2021. 11. 14.

Futva jöttem elibéd – egy különleges vasárnap története

Nehéz megtalálni a módját, hogy elcsendesítsük a lelkünket. Sokszor csak esünk egyik teendőnkből a másikba és így van ez vasárnap is, így van az Istennel töltött időnkkel is. De mit tanítanak nekünk az elcsendesedésről, a lelki felkészülésről a múlt század vasárnapjai? 

Mikor csörgött az ébresztő, hajnal volt még. A kályhában már kialudt a tűz, így a hideg szobában kapkodtuk magunkra a ruháinkat. Ettünk néhány falatot és elindultunk. Sietnünk kellett, mert az erdőn keresztül, ha tempósan sétáltunk, akkor is 40 perc volt az út. Az álmot hamar kifújta a szemünkből a hűvös novemberi szél, és a hajnali ködök pamacsokban ültek a völgyben. A lábunk alatt ropogott a friss avar, ahogy elértük az erdőség szélét.

Azon gondolkoztam, milyen nagy dolog, hogy ilyen korán felkeltünk, pont, ahogy elterveztük, azért, hogy gyalog menjünk a templomba, át hegyen-völgyön, mint a régiek.

Végig izgatott voltam, ahogy sétáltunk keresztül az erdőn, gyönyörködtem az ősz színeiben, a természet ezer arcában, amit a felkelő nap fényében mutatott. Készítettem magam a találkozásra Istennel. Ahogy haladtunk előrébb a fák között, egyre szaporáztuk a lépteinket. Már láttuk, hogy nem lesz időnk bemenni a faluba és a kijelölt úton megközelíteni a templomot, ezért úgy döntöttünk, letérünk az ösvényről és toronyiránt megyünk. Átvágtunk néhány bozóton, egy véletlenszerűen útba eső temetőn, egy hatalmas tágas mezőn, és mire a templomdomb aljába értünk, már szaladtunk. A török ellen megerősített, árokkal körbekerített kis Árpád-kori templom magasodott előttünk. Kicsit csálé, de a kőfaragómester igyekezetéről tanúskodó bélletes kapuja hívogatóan nézett le ránk, miközben megmásztuk a dombot. Mikor benyitottunk, az apró templombelső zsúfolásig volt emberekkel és a kinti hideg után párás meleg csapott meg minket. Elfoglaltuk a helyünket és kifújtuk magunkat. Rövidesen felbúgott a harmónium, a hívek pedig egy emberként kezdték énekelni: ,,Futva jöttem elibéd, szentélyedbe Isten, édes arcod örömét de kerestem”. Ez az egyik kedvenc énekem. Mérhetetlen öröm és nyugalom töltötte el a szívem: tényleg futva jöttem, erdőn, mezőn át, de megérkeztem. És miközben szaladtam, szépen elmaradt a szívemből az aggodalom, kiürültek a fejemből a földi gondok.

Fel tudtam készülni és várni tudtam a szentmisét, akár egy randevút, egy valóban fontos találkozást, mert ez valóban az volt.

Nem csak bepattantam a kocsiba 10 perccel a mise kezdete előtt, bosszankodva félbehagyva valami roppant fontosnak ítélt teendőmet. Pedig néha ez is milyen nehezemre esik, kiszakítani azt az egy röpke órát az utazással együtt, beesni a misére. Sokszor ott sem vagyok fejben és nincs időm lélekben megérkezni, mert mire a lelkem leköveti a rohanó testem, már vége is a szertartásnak és sietek vissza a sok tennivalóhoz. Milyen nehezen adjuk az időnket… Dédanyáink számára a mise, akár a teljes vasárnapot kitöltötte. A koránkelést, a nagy sétát, amely nekünk egy különleges esemény és egyben akaraterő-próba volt, ők megtették az Úrért minden vasárnap. Ünneplőbe öltöztek és sokszor 1-2 órát is gyalogoltak a szomszéd faluba a templomig, mégis elmentek. Az út alatt pedig, míg odaértek, lélekben még sokkal nagyobb utat tettek meg Isten felé…azt hiszem, példát vehetnék róluk.

Lovas Csenge

Borítókép - Fotó: Innak | Dreamstime.com

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Blog Lovas Csenge

Még nem érkezett hozzászólás