,,Vele csinálom végig” – Tanúságtétel Isten hűségéről

Arra kértük az olvasóinkat Instagramon, hogy osszák meg személyes történetüket. Így érkezett a postaládánkba egy kedves olvasónk írása, aki egy reménytelennek tűnő helyzetben tapasztalhatta meg Isten hűségét és gondoskodását.

Szeretném életem legmeghatározóbb időszakait megosztani veletek. Sokszor gondolok vissza rájuk, hogy erőt gyűjtsek belőlük, remélem, tudok adni velük legalább egy apró hitszilánkot. Talán hosszú lesz, de bízom benne, hogy valaki időt fordít arra, hogy elolvassa.

2019 nyara. Azon a nyáron sajnos pótvizsgáznom kellett egy tantárgyból, ami óriási stresszt okozott a 3 hónapra. Nem mondom, hogy egész nyáron gőzerővel tepertem, mert nem volt így. Abban a tanévben rengeteg dolog történt, lelkileg sem voltam a toppon és egészségügyileg sem. Nem tudtam koncentrálni semmire, folyton agyaltam valamin, magam alatt voltam, nem tudott megmosolyogtatni úgy igazán semmi. A tanulást a vizsgára eleinte halogattam, majd amikor elkezdtem, mindig csak odáig jutottam, hogy letettem magam elé a tételt, és nem csináltam semmit. Órákig ültem egy helyben, és néztem magam elé. Az járt a fejemben, mikor és hol ronthattam el, hogy kerültem én oda, hogy a nyaramat tanulással kellene eltöltenem? Mikor lettem ilyen hanyag, hova lett a kitartásom?

Nagyon egyedül éreztem magam.

Három legjobb barátom volt akkoriban: az egyikük pont akkor költözött el, a másikkal összevesztem, a harmadik pedig alig győzte ápolgatni a lelkem, de ő volt az egyetlen, aki mindent tudott rólam és minden egyes pillanatban mellettem állt, segített, összeszedett, rendbe rakott, biztatott. Mégis olyan volt, mintha egy óriási fekete lyuk lenne bennem. Valami hiányzott belőlem. Mit gondoltok, mi volt az? Vagy inkább ki volt az?

hirdetés

Amikor felismertem magamon, hogy valami nincs rendben, elkezdtem keresni Istennél a választ, de nem leltem rá. Nemhogy a választ, Istent sem láttam sehol. Szólítgattam, beszéltem Hozzá, de nem tudtam, hol kellene keresnem a hangját. Egy óriási kavalkád volt a fejemben, fogalmam sem volt, mit csinálok, a napok csak teltek, szinte futottak a szemem előtt. Már augusztusban voltunk, és nem tudtam egy tételt sem a 21-ből. Tudtam, hogy meg fogok bukni. A büszkeségemet pedig földbe tiporta volna egy évismétlés. Ezért elkezdtem megoldásokon gondolkozni. Arra jutottam, hogy biztosan egy iskolaváltás az, amire szükségem van. Egy egyházi gimnáziumba járok, és mivel akkor éppen nem éreztem Isten közelségét, azt gondoltam, mindegy, talán nem ez az én utam, elmegyek máshova.

Emlékszem, amikor ezt kitaláltam, egy órán át csak járkáltam a szobában, hogy bátorságot gyűjtsek, hogy a szüleimnek elmondjam ezt a tervet. Végül odaálltam eléjük és felvázoltam nekik a helyzetet. Persze, nem engedték – amit nagyon köszönök nektek, az lett volna életem egyik legnagyobb hibája –, úgyhogy vártam. És a vizsga… Végül két tételt tanultam meg: az egyiket édesanyámmal tanultam meg, aznap, amikor kifakadtam nekik az iskolaváltásról, a másikat pedig még valamikor júliusban magoltam be, és egészen jól megmaradt. Ezután mondhatni feladtam. Közöltem Istennel, hogy most már szeretnék egy igazi jelet kapni Tőle. Mondja meg, mit csináljak, mert így nem bírom tovább. Talán fura ezt így mondani, de kompromisszumot kötöttem Istennel. Megkértem, hogy ha tényleg ebben az iskolában van a helyem, akkor azt a két tételt kapjam a vizsgán, amit tudok. Nem tanulok többet, nem fogok többet foglalkozni vele. Ha itt kell maradnom, nincs szükségem több tanulásra, mert segít rajtam. Ha viszont mást kapok, és megbukom, akkor tudni fogom, hogy mennem kell. Innentől kezdve a napjaim valamivel békésebbek voltak.

Az egészet Istenre bíztam. És Ő cselekedett.

Felkeltem a vizsga napján, elkészültem és elindultam. Nem is izgultam, nem éreztem félelmet sem. Tudtam, hogy az fog történni, aminek történnie kell.

Eljött az idő. Behívtak a terembe az írásbelire. Leültem, kiraktam magam elé a tollamat és a vizemet. A tanárom már kereste a feladatlapot, én addig egy pillanatra lehunytam a szemem, és csak annyit suttogtam magam elé: „Atyám, én bízom Benned. Ugye itt vagy?” És ott volt! Megkaptam a lapot. Azonnal megfordítottam, hogy megnézzem, mi az esszé. Az egyik tétel volt, amit megtanultam édesanyámmal. Nem hittem a szememnek, pár pillanatra lefagytam, aztán körmölni kezdtem. Isten kegyelme átjárt. Gyorsan eltelt a 45 perc, végeztem a feladatlappal, így pár percre kimentem a folyosóra, a osztályfőnököm is kikísért, és nagyon jól esett, hogy beszélgetett velem. Ő végig hitt bennem, csak miattam jött el a vizsgára, hogy támogasson.

Aztán jött a szóbeli, ami előtt azért már izgultam, mert a szóban való felelésektől mindig félek. Vettem egy nagy levegőt, kihúztam a tételt. Egy olyan tételt, amiről konkrétan semmit nem tudtam. A kezembe adták a forrásokat, pár percig néztem a lapot, aztán felnéztem a tanáromra, aki azonnal rá is kérdezett: „Erről a tételről úgy érzed, nem tudnál beszélni? Rendben, akkor húzz egy újat, viszont akkor már nem lehet 5-ös a vizsgád, ez az érettségin is így van.” Rábólintottam, végignéztem a tételeken, majd kihúztam egyet. Ott tartottam a kezemben a másik tételt. Azt a másik tételt, amit megtanultam. Vettem egy nagy levegőt, kezembe vettem a tollat és azonnal belekezdtem a vázlatba. Utána viszonylag jól, kicsit döcögősen, de elmondtam a tételt.

A vizsgám 2-es lett. Egyébként 4-es lenne, ha elsőre húztam volna a „jó” tételt. Aznap az Úr tenyerén jöttem haza, éreztem, ahogy átölel engem, és a fülembe súgja:

Soha nem hagylak cserben.

Tehát ugyanabban az iskolában maradtam. Elkezdtem jobban elmélyülni a hitemben. Egy jó ideig senkinek nem mondtam el ezt a történetet, mert féltem, hogy mit szólnak majd. Azóta nem ingott meg az Istenbe vetett bizalmam, egy kicsit sem. Minden nap, amikor kikelek az ágyból, az Ő kezét fogom meg, és Vele csinálom végig a napot.

hirdetés