Szembenézni az életkorunkkal

Nem olyan régen betöltöttem az utolsó XX-es életévemet és ezzel együtt a köszöntésekkor kedvesen emlékeztettek, hogy jövőre már 30 leszek. De ne aggódjak, mert az is csak egy szám. Őszintén szólva nekem mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy aggódnom kellene a korom miatt. Vajon miért izgat az életkor annyi embert? Miért olyan nehéz szembenézni az évek múlásával?

Minden évben van pár nap a születésnapunk környékén, amikor vagy a naptár vagy a rokonok kedvesen emlékeztetnek, hogy újabb év telt el, öregebbek lettünk. Látom a saját környezetemben, hogy a kerek évfordulók jobban megviselik az embereket, de már nem csak 40-50-60 körül. Újabban a 20 és a 30 is olyan mérföldkő, amitől valami drámai változást várunk. Rengetegen panaszkodnak az életkoruk miatt és a legtöbben inkább fiatalodni szeretnének. Talán csak a kamaszok várják, hogy gyorsabban teljen az idő.

Igazság szerint egyetlen évet leszámítva engem soha nem hozott lázba az életkorom. Többször volt olyan, hogy el kellett gondolkodnom, hogy hány éves is lettem most. Szabályosan ki kellett számolnom. Egyszerűen nem izgattak a számok. Örültem a születésnapomnak, annak, hogy élhetek és kész.

hirdetés

Valahogy bennem mindig ott van az az érzés, hogy most épp ennyi vagyok és ezt szeretném megélni a maga teljességében. Szeretném kihozni a legjobbat a kamaszkoromból, az egyetemi évekből és a harminchoz közeledő évekből is. Valahogy így mindig jó érzés volt annyi évesnek lennem, amennyi voltam.

Egyetlen év viselt meg, amikor 25 éves lettem. Addigra már több éve férjnél voltam és vártuk, hogy gyermekünk legyen, de a baba csak nem érkezett. Akkor eléggé megviselt, hogy életállapotomból fakadóan az anyaságot kellene vagy szeretném már megélni, de nem tudom. Aztán ez szépen feloldódott. Dolgoztam, önkénteskedtem és igyekeztem új célokat találni, amelyek az aktuális életkoromhoz és életállapotomhoz illettek. Ebben az időszakban találtam rá a Bibliában egy szakaszra, ami a mai napig motivál, bár mostanra az életkorom ismét hidegen hagy.

„Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből.” (Zsolt 127.4)

Eleinte panaszkodtam Istennek e miatt a mondat miatt, hiszen azt éreztem 25 évesen, hogy az ifjú éveim telnek, de a gyerekek sehol. Aztán egy kegyelmi pillanatban nézőpontot váltottam. Bevillant, hogy talán ez a sor arról szól, hogy Isten meg fogja adni a gyermekek mellett az ifjúságot is, amikor szükséges lesz. Tehát nem a korom számít. Nem számít, hogy a világ vagy én magam mikor tartom magam kellően fiatalnak a gyermekvállalásra. Egyáltalán nem számítanak a számok, mert amikor Isten a gyermekeket rám bízza, akkor ifjú leszek. Lesz hozzá elég erőm, akárhány évet is számlálok. Ez átlendített azon az egyéves holtponton és sikerült ismét a lényegre fókuszálnom:

legyek a helyemen és figyeljek Isten hívására. Ő mindig hívni fog valamerre, minden életkorunkban.

Kép: Chandara Tubchand | Dreamstime.com

hirdetés