2019. 01. 25.

“Az egyház nem árulhat másodrendű boldogságot” – Böjte Csaba testvér a homoszexualitásról

Az elmúlt napokban élénk – és néha meglehetősen ijesztő hangnemű – diskurzus folyt a homoszexualitás megítéléséről.  A téma kibeszéletlenségére jól jellemző az a kommentáradat, amelyet Hodász András atya bejegyzése, vagy Szőnyi Szilárd interjúja kísért.  Ezúttal Böjte Csaba testvér véleményét szemlézzük, amely a 2016-ban megjelent “Iránytű a végtelenhez” című könyvben jelent meg: a tabuk nélküli kérdéseket Karikó Évának, a könyv szerzőjének köszönhetjük.

Az élettől megsérült emberek talpra állását, Istenhez fordulását súlyosan megnehezíti, sokszor lehetetlenné teszi, ha a közösség lenézi, kirekeszti vagy úgymond másodrendű hívőként kezeli őket, például az elváltakat, homoszexuálisokat…

Vannak emberek, akik képtelenek vagy alig képesek szakítani azzal az életformával, amelyet az egyház nem tart helyesnek. Egy elvált ember, ha újraházasodott, és még gyermekei is születtek, nem is rúghat fel mindent, nem hagyhatja ott az új családját, hiszen még nagyobb sérüléseket okozna. Sok olyan bűn van, melyet mi szültünk meg, de amelynek már önálló élete van, és mint nagyranőtt gyermek a maga útját járja, és már nincs hatalmunk felette.

Követnünk kell Jézust, aki a rosszat soha nem nevezi jónak, így az egyház sem mondhatja, hogy a bűn semmiség, borítsunk rá fátylat. De kövessük abban is a mi Urunkat, hogy még a legmegátalkodottabb ellenségéhez is szeretettel fordul. Tudnunk kell, Jézus őket is szereti, értük is meghalt, és szeretetlenségünk miatt, lelketlenségünk miatt velük együtt szenved. Hogyan lehetséges, hogy ne tudjunk megbocsátani annak, akiért Jézus Krisztus, az én Istenem drága vérét ontotta?! És hogyan várjam én, a gyarló ember Uram bocsánatát, ha képtelen vagyok az irgalomra?! Más bűne nem jogosít fel arra, hogy letérjek a szeretet útjáról!

Most térjünk rá a homoszexualitás témakörére. Évtizedekig betegségnek gondolták, amit kezelni, gyógyítani kell. Ma már azt mondják, genetikai okai vannak, nem tehetnek róla az érintettek, el kell fogadni ezt a jelenséget. Míg vannak, akik a külső hatásokat – mint például szexuális zaklatások, rendezetlen családi háttér, férfi-, apaminta hiánya – teszik felelőssé. És vannak, akik önként vállalt viselkedési formának, vagy másfajta szexuális szokásnak tartják, ami mindenkinek a magánügye. Bűnnek lehet-e tekinteni?

Mielőtt a konkrét kérdésedre válaszolnék, szeretnék egy fontos dolgot előrebocsátani: ahogyan soha életemben nem jutna eszembe egy Down-kóros vagy amputált lábú embert kikacagni, lenézni, mert rendellenességgel született, mert megsérült, ugyanígy senkit meg nem vetnék azért, mert eltér a megszokottól, hanem a legnagyobb szeretettel próbálok segíteni rajtuk, hogy beilleszkedjenek a társadalomba és éljék a maguk életét. Isten egyetlen parancsolatot adott mindannyiunknak, a szeretet parancsát. Ők is érző emberi lények, igazságtalanság lenne csak a szexuális hajlamaik alapján megítélni őket, és úgy gondolni rájuk, hogy a szex az egyetlen téma, ami foglalkoztatja őket, és állandóan csak ezen jár az eszük. Ők is dolgoznak, alkotnak, személyiségük lehet éppoly gazdag, mint akárki másé – életüknek csak egy szelete a szexuális élet. Ők is lehetnek magányosak, csalódottak, elhagyatottak, betegek, és keményen küzdhetnek önmagukkal, hogy Isten és embertársaik számára értékes életet éljenek.

Ők is szeretnének kiteljesedni és boldog életet élni, nem pedig elszigetelődni, megbélyegzettként tengődni.

Dr. Falus András akadémikus, genetikus a Mindentudás Egyetemén ezt nyilatkozta: „Vannak a homoszexualitásra hajlamosító gének, ezek léte ma már egyértelműen bizonyított. Vannak emellett nem öröklődő hatások (pl. környezet, családi hatások stb.), melyek jelentősen hatnak a homoszexualitás kifejeződésére. Ugyanazt lehet mondani, mint szinte minden más tulajdonság esetén: a genetikai háttér megléte fokozott hajlamot és nem végzetet jelent.”

A homoszexuális hajlam az egyház tanítása szerint nem bűn. Az egyház kizárólag a homoszexuális testi kapcsolatot ítéli el. Az ember sokféle hajlammal születik, ami genetikailag bele van kódolva, és ezekre a családban, a környezetben látott minta ráerősít vagy tompítja: vannak emberek, akikben az agresszivitás hajlama erősebb, vannak, akikben a lustaság, a passzivitás, vannak, akikben erősebb a szexuális késztetés. Ez önmagában nem bűn, bűnné akkor válik, ha teret enged neki az ember, ha nem uralja. Egy gyilkos sem hivatkozhat arra, hogy benne az erőszakosság genetikailag kódolva van, ezért mentsék fel őt tettének következményei alól.

A felnőtté válás fontos feladata, hogy kitapogassuk saját gyengeségeinket, erősségeinket, hogy meglássuk, milyen hajlamainkat kell erősítenünk, mint a jó fogathajtó, aki tudja, melyik lovat kell ösztökélni, különben lelassítja a haladást, és melyiket kell megszelídíteni, visszafogni, amelyik könnyen az árokba boríthatja a kocsit.

Lehet-e magánügynek tekinteni a homoszexualitást?

Az életünk sohasem magánügy, kihat a körülöttük élőkre, és tágabb értelemben az egész társadalomra. A szeretet, a szerelem alapvető ismérve, hogy gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöt. Olyan gyümölcsöt, amellyel bátran megkínálhatunk másokat is.

Tény az, hogy mivel sokak szerint túlnépesedett a világunk, ezért egyes körök a demográfiai robbanás elkerülése céljából reklámozzák az egyneműek házasságát, divatot csinálnak belőle. Nem lehet a homoszexuálisokat sem egy kalap alá venni: vannak, akik ízléstelen felvonulásokon parádéznak, vannak, akik diszkréten kezelik kapcsolatukat, és tisztességgel végzik a világban a dolgukat.

Az egyház nem mostanában találkozik először a homoszexualitás jelenségével.

Már az Ószövetség korában és Krisztus idejében is előfordultak ilyen esetek. Tanulmányaim alapján állíthatom, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség a homoszexuális aktust elfogadhatatlannak tartja. Isten Mózes által megparancsolja: „Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog.” [Lev 18,22] Szent Pál így ír róluk: „Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt […] Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot.” [Róm 1,25‒27]

Sokféle sérültség, sebzettség, elhajlás létezik. Tudatában kell lennünk annak, hogy ez egy normálistól eltérő állapot, ellentétes a természetes emberi törvénnyel. Aki megalkotott minket, úgy formált meg, hogy a férfi és a nő egymást kiegészítve legyen egy pár: „a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő. Most már többé nem két test, hanem csak egy.” [Ter 9,4‒5]

Nem csak a melegeknek, hanem mindannyiunknak szólnak Szent Pál szavai: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává. Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért, de Isten mindkettőt elpusztítja. A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is feltámaszt. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? Leválasszam tehát Krisztus tagját, és a feslett nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek. Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele. Kerüljétek az erkölcstelenséget! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” [1Kor 6,12‒20]

[…]

Jézus azonban nem tesz említést a melegekről, és az Újszövetség több törvényt eltörölt, többek között a szombati szigorú munkatilalmat, a körülmetélkedést, az úgynevezett tisztátalan ételek tilalmát is.

