Blog, Lábánné Hollai Katalin

1 évvel később…

A filmek jól ismert mondata: 1 évvel később. Rendszerint ilyenkor jön a megnyugtató fordulat, a katarzis. Szó, ami szó, ha 1 éve valaki azt mondta volna, hogy ott leszek, ahol most vagyok, nem hittem volna el. Nade mihez képest telt el egy év? 2020. március 31-én jelent meg a könyvem a meddőség kapcsán, és azóta fordult egyet a világ.

Logikusan ezt a cikket március 31-én kezdtem el írni, hogy igaz legyen a cím, de a lopott hajnali percek alatt nem haladtam valami gyorsan. Lassan az áprilisnak is vége lesz és én akkor betöltöm anyaságom második hónapját. Igen, egy éve még épp megjelent a könyvem a meddőségről, most pedig a szomszéd szobában szuszog egy kislány. Nem éppen így képzeltem el az elmúlt évet, ahogy végül alakult, de ez talán nem is baj.

Bő egy hónappal a könyvem megjelenése után úgy éreztem múlik a flow. A meddő éveknek gyümölcse lett egy könyv, amely a rengeteg visszajelzés alapján nemcsak nekem volt hasznos és értékes, hanem sok-sok olvasónak is. Aztán mégis hiányérzetem lett, mert egy korszak lezárult, de nem éreztem, hogy a következő elindult volna. Olyan volt, mint ülni egy vonaton várva az indulást. Éreztem, hogy valaminek történnie kell, nem lehet vége úgy a karanténnak, hogy utána visszamegyek a régi mókuskerékbe és folytatom a gyermektelen éveket.

Májusban végül elhangzott a sípszó a peronon és elindult velünk a vonat. Egészen „véletlenül” belebotlottunk a nevelőszülőség lehetőségébe és bele is vágtunk. (Erről részletesen meséltem a Születhet-e gyermek a szívünkben? című podcast adásban.).

Na de miért olyan különleges ez a történet? Több ezer nevelőszülő van az országban, és közülük is sokan küzdenek vagy küzdöttek a meddőséggel. Mi ebben a pláne?

Csak annyi, hogy éppen 40 hetet vártam a csöppségre, mintha valóban várandós lettem volna. A 36. héten kezdődtek a jóslófájások vagyis megérkezett az engedélyünk. A 39. héten megszólalt a telefon, hogy ha igent mondunk, akkor volna egy 7 hónap körüli kislány, akit mi nevelhetnénk.

Napra pontosan 40 héttel azután, hogy a szívünkben megfogant a nevelőszülőség gondolata, megtudtuk, hogy napokon belül lesz egy nevelt kislányunk.

Miután mi igent mondtunk, nem mertük beleélni magunkat, hiszen mások is jelentkezhettek a kislányért, így várnunk kellett, hogy a hivatal hogyan dönt. Eltelt 3 munkanap és még semmi hír nem volt, de bennem erősödött a bizalom, hogy Isten nekünk szánja azt a kislányt, akinek egyelőre még csak a nevét tudjuk. Már a neve is egy „jel” volt, mert a jelentése különös jelentőséggel bírt számunkra. Szerda reggel már tűkön ültem, de éreztem, hogy aznap megszólal a telefon, mert aznap telt be a 40. hét. És valóban, nemcsak a hívás érkezett meg, hanem az igen is. Ekkor indult el a vajúdás.

Másfél hetünk maradt, hogy az előkészületeket befejezzük, helyére kerüljenek az apró részletek. Végül a 42. héten hazahozhattam a nevelt kislányunkat. Ő már 7 hónapja megszületett fizikai valójában, de mi azon a napon lettünk szülők. Onnantól kezdve vagyok én Anya és a férjem Apa. Ekkor kezdődtek el az Anyaperceim.

Nyáron, amikor elindítottam a Szívemben születtél Insta-oldalt, ahol a várakozásról, készülődésről írtam, még nem sejtettem, hogy ennyire találó lesz a cím. Bár a nevelt kislányunk valóban a szívemben született meg először, mégis megélhettem a várandósság 9 hónapját is. Hasonló lelki utat jártam be, mint a kismamák. Ezt pedig hatalmas kegyelmi ajándékként éltem meg. Szintén beleborzongok, ha arra gondolok, hogy Dorka (jelentése: Isten ajándéka, ezért lett ez a nevelt kislányunk „álneve”) pár száz méterre született onnan, ahova mi tanfolyamra jártunk. Talán pont akkor sétáltunk el a kórház előtt, amikor az édesanyja világra hozta.

Sem ők, sem mi nem tudtuk akkor még, hogy össze fog fonódni az életünk, de Isten már akkor készítette az én szívemet az ő érkezésére.

Fotó: Reddogs | Dreamstime.com

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás