Az elején még elhitettük magunkkal: a fiatalság mindent ki tud cselezni. Még a halált is, az sem vonatkozik ránk, hiszen nem vagyunk idős, krónikus betegek. Ezzel nyugtattuk magunkat. De ahogyan peregnek a napok és a hónapok, lassan rá kell jönnünk, hogy az életünk véges, és nem tudjuk, hogy meddig is tart pontosan. Szembe kell néznünk a halál megmásíthatatlan valóságával.
„Azt hittem, bízom benne, hogy megtart a kötél, ha úgy alakul. Most, hogy szükségem van rá, lám, nem merek ráhagyatkozni.” (C.S.Lewis)
Egy ideje már elfelejtettük, milyen is szembesülni a halállal. A gyászolásnak régen elég komoly folyamata volt, egyes helyeken az egész közösséget bevonták. Most a járvány miatt mintha hosszú idő óta először szembesültünk volna vele, hogy létezik. Az életünk véges és nem mindig a ,,szokott időben” hagyjuk itt szeretteinket.
Ahogyan ezen gondolkoztam, a nagyszüleim jutottak az eszembe. Akik – bár vigyáznak magukra – de mély Istenbe vetett hittel nyugtatnak engem mindig: Isten kezében vagyunk. Nem hajlandóak félni a saját haláluktól. A nagyapám még szelíden meg is szokott szidni minket: Hát halálhívők vagytok?
Mindig emlékeztet arra, hogy keresztényként miben is hiszünk. De tényleg, miben is? Abban, hogy van örök élet. Hú, de az nagyon hosszúnak hangzik. És olyan megfoghatatlan ez az egész. Milyen is lesz az? És jó lesz az nekünk egyáltalán? Teljesen jogos kérdések ezek, hiszen mi most még csak azt látjuk: milyen gyönyörű ez a föld, az ízek, az illatok, az érzések! Azt látjuk csak, hogy utazni akarunk, minél többet és minél messzebbre! És szeretni, sokat és nagyon és bódítóan! Olyan jó ezen a földön élni, hogy nem akarunk a halálra gondolni. De ami még ennél is botrányosabb, hogy nem akarjuk elhinni, hogy az örök élet jó. Hogy érdemes várni; érdemes örülni neki és érdemes úgy élni, hogy azt elnyerjük.
hirdetésDe várjunk csak egy percet! Gondolkozzunk el egy kicsit rajta, hogy milyen gyönyörű is ez a világ! Hogy milyen gyönyörű a napfelkelte, hogy mennyire szeretjük a frissen vágott fű illatát, és milyen csodálatos belenézni egy kiskutya szemébe! Ezeket mind Isten teremtette ilyen csodálatosra. Az ősz színeit, a nyár illatát és a téli hóesést. Azt a szeretetet, amely két ember között kötődik, a barátságokat, a családunkat; ha ezekre gondolunk, akkor nehéz igazán a halált elfogadni.
És mégis, ha ebben a földi valóságban ilyen jól érezzük magunkat, akkor mennyivel jobb lesz majd Isten jelenlétében, ahol már nem lesz halál, fájdalom, félelem és gonoszság? Tegyük fel nagyon komolyan magunknak a kérdést: Hiszem-e azt, hogy Isten jó, szent, és el nem múló szeretettel szeret? Végső soron hiszem-e azt, amit önmagáról állít a Bibliában? Hogy Jézus legyőzte a halált? Ha igen, akkor miért félek?
Végső soron a haláltól való félelmünk rávilágíthat arra, hogy milyen alapokon is áll a mi hitünk. Nézzünk mélyen a szívünkbe, és valljuk meg a kétségeinket és a félelmeinket Istennek. Mert a félelem nem tőle jön. Az csak megkötöz és megakadályoz abban, hogy olyan életet élhessünk, amelyre Isten elhívott minket.
„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1 Jn 4,18)
hirdetés