Jézus a pedofília bűnéről sem beszél, mégsem állíthatja senki, hogy ezzel jóváhagyta volna. Viszont megismétli a Teremtés könyvének házasságra, nemiségre vonatkozó sorait: „Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.” [Mk 10,6-9]

Jézus hangsúlyozza, hogy nem eltörölni jött a törvényt, hanem tökéletesíteni. Kizárólag a rituális előírásokon, a kemény büntetéseken könnyített, és az olyan törvényeken, melyek túlhaladottá váltak, de az erkölcsi parancsokon nem változtatott.

[…]

Miért természetellenes a homoszexualitás, mikor a természetben megtalálható, az állatvilágban is előfordul?

Attól, hogy valami a természetben, az állatvilágban megtalálható, még nem biztos, hogy emberhez méltó, ajánlható, javasolható az emberek számára. Például ha mérges gombából főzünk vacsorát, és azt tesszük a család asztalára szíves elfogyasztásra, megnézhetjük, mi lesz szeretteinkből, pedig természetes alapanyagokból készítettük. Az ember több, fejlettebb az állatnál nemcsak szellemileg, hanem érzelmileg, lelkileg, szexuálisan is. Az állatok szokásai nem lehetnek mindig iránymutatóak az emberi életben.

Sőt, inkább azt érezzük, hogy a homoszexualitás a természetellenes, hiszen a szexualitás természetes célja az örömszerzés mellett a szaporodás is. A melegek öncélúan használnak valamit, aminek a természetben óriási jelentősége van, a fennmaradásunkat, a gyarapodásunkat szolgálja. A társadalom erkölcsi szintjének csökkenésével egyre több, korábban természetellenes dolog kerül ki ebből a kategóriából,

de ez nem jelenti azt, hogy ezt a folyamatot követni kell.

Eddig természetes volt, hogy a házasság két különnemű ember, férfi és nő közt köttetik. Ma már ezt is megkérdőjelezik. A homoszexuális embert is Isten teremtette. Ők is szerethetnek őszintén és híven, akár egy egész életen át. Miért tiltakozik az egyház az ellen, hogy együttélésüket törvényesítsék?

Furcsa ez a világ: manapság sok fiatalt szinte terelgetni kell az oltár felé, mert nem akarnak megházasodni, a melegek pedig a házasságért küzdenek.

Az Isten az embert a boldogságra hívja: „Azt szeretném, ha az én örömöm a tietek legyen, és örömötök teljes legyen!” ‒ mondja Jézus Krisztus. Az egyház a házasságot mindig a férfi és a nő kizárólagos, életre szóló, felbonthatatlan elkötelezettségeként, testi-lelki egységeként értelmezte, amelynek nyitottnak kell lennie a gyermekvállalásra, hogy ezáltal teljes, boldog életünk legyen. A teremtéskor adott szerep, hogy férfi és nő kiegészítse egymást, olyan mélyen bele van írva az ember személyiségébe, hogy még a meleg párok közül is az egyik a férfit, a másik a nőt alakítja.

