Nem a sötétségé, hanem a világosságé az utolsó szó

Mi lehetett a rosszabb: félni a haláltól vagy élni a bizonytalanságban? Ezt az érzést a tanítványok és az asszonyok is megtapasztalhatták nagyszombaton, de mi is átélhetjük manapság. Bese Gergő atya osztja meg gondolatait a mai ünnep alkalmából.

„Amikor elmúlt a szombat…” (Mk. 16,1) az asszonyok a sírhoz mentek – ezzel a mondattal kezdődik a húsvéti vigília evangéliuma. A szombat, a zsidók ünnepe, Jézus sírban nyugvásának napja. A csend napja. A 21. század embere, aki állandó mozgáshoz, vibráláshoz van szokva, nagyon nehezen tud mit kezdeni a nagyszombattal. Nem történik semmi. Béke van és várakozás.

A csend mellett az asszonyok fájdalmat éreztek és a félelem is átjárta őket: vajon rájuk is az a vég vár, mint a Mesterre? Mi lehetett a rosszabb: félni a haláltól vagy élni a bizonytalanságban? Az elmúlt egy esztendőben valahogy jobban megértjük az asszonyok érzéseit. A mi életünknek is része lett a félelem, a bizonytalanság. A vírus láthatatlan ellenségként napról napra szakítja el tőlünk ismerőseinket, barátainkat, és azt a bizonytalanságot sugallja, hogy talán én vagyok a következő? Engem dönt le a lábamról? Ma még itt vagyok, pár nap múlva már az Isten színe elé állok?

Az asszonyok, a tanítványok is féltek, hogy ha a Mesterrel így bántak, mi lesz ővelük? Számukra ez volt a legsötétebb óra, mint most számunkra.

Az asszonyok azonban nem hagyják megbénítani magukat ebben a helyzetben. Nem engednek a panasz és a siránkozás sötét erőinek, nem zárkóznak be a pesszimizmusba, nem menekülnek el a valóság elől. Valami egyszerűt és rendkívülit tesznek: készülnek arra, hogy megkenjék Jézus testét és befejezzék a temetést.

hirdetés

A Krisztus iránti szeretetük erősebb volt, mint a félelem, a sötétség. Ezek az asszonyok, anélkül, hogy tudták volna, annak a szombatnak a sötétségében előkészítették „a hét első napjának a hajnalát”, azt a napot, amely megváltoztatta a történelmet.

Ma történelmi időket élünk. A jövőnk hajnalát készítik elő az orvosok, ápolók, a vírussal szemben folytatott harcban lévők, a lelkekért imádkozók.

Ők azok, aki nem a sötétséget választják, hanem hisznek a feltámadás hajnalának beköszöntésében.

Az evangéliumban megjelenik az angyal és így szól: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt (Mk. 16,6)!” Az angyal, aki örömhírt vitt Máriának Názáretbe, aki megerősítette Józsefet álmában, most az üres sírnál van. A barlangnál, melyből Betlehemben élet származott és most új élet született Jeruzsálemben is.

Az asszonyok az angyaltól reményt kaptak, melyet az ég adott számukra és ez biztonságot adott nekik. Többet jelentett bármi bátorító, vigasztaló szónál. Ma éppen ezen reménynek vagyunk gyakran a híján. Felületesek vagyunk, amikor segítségért fohászkodunk.

Az elmúlt esztendő pedig meg kellett volna, hogy tanítson mindannyiunkat, hogy újra, igaz szívvel reménykedjünk. Mert egyedül Isten képes életet fakasztani a sírból is! Egyedül ő képes visszaadni a szeretteinket, egyedül ő képes megmenteni a lelkünket. Ő az, aki képes folytatni a mondatot, amelynek a végére már mások pontot tettek, ő az, aki képes történelmet írni abból a sírból, ahová már követ hengerítettek.

Jézus eltörli a pontot a mondat végéről, és elhengeríti a követ. Erre van ma nagy szükségünk, hogy a reményt elzáró nagy követ kitépje a szívünkből. Nem hagyott magunkra minket, mi fordultunk el tőle. Pedig Isten hűséges. Velünk van a kórházi ágy mellett, a lélegeztetőgép mellett, az imádságainkban, a könnyeinkben, az otthonban, ahol egyedül neveled gyermekeidet, a ravatal mellett.

Húsvét vigíliájának fénye beragyogja a legsötétebb zugát is a világnak, a legnehezebb élethelyezetekben sem maradsz sötétben, mert nem a halálé, a sötétségé az utolsó szó, hanem a világosságé.

A remény mellett a másik fontos üzenet, hogy a feltámadás örömét hírül kell vinni a testvéreknek, és azt is, hogy térjenek vissza Galileába. Ő előttük halad.

Óriási dolog, hogy a Mester nem küld bennünket a bizonytalanba, ő előttünk megy, nekünk követnünk kell a lábnyomait. A tanítványok visszatérnek szülőföldjükre, családjaikhoz, meghívásuk szent helyeire, de már nem úgy, ahogyan három évvel azelőtt elindultak. Felnőttek, nem testileg, hanem lelkileg és a remény hírnökeivé váltak. Galilea számukra a biztonság helye volt, ahol fel tudtak készülni küldetésükre.

Mindannyiunk életében megtalálható a saját Galileánk. Ahol megszólított bennünket az Úr, ahová mindig jó visszatérni.

Ma különösen is nehéz időket élve keressük fel Galileát, a mi Galileánkat. Mert szükségünk van arra az erőre, melyet ott kaptunk az Atyától, hogy megváltoztassuk az életünket és újra elköteleződjünk mellette. Ezen az estén, hasonlóan a szentasszonyokhoz, mi is előkészítjük az ünnep hajnalát és megtapasztaljuk a feltámadást, Jézus és a mi feltámadásunkat.

Bese Gergő atya

hirdetés