, ilyen életet hagy maga mögött? Nem hiszem! Vád ez minden percért, amit nem szentül éltünk!
Hallgassunk a Szűz Anyára:
“Engesztelni! Engesztelni” Irgalmasság eszközeként élni.