A házasságban a teljes, kölcsönös, életre szóló önátadás mellett a gyermekek világra hozatala is cél. Isten azt szeretné, hogy a férj feleségével egymást boldoggá téve, gyermeket vállalva teljesedjen, bontakozzon ki. Két azonos nemű nem tudja  megajándékozni egymást a születendő gyermek életre hívásával. Pedig ők is vágynak arra, hogy boldog önátadásban gyermekük legyen, sokan ezért is akarnak gyermeket örökbe fogadni. Ezért mondhatjuk, hogy a teljesség, az emberi kibontakozás számukra korlátozott, és Isten egész biztosan nem akar részboldogságot adni senkinek, hanem a maga végtelen boldogságát szeretné megosztani mindannyiunkkal. Ha ez a két cél – önátadás és gyermekvállalás – nincs meg, akkor nem lehet teljes boldogságról, szentségi házasságról beszélni.

Az egyház nem árulhat lebutított, fapados, másodrendű boldogságot a tökéletes út mellett.

Mindazok, akik akár szabad akarattal is, de belemennek ebbe a zsákutcába, utólag joggal kérnék számon az egyháztól, hogy miért nem figyelmeztette őket. Ezért nem esketjük meg a homoszexuálisokat, ezért nem adhatja házasságukra az egyház a maga áldását.

A társadalom alapja a házasságon nyugvó család, ez biztosítja az életképességét, a testi-lelki jólétét. Ha a homoszexuálisok élettársi viszonyát törvényileg elismernék, az egy helytelen magatartás jóváhagyását, modellértékűvé emelését jelentené, és egyben az emberiség egyik legnagyszerűbb alapértékének, a család intézményének az elhomályosítását is. A társadalomnak azt az utat kell támogatnia, segítenie, bátorítania, erősítenie, amely a létünkért való küzdelemben a fennmaradásunkat, kiegyensúlyozott, egészséges fejlődésünket biztosítja. Az azonos neműek között lehet szép, őszinte barátság, önzetlen segítségadás, de semmiképpen sem mondhatjuk, hogy az Isten akarata szerinti házasság lenne.

Az egyháznak, a híveknek mindent meg kell tennie, hogy minden sérült ember be tudjon illeszkedni a társadalomba, és lehetőleg teljes életet tudjon élni. Ennek ellenére a társadalomnak joga van rámutatni azokra a mélyen az emberi szívbe írt igazságokra, értékekre, amelyek a közösséget továbbviszik, fenntartják.

[…]

Mennyiben jobb, ha a gyerek alkoholista családban él, vagy ahol a szülők bántalmazzák, megalázzák egymást, mintha jólelkű homoszexuálisok fogadnák örökbe?

Természetesen nem jó az sem, ha egy gyermek szülei alkoholisták, és ezt a mintát vinnék tovább, és sok egyéb rossz is történhet egy házasságban, amit az egyház nem tud kinyomozni, de ez nem jelenti azt, hogy helyeselné. Ha például a pap tudja, hogy a házasulandók közül valamelyik alkoholista, akkor arra kéri őt, hogy az esküvő előtt tisztuljon meg, mert szabad akarattal nem rendelkező szenvedélybeteg nem köthet életre szóló szentségi házasságot

Az egyház nem tehet mást, mint hogy felmutatja az Isten által elgondolt ideált a családi életről, ahol a férj és feleség kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást, kettejük szerelmének a gyümölcse a gyermek. Ha erre törekednek, akkor mind a házastársak, mind a gyerekek boldogok lehetnek, ha nem követik ezt az útmutatást, szegényebbek lesznek. Tudom, hogy a mi szociális családjaink sem a Jóisten által elgondolt teljes, a férfi és a nő életreszóló szerelmén alapuló családok. Sajnos, mi a baleset, az amputáció után mentjük, ami menthető. Tisztában vagyunk azzal, hogy amit az otthonainkban adni tudunk a gyerekeknek, az csak egy protézis, egy mankó, de tudjuk, hogy enélkül a mankó nélkül a legtöbben elvesznének. Viszont a mi otthonainkban a helyes értékrendet és mintát tanulják meg a gyerekek.

Ha egy fiatal úgy érzi, hogy a saját neméhez vonzódik, milyen tanácsot adna neki?

Ez a vonzalom nem jelenti azt, hogy ő máris meleg lenne, lehet, hogy egyszerűen kudarcai voltak a másik nemmel, nem tudjuk pontosan, hogy mi lehet a kiváltó oka: öröklött tényezők, genetikai meghatározottság, környezeti hatások, bántalmazás, zaklatás, amelyekről nem tehet, vagy divathóbort, különleges dolgok utáni vágy, esetleg mindezek egybeesése.

Fontos, hogy azonnal ne azonosítsa magát homoszexuálisként, mert a bajok gyökerének feltárásával, orvoslásával, a más neműekkel való kapcsolat kialakításával lehet, hogy minden megoldódik. Kerülje a vele egyneműek szoros közelségét, az olyan alkalmakat, ami nagy kísértést okoz. Keressen lelkivezetőt, szakembert, aki tanácsaival segíti. És engedjünk teret a kegyelemnek is, ha őszinte a megtérés szándéka, és a szentségek gyakori vétele által Istenhez menekül az ember, akkor számíthat az Ő segítségére is.

Hogyan szolgálhatja a homoszexuális ember Istent? Hogyan lehet hasznos tagja a keresztény közösségnek? Nincs más út, mint a teljes önmegtartóztatás?

A homoszexuális embert is Isten a maga kiismerhetetlen bölcsességében teremtette, őt is szereti és meghívja az Ő országába. Ők is csak a szeretet és a jóság útján bontakozhatnak ki. Viszont rájuk is vonatkozik, ahogy mindenkire, Jézus tanítása: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” [Mt 25,40.45].

„Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról” [Mt 19,12]. Saját bőrömön is érzem a cölibátus terhét és súlyát, viszont nem hiszem, hogy ezt a világot egyedül a libidó, a testi kapcsolat mozgatná. Hiszem, hogy bár nagyon fontos része az életünknek, de nem az egyetlen. A XXI. század egyik nagy problémája az, hogy a testi szerelem lassan árucikké vált, amit adnak s vesznek. A házasembernek is a maximumra kell törekednie. A szeretet útján járni sokszor nem könnyű, lemondásokkal, önmegtagadásokkal jár.

Sok ember hordoz nagy keresztet. A nagy kereszt súlya alatt könnyen elbotlik, földre esik az ember. Jézus minden földön lévő emberre irgalmas szemmel tekint. Ő, aki a vesékbe lát, tudja azt is, mi magunk mennyire tehetünk arról, hogy elestünk.

Viszont nem az a helyes út, ha azt mondjuk a föld porában elterülve, hogy mi tulajdonképpen egyenesen járunk, és minden rendben, hanem valljuk meg őszintén, ha besározódtunk, és Jézus segítségét kérve igyekezzünk újra és újra talpra állni, és az Őáltala mutatott úton végigmenni.

Hogyan forduljon egy hívő ember a homoszexuálisokhoz?

Az egyháznak és a híveknek meg kell tenniük mindent, hogy az ilyen ember is beilleszkedjen a társadalomba, a keresztény közösségbe. Senkinek nincs joga ítélkezni, a heteroszexuális ember is lehet bűnös, ha teret enged rossz hajlamainak: önző, lusta, kapzsi, haragot tart, agresszív. Ezen az úton még rengeteg tennivaló van, de az ideges kapkodás biztosan csak fájdalmat szül és nem megoldást. Ha valahova szükséges a türelem és a párbeszéd, hát ide biztos, hogy nagyon szükséges.

Egy személyes megjegyzést tennék e téma végén. Úgy születtem, hogy a szagokat, illatokat sajnos soha sem éreztem. Gyerekként csodálkoztam, hogy más tudja, hogy mi fő a fazékban, még ha fedő is van rajta, én nem. Lassan értettem meg, hogy más vagyok én, mint a többiek. Emlékszem, gyerekként egy csodaszép rózsa illatát érezni akartam, de nem éreztem semmit. A társaimtól megkérdeztem, hogy ennek is van szaga. Kikacagtak. Nagyon fájt.

