Én tudom merre vagy – gondolatok egy temetés után

Halál. A tragikus, szomorú, keserű szavak között tartjuk számon. A civilizált világ alig tud megbirkózni ezzel a szóval. Szinonimákat keres, kerülgeti a lényeget: elmúlás, végleg behunyja a szemét, elhunyt, bedobja a törölközőt, elpusztul, eljött a végórája… Érdekes azonban, hogy a természeti népek, akik a megváltásról mit sem tudtak, mégis jobban látták az igazságot a halállal kapcsolatban. Például az indiánok halottjai csupán az örök vadászmezőkre távoznak, és az életük nem ér véget.

Nemrég a férjem nagypapájának a temetésre kellett mennünk. Nagyon kedves, szelíd és mosolygós, idős ember volt, aki békével várta már a találkozást Istennel, színről színre. A ravatalozóban mindenütt síró rokonok, csokrok és koszorúk. Engem is megérintett a pap beszéde, az egyház búcsúszavai, a kántor melankolikus éneke, amit még a múlt évszázad hagyományozott ránk. Amikor a földet a sírba szórták a gyermekei, nagy erőkkel nyeltem vissza a gombócot a torkomban. Most is küzdök a könnyeimmel, ha erre a pillanatra gondolok.

Ugyanakkor nem tudtam nem örülni. Elképzeltem, ahogy Nagypapa már az Úr előtt áll és üdvözlik egymást, mint régi ismerősök. Végre kezet fognak és megölelik egymást. Utána Jézus is kezet fog vele, és mint testvérét mutatja be a Menny összes lakosának. Odavezeti a feleségéhez, akivel több, mint hatvan évig éltek hűséges házasságban, most pedig örökre együtt lehetnek háború, diktatúra, veszély, megalázás és félelem nélkül.

Hálás voltam abban a pillanatban, amikor erre gondoltam. Örültem. Nyilvánvalóan nem a veszteségnek, amit nekünk jelentett a szeretett rokon elvesztése, hanem a feltámadásnak. Tudtam, hogy Nagypapa a létező legjobb helyen van, és nemcsak azóta, hogy eltemettük, hanem a halála pillanatától kezdve.

hirdetés

Biztos vagyok benne, hogy Isten angyalaival együtt szeretettel sietett elé, amint utolsót dobbant a szíve. Felemelő érzés volt erre gondolni.

Aztán új gondolat jutott eszembe. Egészen pontosan új emberek, akik odaát vannak és nagy szeretettel fogadták Nagypapát, vagyis nekik Dédpapát. Saját gyermekeim jutottak eszembe, akik olyan pici korukban léphettek az Úr színe elé, hogy emberi tudással még nem is lehetett kimutatni a létezésüket. Csak pár napot létezhettek a méhemben. Most viszont a Mennyben élhetnek a Dédpapával és még sok rokonnal együtt Isten dicsőségében. Ha belegondolok, saját gyermekeim elvesztése még fájdalmasabb tény, mint egy megbékélt, idős ember halála. Mégis, ha arra gondolok, hogy a gyermekeim Jézus ölében ülhetnek és hallgathatják a tanítását, csak hálát érzek. Hálát a megváltásért. Hálát Krisztus kereszthaláláért, ami elhozta nekünk az üdvösséget.

Akkor és ott elmondtam egy néma fohászt. Bár a Mennyben semmi szüksége nincs a gyermekeimnek emberi gondoskodásra és valószínűleg be sem kell nekik mutatni Dédpapát, én azért imádkoztam értük kicsit. Bemutattam őket egymásnak. Isten elé tettem mindnyájukat.

Ahogy kifelé mentünk a szertartás után a temetőből, elhaladtunk egy másik temetés mellett. Az egyházi ének helyett egy sláger szólt a recsegő hangszóróból: „Nem tudom merre vagy…” Megrázó volt belegondolni, hogy azok az emberek talán tényleg nem tudják, hol lehet a szerettük. Micsoda bizonytalanság. Micsoda tragédia!

Abban a pillanatban igazán tudtam értékelni, hogy Krisztus megváltott minket és elhozta nekünk az örök életet, és én tudhatom merre vannak az elhunyt szeretteim.

Ifjú Sára

hirdetés