Kolbe atyát ma 79 éve végezték ki Auschwitzban, miután felajánlotta az életét egy családapa helyett. Bese Gergő atya írásával közel hozza hozzánk is a szent férfi tettét, aki a felebaráti szeretet mélységeiről tanít minket.
Sokat beszélünk arról, főleg hittanórákon, hogy mit jelent másért áldozatot hozni. Lemondani arról, ami számomra kedves, fontos, nélkülözhetetlen azért, hogy a másik embernek hasznára legyen.
Persze tudjuk, hogy a családban gyakran van így, a nagyobb testvér a kisebbnek odaadja a játékát, az idős nagyszülő pedig a fiatalokra bízza mindazt, amiért egy életen át dolgozott. De mi a helyzet az idegenekkel?
Jézus a legfőbb parancsok értelmezésénél így fogalmaz: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22.39). De ki az én felebarátom? Ferenc pápa erre a kérdésre így válaszol: nem mi döntjük el kritériumaink szerint, hogy ki a felebarátunk és ki nem, hanem a szükséget szenvedő személynek legyen lehetősége felismerni azt, hogy ki a felebarátja, vagyis ki az, akinek „megesett rajta a szíve”.
hirdetésA felismerés helye tehát az emberi szívekben van. Ha a szív beteg, elfáradt, megkeményedett, akkor érzéketlen arra, ami körülötte zajlik. Egy idő után ez a betegség átterjed az egész testre és a komorság, az elviselhetetlen természet formáját ölti. Önmagát teszi az első helyre, mindenek fölé és nem veszi észre, hogy az Istentől kapott tálentumokat elásta magában.
A mai nap ünnepeltje, Szent Maximilian Kolbe atya a felebaráti szeretet mellett egy másik jézusi tanításnak is megvalósítója lett: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.” (Jn 15, 12 – 14).
Szentünk életében ez az áldozat Auschwitzban következett be. Egy tanult (teológiai és filozófiai doktorátus), agilis, minorita szerzetes hatalmas munkabírással és komoly tervekkel 1941-ben került a náci halálgyár fogságába. A 16.670-es sorszámot kapta. Megfosztották szerzetesi ruhájától, megalázták emberi és papi mivoltában. A táborban eltöltött minden napja hasonlóvá lett Krisztus nagypénteki szenvedéséhez. De ott volt a remény a szabadulásra, mert a náci rémuralom sem tarthat örökké! Kolbe atya fejében is a jövő nagy tervei formálódhattak: Niepokalanów újjá szervezése, az újságok és egyéb nyomtatványok további kiadásai, a távol-keleti missziók ügye, de a szív másként döntött.
1941. augusztus 1-jén a tábor 14-es barakkjából, ahol Maximilian Kolbe is élt, megszökött egy rab. A tábor parancsnoka bosszúból a barakk tíz lakóját éhhalálra ítélte. A kiválasztás szörnyű perce után fellélegezhetett, mert kapott egy újabb esélyt a túlélésre. Egy kétgyermekes családapa, Franciszek Gajowniczeknek viszont nem volt ilyen szerencséje, ő a 10 halálraítélt egyike lett. Fájdalmas zokogásban tört ki és az életéért könyörgött,
ekkor érezte meg Kolbe atya Isten üzenetét, és megesett rajta a szíve. Felajánlotta életét felebarátjáért.
A tíz foglyot egy félig földbe ásott bunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit Kolbe atya vezetett a halálraítéltek között. Két hét után már csak ő volt életben (böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést). Ismert volt nagy tisztelete a Boldogságos Szűz Mária iránt, ezért is érhette az a megtiszteltetés, hogy Nagyboldogasszony vigíliáján egy injekcióval oltották ki életét és a mennybevétel napját már Máriával együtt ünnepelhette.
Az érző szív diadalmaskodott, és bebizonyította, hogy a haláltáborban is jelen van Isten.
Ki az én felebarátom? Mindenki! Ismerős és ismeretlen egyaránt, aki szükséget szenved, aki számít rám. Soha nem szabad azt nézni, hogy miért pont én vagyok a megszólított, nem lehet áttestálni másra a feladatot, mert a rászorulón keresztül Jézus tekint rám.
Bese Gergő atya
Kép: Mikael Damkier | Dreamstime.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás