Blog, Kunszabó Eszter

Pontosan erre vártam! – Avagy hogyan éld túl, ha ordít a gyerek

Ahogy belenézek a tükörbe semmi mást nem látok, csak a hatalmas karikákat a szemem alatt. Fáradt vagyok, nagyon-nagyon fáradt. És mintha a csukott fürdőszoba ajtó egy cseppet se tompítana a gyereksíráson… Lehet azért, mert most már az agyamban is csak az órák óta tartó ordítást hallom. 

Első kislányunk pár hetes, és ma este úgy döntött, nyugodt és vidám természetét kicsit félretéve, bemutatja nekünk, hogy milyen az az igazi vigasztalhatatlan, dobhártyaszaggató, véget nem érőnek tűnő sírás. Az első másfél órában még a fiatal szülők lelkesedésével, töretlen türelemmel próbáltuk megnyugtatni, a második másfél órában már inkább a fiatal szülők tapasztalatlan kétségbeesésével ringattuk, etettük, tornáztattuk a pociját, fejen álltunk, cigánykerekeztünk. Két cigánykerék között úgy éreztem eljött a pillanat, hogy egy gyors zuhany erejéig elmeneküljek a fürdőbe. 

De itt, a tükör előtt állva már teljesen világossá vált előttem, hogyha a zuhanyzás közben ugyanúgy hallom az ordítást, akkor mégsem fogja elhozni a várva várt felfrissülést. Ez indokolatlanul nagy csalódással tölt el. Mosott rongynak érzem magam, és fogalmam sincs, hogy mikor fogok tudni aludni, és akkor is ki tudja, hogy mennyit. Nem várom az éjszakát. Nincs kedvem szoptatni, pelenkázni, altatni, aztán megint szoptatni, pelenkázni, altatni, aztán megint… Én erre vártam?? Erre vártam kilenc hónapig? Sőt! Erre vártam, mióta az eszemet tudom? 

Ekkor hirtelen belém ütött a felismerés, hogy én tényleg erre vártam mióta az eszemet tudom! Na, akkor gyorsan lezuhanyzom, mert a végén még lemaradok valamiről!

hirdetés

***

Nézzétek, én még csak pár hónapja vagyok aktív anya, – persze, a várandósságom alatt is anya voltam már, de akkor még jóval egyszerűbb volt gondoskodni a piciről – ráadásul most még csak egyszerre egy gyerkőccel kell foglalkoznom, szóval feltételezem, még közel sem tapasztaltam meg minden mélységet és magasságot. De azért már néhányszor én is éreztem úgy, hogy elértem a határaimat. Bár tudom, hogy lesz ez még nehezebb is, az aktuális kimerültségemen ez a gondolat meglepő módon nem szokott segíteni.

Az viszont igen, ha a nagyobb képet nézem. A képet, ami az óvodában kezdődött a papás-mamás játékokkal, és a nyugdíjas éveimmel ér véget, amikor már az unokáimat dajkálom (és tömöm édességgel, hiszen őket végre büntetlenül elkényeztethetem).

Olyan 6-7 éves koromban igen komoly dilemmába kerültem. Rájöttem, hogy akármennyire is vagánynak ígérkezik a mennyország, én nagyon nem szeretném, ha azelőtt jönne el a világ vége, hogy édesanya lehetnék. Kis két copfos fejecskémmel nem tudtam eldönteni, hogy ettől “rossz keresztény” vagyok-e, mert ugye mindennél jobban kellene vágynom az Isten legtisztább közelségére, ami a mennyben fog megvalósulni. Persze felnőtt fejjel vicces, hogy ez okozott lelkiismeretfurdalást óvoda végén, és apukám is megnyugtatott, hogy teljesen rendben van, hogy ilyen szép dolgokra vágyom, és hogy ezeket Isten maga ültette a szívembe, stb… Szóval a kis lelkiismeretem gyorsan megnyugodott.

Majd 8-9 évvel később, kb. egy héttel azután, hogy járni kezdtünk Barnával, aki ma már a férjem, a gimnázium folyosóján tervezgettük a leendő családunkat, és azt latolgattuk, hogy hány fős legyen a csipet-csapat. A házasságunkat megelőző hat és fél év alatt ez volt A CÉL, ami felé haladtunk, az IDILLI KÉP, amiről elalvás előtt ábrándoztam. És közös életünk első időszakában, amíg az iskola befejezésén dolgoztunk, és a gyermekáldásra vártunk, nem is tudom hányszor próbáltam meg elképzelni, hogy milyen lesz majd, ha VÉGRE az egész elkezdődik.

És tényleg elkezdődött, és az idő jelentős részében tényleg fantasztikus, idilli és csodálatos, de néha tényleg fárasztó. Néha tényleg órákon át ordít a gyerek. 

Ilyenkor előveszem A KÉPET. Előveszem az álmaimat, amik valóra váltak, és tudatosítom magamban, hogy pontosan erre vártam. És bár most sír, de hamarosan nem fog sírni, vagyis nem így és nem feltétlen nekem. Ez az időszak véget fog érni, a gyerekeim fel fognak nőni. Elképesztően rövid ideig fog tartani, amíg a karjaimban nyugszanak meg. Végtelenül szomorú lenne, ha folyton azt várnám, hogy kicsit nagyobb legyen és már ez meg az könnyebb legyen, majd az újabb nehézségek felbukkanásával újra a következő időszakot várnám, hogy könnyebb legyen. Aztán egyszer csak azon kapnám magam, hogy most már aztán nagyon könnyű, de csak azért, mert már nagyok és nincs rám szükségük olyan szinten, mint korábban, és én nem élveztem ki, amíg tartott az az időszak, amire annyira vártam.

Nem gondolom, hogy az édesanyáknak nem szabad elfáradnia, vagy ne érezhetnék magukat rosszul, vagy hogy mindig vidámnak kellene lenniük. Jogunk van az érzéseinkhez, és meg is kell élnünk azokat. Nem vagyunk rossz szülők azért, mert egy nehéz nap végén egyedüllétre vágyunk. Ez teljesen rendben van, sőt ha folyton mosolyt erőltetünk magunkra, akkor is, amikor legszívesebben sírnánk, akkor annak előbb-utóbb rossz vége lesz.

De vigyázzunk, nehogy lemaradjunk ezekről az évekről, amikre sokan kislány korunk óta vártunk, és amik olyan gyorsan elillannak, ha nem figyelünk oda, hogy lelassítsuk és megéljük a pillanatokat!

(fotó: pixabay.com)

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás