Lelkiség

“Szükségünk van a csendre és a magányra” – Horváth Zoltán

A csend és a magány időszakának fontosságáról beszélt vasárnap esti prédikációjában Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia plébánosa. A rendkívül értékes tanítás leiratát olvashatjátok.

“Jézus negyven napra vonul ki a pusztába imádkozni, mielőtt elkezdené hirdetni Isten országát és megtérésre hívná az embereket. De mi van a pusztában, mi történik ott az emberrel? Mi történik, amikor visszavonulunk a város zajától?

Két dolog: csend és magány.

Azért keresi fel az ember a pusztát, mert egyedül akar lenni és csendet szeretne maga körül. Mindkettőre nagy szükségünk van arra, hogy így lehessünk együtt az Istennel. Amikor csendben és egyedül vagyunk, akkor feljönnek a lelkünk mélyéről olyan vágyak, érzelmek, indulatok, fájdalmak – vagy éppen örömök – amelyekre választ szeretnénk találni.

Az igazat megvallva, a mai világunkban elég kevés esélyünk van arra, hogy a csendet és a magányt megteremtsük magunk körül. Ha hazaérünk, akkor egyből bekapcsolunk valamilyen eszközt, ami zajjal jár. Amikor beülünk a kocsiba, szinte azonnal megszólal a rádió. Amikor elindulunk a lakásból, akkor a fülhallgatót betesszük a fülünkbe. Mindig leköti valami a figyelmünket , nem engedjük, hogy a lelkünk mélyén az a hang meg tudjon szólítani bennünket. Ha az életünk folyamán valamilyen válság ér bennünket, vagy érzelmi nehézségbe kerülünk, akkor hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni azt. De ha ezek a válságok, érzések nem kerülnek a felszínre, akkor nem tudunk rájuk választ adni. Csak kavarognak bennünk, míg újabbak rakódnak rájuk és végül összeroppanunk.

Szükségünk van a csendre és a magányra. Ez abból is látszik, hogy manapság egy középkori zarándokút reneszánszát éljük: az El Camino-ra gondolok, ahol az emberek mindent maguk mögött hagyva egy hátizsákkal elindulnak hetekre – akár hónapokra. Elzarándokolnak a pusztaságba Szent Jakab sírjához, de sokszor nem is vallási megfontolásból, hanem csak azért, hogy kicsit egyedül legyenek és próbára tegyék magukat, elgondolkodjanak az életükről. Milyen jó, ha ezt az ember saját maga határozza el – és ha meg tudja tenni! És milyen rossz, amikor ez nem saját döntés: ezekben a hetekben hányan fekszenek egyedül kórtermekben hosszú ideig, vagy zárják be magukat a lakásukba a vírus miatt, ahol a csend és a magány vár rájuk. 

Milyen jó, amikor mi keressük a csend és a nyugalom lehetőségét: mert igenis szükségünk van arra, hogy a bennünk lévő dolgok feljöjjenek! Mégis jobban szeretjük elnyomni, keressük a zajt, hogy ne jöjjenek elő belső félelmeink. Hogy ne jöjjenek elő, mert félünk tőlük. Talán azért, mert úgy érezzük, hogy ha Isten meg tudna szólítani ilyen módon, akkor változtatni kellene az életünkön, a szokásainkon.

De azért is tarthatunk tőle, mert a csendben a kísértő is megszólíthat minket, hogy bűnre csábítson. Elnyomjuk, de nem megoldjuk a problémákat, mert abban reménykedünk, hogy majd békén hagy – pedig nem fog. Újra és újra próbálkozik. Olvashatjuk a Szentírásban, hogy miután Jézus elutasította a sátánt, egy időre elhagyta Őt. Nem végleg, csak egy időre. Figyeljük meg hogy Jézus hogyan és mivel utasítja vissza, és mit csinál a megkísértései között: Istenhez imádkozik! Amikor a kísértés pillanata elérkezik, akkor Jézus az Isten szavával utasítja vissza azt. Ehhez persze az is szükséges, hogy jól ismerjük Isten igéjét.

Alkalmat és lehetőséget kell biztosítanunk arra, hogy csendben és egyedül előjöjjenek belőlünk Isten üzenetei, amelyek eligazítanak bennünket és rávezetnek arra, hogy hogyan dönthetünk Mellette – miközben elutasítjuk a kísértő szavát.

Ha Jézus ezt megtette a pusztában, akkor minket is erre hív. Biztosak lehetünk abban, hogy a csend legszebb és legszentebb pillanataiban ott lesz mellettünk, ahogy a kísértések idején is a segítségünkre lesz.

Hogy megtaláljuk a helyes választ életünk kérdéseire.”


„Isten kezében van az élet és a halál, nem az emberében” – Horváth Zoltán

 

Zoltán atya prédikációja 24:04-től:

Borítókép - Fotó: Bodnár Patrícia
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás