Ezért nem választom a lombikot

Darázsfészekbe nyúlok, ebben biztos vagyok. Rengetegen nem fognak velem egyetérteni, de ezt nem is várom el. Alábbi soraimnak nem célja bárkit meggyőzni, megbélyegezni és főleg elítélni. Tökéletesen megértem azt, aki a mélyről jövő vágyaira hallgat és hosszú évek reménytelennek tűnő várakozása után a lombikprogram mellett dönt. Akkor is megértem, ha katolikus. De szeretném elmondani, hogy én miért nem választom ezt az utat. Csupa énközlés következik: az ÉN utam.

Katolikus családban nőttem fel, így belenőttem a keresztény értékrendbe. Ahogy idősödtem, szépen lassan saját belső meggyőződésemmé vált, amit eleinte csak automatikusan átvettem a szüleimtől, tanáraimtól. Szabálykövető típus vagyok, de ahogy egyre többet forgattam a Bibliát és imádkoztam, építettem Istennel a kapcsolatomat, kezdtem azt érezni, hogy a szabályok nagy része tényleg engem véd. Ahogy szépen, viszonylagos nyugalomban folydogált az életem, nem is nagyon volt semmi, ami próbára tette ezt a belső meggyőződést, az Istenbe vetett mély bizalmamat. Aztán berobbant az életembe, életünkbe a meddőség kérdése. Fiatalok voltunk, életünk teljében, az orvosok nem is találtak semmit, ami komoly akadály lehetett volna. Amit találtak, orvosolták, mégsem történt semmi, így megszaporodtak körülöttünk a kéretlen tanácsok, melyeknek egy része a lombikra irányult.

Ijesztő mélységeket éltünk meg a várakozás éveiben, amelyeknek még most sincs vége.

Meg kellett vizsgálunk, hogy mi katolikusként hogyan állunk ehhez a témához. Az már rég nem volt érv számunkra, hogy a Katolikus Egyház tiltja. A szexualitással sem azért vártunk, mert az egyház ezt javasolja, ahogy a fizikai bántalmazást sem azért mellőzöm, mert az bűn, hanem mert ez a személyes belső meggyőződésem is, hogy az semmi jóra nem vezet. A lombikkal kapcsolatban is meg kellett találnunk a választ, amelyet nem mások véleménye motivál. Egy komplett könyv született erről az időszakról, de most csak egy mondatot hoznék ide a Bibliából, amely bennem teljesen megpecsételte a döntést: „Az előre kikövetelt örökségen végül is nem lesz áldás.” (Péld 20.21)

Ez természetesen nem azt jelentette számomra, hogy a lombikban fogant gyermekeket Isten nem áldja meg, hogy őket kevésbé szereti vagy elfordul tőlük.

Ez azt jelenteti nekem, hogy van örökségem. Van egy ajándék számomra, ami a származásomból kifolyólag jár nekem azért, mert Isten gyermeke vagyok. De az örökséget nem akkor szokás kiadni, amikor az örökösnek kedve van hozzá, hanem akkor, amikor eljön az öröklés ideje. Ezt az időt pedig Isten szabja meg, hiszen ő az örökhagyó. A tékozló fiú is kikövetelte az örökségét és végül nem volt benne öröme.

Nem ez az egyetlen indokom önmagam számára a lombik ellen, de ez a mondat felszínre hozott, amikor mélyen fuldokoltam a fájdalomban, keserűségben, értetlenségben. Állandóan azzal a kérdéssel zörgettem Istennél, hogy „Ugyan hol vannak azok a gyermekek, akikkel megáldja a házasságomat, akikre igent mondtam az házasságkötéskor?”. Én kimondtam, hogy elfogadom őket, de hol vannak? Ez a mondat kijózanított, fejbe vágott.

Rájöttem, hogy ezt nem én irányítom!

Rádöbbentem, hogy Isten csak annyit mondott, hogy megáldja gyermekekkel a házasságomat. Megmondta, hogy az örökségem része lesz a gyermek, de sem az időzítést nem ígérte meg, és, ami még fájdalmasabb felismerés volt, azt sem ígérte meg, hogy én fogom megszülni őket. Lehet, hogy örökbefogadó szülő leszek, lehet, hogy nevelőszülő. Lehet, hogy pótszülő leszek egy ismerős gyermek életében, akár a keresztgyermekemében. Igen, erre mondhatom azt is, hogy akár a lombik által is szülővé tehet, de ha ezt mondom, akkor is csak így állja meg a helyét ez a mondat:

Ő tehet szülővé a lombik által, mert a két ivarsejtből nem a véletlen vagy az orvosok hozzák létre az életet, hanem Isten.

Igen, minden lombikban fogant gyermekbe Isten leheli az életet, de ez nem azt jelenti, hogy Isten ezt látja a legjobb útnak számunkra. Az atya is kiadta az örökséget a tékozló fiúnak, mert a fiúnak szabad akarata volt és követelhette, de az Atyának jobb ajánlata lett volna, ha azt kész lett volna a fia meghallgatni.

Én személy szerint erre jutottam. Meg szeretném hallani Isten ajánlatát. Szeretném a teljes örökséget örökölni, amelyet nekem szánt. Ennek most már látom, hogy része rengeteg önismeret, lemondásból fakadó erények, türelemből fakadó áldások és új utak. Legfőképpen új utak. Én erre az örökségre akarok igent mondani és nem a saját vágyaimra. Én így döntöttem. Sőt, mi ketten együtt így döntöttünk.

hirdetés