Néhány gondolat arról, hogy milyen az, amikor az összeméricskélés helyett Istenre nézünk és rajta keresztül akarjuk megismerni magunkat. Nem mindig könnyű, de lehetséges!
Annyiszor, de annyiszor tudatosítottam már magamban: az összehasonlítás nem visz előre, csak rombolja az önbecsülésem. Mégis azon kapom magam, hogy megint ezt csinálom: „Neki mennyire jó az élete, mert…van már saját lakása/házas/a hobbija a munkája egyben/sokkal menőbben öltözködik” stb. És még ha túl is lépünk a földi síkon, akkor is képesek vagyunk féltékenyek lenni, akár a másik istenkapcsolatára is. „Neki sokkal több áldást hoz Isten az életébe, biztos mert erősebb a hite!”. Leírva ugye, mennyire abszurd? Mégis hajlamosak vagyunk szinte a függőjévé válni a méregetésnek. A vicc az egészben, hogy a másik ember ugyanezt teszi, csak ő meg rád irigykedik valami más okból.
Egyetlen utat látok kitörési lehetőségnek: Isten tükrében meglátni önmagunkat. Vagyis egymás és önmagunk méricskélése helyett felnézni arra, aki megteremtett és a legjobban tudja, milyen értékes vagy. El is akarja mondani neked, csak kérdezd meg! „Uram, te milyennek látsz? Ha elengedek mindent, amit most gondolok magamról vagy gondolom, hogy gondolnak rólam, akkor mi lesz helyette? Mutasd meg az igazságot, kérlek!” – valami ilyesmi.
hirdetésBeszélgess vele erről!
Ő helyreállítja az egészséges önbecsülésed és ahogy benne gyönyörködsz, egyre jobban megláthatod magadban is a kincseket.
Nem mindig egyszerű út ez, mert gyakran visszatévedhetünk az összehasonlításba vagy saját magunk kritizálásába, de Jézus segít a kitartásban. Ő annyira szeret, hogy azt szeretné, hogy az irigység helyett az elégedettség költözzön a szívedbe – miközben persze folyamatosan formál, hogy önmagad (nem a másik!) legjobb verziójává válj.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás