Blog, Martí Zoltán

Életem legjobb bolondok napja!

2016 április elsején néhány lelkes egyetemista – és emlékeim szerint legalább egy pap – “szállt” meg egy kis termet egy budai plébánia közösségi termében. Tízen-tizenketten lehettünk, – merthogy én is köztük voltam – akik körbeültünk egy asztalt és izgatottan beszélgettünk.

Egy blognak az elindítása volt a téma: büszkén mutattam meg a lefoglalt nevet: 777blog.hu, és a logót, amelynek különleges története van. Megkerestem ugyanis eme találkozónk előtt pár nappal egykori egyetemista csoporttársamat, Danit hogy készítsen egy logót a 777 számaiból nekünk. Talán nem is meséltem neki, hogy keresztény oldalt szeretnénk készíteni, így amikor egy kis romkocsma sötét asztalánál elém tette a 777 logótervét elállt a lélegzetem: “De hiszen ez a Golgotát szimbolizálja, fantasztikus!” – kiáltottam fel. “Hogy micsodát?” – kérdezte értetlenül. “Mindegy, nem fontos, ez zseniális!” – mondtam neki, és azzal a lendülettel eltettem a logó tervét, amely azóta is büszkén virít az oldalunkon. 

De térjünk vissza arra a kis asztalra, amelyet körbeültünk ott tucatnyi egyetemistaként. Semmink nem volt a logónk és a nevünkön kívül: nem volt arculatunk, raktáron lévő blogbejegyzések, vagy bármilyen tervünk. Talán lelkesedésemet látva többiek kételkedtek is egy kicsit, csak nem akartak megbántani. Hogyan születhetne egy minőségi blog néhány egyetemistával, akik közül csak keveseknek van köze az újságíráshoz? Ezzel a jámbor szimpátiával és kérdészuhataggal a szemükben ültek, amikor a következő mondat hagyta el a számat:

“Három nap múlva, hétfőn indulunk. Bízzatok Istenben, minden rendben lesz.” 

Ha láttátok volna azokat a tekinteteket: tényleg azt hitték, hogy valami gagyi április elsejei tréfát hallanak, és várták, hogy azt mondjam: “Bevettétek? Várunk még néhány hetet!”. De mivel látták arcomon, hogy a lehető legkomolyabban gondolom, ezért egyikük, – egy ma már kispapként tanuló fiatalember – megkérdezte a lehető legindokoltabb kérdést: “Zoli, hova sietünk? Nem vagyunk késésben!” Én pedig koromra való utalással az alábbit válaszoltam, tőlem nagyon ritkán hallható tagoltsággal:

“Engedjetek elindulni, huszonhat év késésben vagyok.” 

Hát, engedtek. Sőt, mindenükkel támogattak és támogatnak, mert annak a társaságnak az elsöprő többsége ma is a 777 szerkesztő csapatát alkotja. Átmentünk rengeteg nehézségen, de megéltünk olyan csodákat, amelyeket soha nem fogunk elfelejteni. Egyetemistákból főállású felnőttek, fiatal suhancokból felelősségteljes családapák és családanyák váltak. Hihetetlen mennyit változott három év alatt az élethelyzetünk, mégis ugyanúgy – minden álhírrel szemben – teljesen önkéntesen végezzük a szolgálatunkat.

Bármi is lesz a 777 jövője – bárhogyan is írja odafenn a Jóisten a történetünket – azt az április elsejét soha nem fogom elfelejteni! 

 

Még nem érkezett hozzászólás