Az elején még elhitettük magunkkal: a fiatalság mindent ki tud cselezni. Még a halált is, az sem vonatkozik ránk, hiszen nem vagyunk idős, krónikus betegek. Ezzel nyugtattuk magunkat. De ahogyan peregnek a napok és a hónapok, lassan rá kell jönnünk, hogy az életünk véges, és nem tudjuk, hogy meddig is tart pontosan. Szembe kell néznünk a halál megmásíthatatlan valóságával.
„Azt hittem, bízom benne, hogy megtart a kötél, ha úgy alakul. Most, hogy szükségem van rá, lám, nem merek ráhagyatkozni.” (C.S.Lewis)
Egy ideje már elfelejtettük, milyen is szembesülni a halállal. A gyászolásnak régen elég komoly folyamata volt, egyes helyeken az egész közösséget bevonták. Most a járvány miatt mintha hosszú idő óta először szembesültünk volna vele, hogy létezik. Az életünk véges és nem mindig a ,,szokott időben” hagyjuk itt szeretteinket.
Ahogyan ezen gondolkoztam, a nagyszüleim jutottak az eszembe. Akik – bár vigyáznak magukra – de mély Istenbe vetett hittel nyugtatnak engem mindig: Isten kezében vagyunk. Nem hajlandóak félni a saját haláluktól. A nagyapám még szelíden meg is szokott szidni minket: Hát halálhívők vagytok?
Mindig emlékeztet arra, hogy keresztényként miben is hiszünk. De tényleg, miben is? Abban, hogy van örök élet. Hú, de az nagyon hosszúnak hangzik. És olyan megfoghatatlan ez az egész. Milyen is lesz az? És jó lesz az nekünk egyáltalán? Teljesen jogos kérdések ezek, hiszen mi most még csak azt látjuk: milyen gyönyörű ez a föld, az ízek, az illatok, az érzések! Azt látjuk csak, hogy utazni akarunk, minél többet és minél messzebbre! És szeretni, sokat és nagyon és bódítóan! Olyan jó ezen a földön élni, hogy nem akarunk a halálra gondolni. De ami még ennél is botrányosabb, hogy nem akarjuk elhinni, hogy az örök élet jó. Hogy érdemes várni; érdemes örülni neki és érdemes úgy élni, hogy azt elnyerjük.
De várjunk csak egy percet! Gondolkozzunk el egy kicsit rajta, hogy milyen gyönyörű is ez a világ! Hogy milyen gyönyörű a napfelkelte, hogy mennyire szeretjük a frissen vágott fű illatát, és milyen csodálatos belenézni egy kiskutya szemébe! Ezeket mind Isten teremtette ilyen csodálatosra. Az ősz színeit, a nyár illatát és a téli hóesést. Azt a szeretetet, amely két ember között kötődik, a barátságokat, a családunkat; ha ezekre gondolunk, akkor nehéz igazán a halált elfogadni.
És mégis, ha ebben a földi valóságban ilyen jól érezzük magunkat, akkor mennyivel jobb lesz majd Isten jelenlétében, ahol már nem lesz halál, fájdalom, félelem és gonoszság? Tegyük fel nagyon komolyan magunknak a kérdést: Hiszem-e azt, hogy Isten jó, szent, és el nem múló szeretettel szeret? Végső soron hiszem-e azt, amit önmagáról állít a Bibliában? Hogy Jézus legyőzte a halált? Ha igen, akkor miért félek?
Végső soron a haláltól való félelmünk rávilágíthat arra, hogy milyen alapokon is áll a mi hitünk. Nézzünk mélyen a szívünkbe, és valljuk meg a kétségeinket és a félelmeinket Istennek. Mert a félelem nem tőle jön. Az csak megkötöz és megakadályoz abban, hogy olyan életet élhessünk, amelyre Isten elhívott minket.
„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1 Jn 4,18)
hirdetés
1 Komment
„Hát halálhívők vagytok? ” Nagyon bölcs,pontosan az,mikor túl sokat foglalkozik valaki az ördöggel és a kísértéseivel,ő nagyon hisz az ördögben,ő ördöghívő.
„Ezeket mind Isten teremtette ilyen csodálatosra.” Mind?? Akkor említsük meg a vírusokat is,hisz az nem lehet,hogy van ami csak kialakult és van amit Isten teremtett.
„mennyivel jobb lesz majd Isten jelenlétében” Most is Isten jelenlétében vagyunk. Mit gondolsz mit viszünk a túlvilágra magunkból? Kinézet,tulajdonságok,Mitől ember az ember? Magunkkal visszük e a komplexusainkat?
„ahol már nem lesz halál, fájdalom, félelem és gonoszság?” És mi lesz? Szeretet és béke?
Nyilván ezt gondoljuk,hisz Isten jelenlétében mi más lenne. Szerintem ezt nagyon idealizáljuk és túl lövünk a célon,ami nem baj,egészen addig,míg tisztában vagyunk ezzel,de tisztában vagyunk? Isten jelenlétében mindenki a maga erkölcsi normáit szeretné kapni,például egy terrorista az sok keresztény szolgát,akit megölt. Ha te jó lelkű vagy,akkor téged a jóság,önzetlenség,kedvesség,együtt érzés,stb mozgat meg,de tudod e mi a valódi jóság,együtt érzés, stb?
„Hiszem-e azt, hogy Isten jó” Zseniális kérdés!!!! Kérdezd meg magadtól,hogy a víz özön jó volt e Istentől. Itt mindjárt ketté hasad a jóságod,mert ha hallod,hogy valaki belefojtja a gyermekét a vízbe akkor szörnyülködsz,ha Isten teszi ugyan ezt,vidáman elfogadod. Na ezért nem tudod mi a jó.Nehogy azt hidd,hogy arra céloztam,hogy Isten nem jó,inkább arra,hogy a jóságod tőled függ,te döntöd el,mit nevezel jónak. (jelen esetben neked Isten jóságból ölt meg embereket,furcsa igaz?)
„el nem múló szeretettel szeret” Ez nagyon tetszik nekem! Még úgy is,hogy rengeteg bizonyítékot mutattok az iránt,hogy nem hiszitek ezt el. Aki ugyanis így szeret bennünket,
„a haláltól való félelmünk rávilágíthat arra, hogy milyen alapokon is áll a mi hitünk.” Nagyon jó észrevétel.
„A szeretetben nincs *félelem*, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” Akkor most helyettesítsd be a félelem szót a *bosszúvággyal,*gyilkossággal,*kiválasztottsággal(Ószövetségi cselekedetek) és így mond meg,igaz e a mondat.
Az emberi szeretet hullámzó és ezzel a szeretettel el nem tudjuk képzelni Isten „el nem múló” szeretetét.
„el nem múló szeretettel szeret” Ez volt a legszebb”!!!