Blog

Egy uszoda is lehet “szent hely”

Isten nem helyválogató. Jobb, ha időről időre tudatosítjuk magunkban, hogy nemcsak a templomban szeretne velünk találkozni hetente egy óra erejéig. Vendégszerzőnk egy megragadta a lehetőséget és egy nem mindennapi helyszínen találkozott Jézussal.

Régóta terveztem már, hogy elmegyek az uszodába kikapcsolni számtalan gondolatbuboréktól hemzsegő agyamat. Vettem egy új úszószemüveget, s egyik reggel végre rászántam magam arra, hogy felavassam. Természetesen lekéstem a buszt, és kedvetlenül indultam el a kerülőúton a városon keresztül. Teljesen le voltam lombozódva. Csupán akörül forgott az összes gondolatom, hogy amint beérek a medencébe, úgyis ugyanaz lesz velem, mint bárhol máshol, amikor egyedül vagyok, és van időm magamra figyelni: folytonos agyalás és kattogás. Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, mire egyszer csak bekúszott egy kósza gondolat a fejembe: akár tölthetném ezt az időt Jézussal is a negatív gondolatok és az önmarcangoló dilemmázás helyett. Hatalmas erőt kaptam ettől az ötlettől, és már akkor éreztem a bizonyosságot a szívemben: Isten megáldja a Rá fordított időt.

A szokásos kezdeti procedúra után szinte rohantam a medencéhez, és szokatlanul gyorsan merültem bele a számomra jeges hőmérsékletű vízbe. Úszni kezdtem a magam kis lassú, ráérős tempójában. Egyedül voltam a medencében, legalábbis látszólag; oly sok sivatagos, tikkadt nap után végre Isten jelenlétében fürödtem.

Az egyik pillanatban behunytam a szememet; visszautaztam az időben János evangéliumának utolsó fejezetéig, és a Tibériás tó partján találtam magamat. Lejátszódott előttem a jól ismert, feltámadás utáni jelenet: tanítványok, Péter, bárka, halászás, üres háló, Jézus megjelenik, nem ismerik fel, újra kivetik a hálót, sok hal, felismerik, Péter úszni kezd… Ismerős? Azért a biztonság kedvérét négy hossz után kiszaladtam az öltözőbe a telefonomért elolvasni az igeszakaszt (vö. Jn 21,1-12), hogy megbizonyosodjak arról, biztosan jól emlékszem-e minden mozzanatára. Az ötödik hossz alatt imádkozni kezdtem, hogy a Szentlélek mutassa meg, miért is hozta fel bennem ezt az evangéliumi szakaszt, hogyan kapcsolódik a jelenlegi élethelyzetemhez – hiszen meg voltam arról győződve, hogy ez a spontán képzelettel való ima a Szentírással nem a véletlen műve.

hirdetés

Mindannyian vágyunk Istenre, keressük, kutatjuk Őt. A tanítványok közösségben mennek halászni Simon Péterrel, ahogy mi is érezhetjük a valahová tartozás és az együtt haladás biztonságát. Sokszor sötét éjszakákat élünk át úgy, hogy nem érezzük Istent; nem “fogunk ki” semmit az Ő kegyelmeiből, csak hánykolódunk életünk bárkájában a mennyország bőségéből érkező lelki táplálékra éhezve. Isten, aki maga a Lét, soha nem lesz nem létező. Mindig jelen van, még ha láthatatlan is, vagy talán csak nem vesszük észre. Viharaink közepette, ha nincs a bárkában, ott van a parton, és irányít minket; embereken, helyzeteken, eseményeken keresztül, de mi sokszor nem ismerjük fel. Ha mégis van érzékünk arra, hogy bár nem tudjuk, hogy Ő az, de mégis valamilyen csoda folytán hallgassunk rá, segít nekünk a jó helyen keresni a lelki táplálékot; és akkor bőkezűen, csordultig tölti poharunkat.

Sokszor nehéz bevallani, hogy nincs ennivalóm, még magamnak is. Nehéz szembesülni azzal, hogy hiába keresem a Jóistent, számtalan próbálkozásom vakvágányra fut. A tanítványok bevallják, hogy nem fogtak semmit; hogy nem sikerült az, amivel olyan nagy erővel próbálkoztak átvirrasztván az éjszakát. Azonban, ha Isten segítségével rátalálunk az ő kegyelmeivel kikövezett útra, képesek leszünk Őt felismerni; hiszen ki ne látná meg őt a mindennapi, apró és egészen hihetetlen csodákban?

Akkor, ott, egy uszoda medencéjében megláttam Jézust, és mint ahogy Péter, elkezdtem úszni felé. Felvettem a ruhámat; odavittem elé minden terhet, amit magamon cipeltem, minden nehézséget, ami a vállamat nyomta, és csak úsztam, és úsztam… Ő pedig ott várt a táplálékkal, és nem hagyta, hogy a sötét éjszaka után étlen maradjak. Tudtam, hogy Isten az. Nem kellett kérdeznem. Nem csak lelki eledelt adott, hanem egyenesen saját magát adta nekem; Felé úszhattam, Benne fürödhettem, lemosta szívemről a reménytelenség porát, és megtisztított az élet vizében.

Ambrus Betti

Még nem érkezett hozzászólás