Valami hasonló lehet sokaknál a normálisnak nevezhető szexuális vonzódás hiánya.

Nekem fájt, hogy szegényebb vagyok, mint más, hogy hiányzik az életemből egy világ, ami másoknak sok örömet okoz. Társaim durva kacagása nagyon fájt. Amennyiben akaratom ellenére is fájdalmat okoztam volna a fenti gondolatokkal a meleg testvéreimnek, elnézést kérek tőlük, és alázattal imádkozom érettük, hogy mindazt a szépet, értéket, ami megvan az életükben, azt felfedezzék, és boldogok legyenek.

Jézus keményen beszélt a bűnről, de a bűnös emberhez irgalmas volt és gyengéd. Sokan úgy gondolják, hogy az irgalmas Istennel szemben áll a kőszívű egyház, aki bizonyos szentségeit megtagadja a bűnös embertől.

Isten és ugyanígy az egyház is a bűnt egyértelműen és világosan elítéli, mert a boldogtalanságba, a sötétségbe vezet. A bűnös emberhez viszont lehajol és fel akarja emelni. A GPS a legsötétebb zsákutcában is azt mondja: „Újratervezés!” Nincs megbocsáthatatlan bűn ‒ őszinte bűnbánattal, a bűnre vezető alkalom elkerülésével, a bűnbocsánat szentségével anyánk, az egyház is mindenkit a kiengesztelődésre hív, ami a többi szentség felé is megnyitja az utat minden ember számára kivétel nélkül. Ha a szentséget az egyház megtagadja, csak azért teszi, mert az ember nem szakít a bűnös életformával.

Minden városban van autójavító-műhely, gumiszerviz, karosszérialakatos. A sérült autót az emberek megpróbálják rendbe hozni. Az a nagy probléma, hogy kevés figyelmet fordítunk arra, hogy a sebzett, sérült embert segítsük talpra állni.

Látom, hogy egy gyermek felnevelése mennyi pénzbe, mennyi energiába kerül a szülőnek és a társadalomnak egyaránt: a gyerekkori oltásoktól kezdve, óvoda, iskola, tankönyvek, gyerekkórház, mind-mind beruházás. Amikor keresztülnézünk egy emberen, mert iszik, mert narkózik, mert homoszexuális vagy elvált, az pont olyan, mintha a drága autót ott hagynánk az útszélen, ha kipukkadt a kereke, mert éppen nem úgy működik, ahogyan mi elvárjuk. Persze, az autót nem hagyjuk ott, kicseréljük a kerekét, és tovább megyünk. Ha komolyabb problémája van, elvisszük a szerelőhöz, hogy szedje rendbe, kalapálja ki, hogy újra lehessen használni. A XXI. században az emberiségnek el kellene jutnia oda, hogy tudatosan próbáljunk segíteni a sérült embereken, hogy ők is felszabaduljanak a szeretetre. Újabb esélyt kell adnunk egymásnak!

Én nem tudom elmondani, hogy holnap ki milyen gonddal kopogtat be hozzám, hozzád. Csak azt tudom, hogy úgy kellene élnünk, hogy a sebzett, síró emberek merjenek megnyílni előttünk bizalommal, és merjék kimondani, megfogalmazni gondjaikat, bajaikat. Senkit ne ítélj el! Hallgasd meg az ajtódon kopogtató embereket, és ha egy mód van rá, legalább a könnyeit töröld le! A világ búját, baját biztos, hogy nem tudjuk megoldani, ehhez kicsik vagyunk, de mint egy élő mikrofonnak, az emberek Istenhez szálló kéréseit fel kellene erősítenünk, hallhatóvá kellene tennünk. Az emberek panaszait, gondjait el kellene juttatnunk a nagyvilághoz. Jézus azt kérte, hogy kovászok legyünk, legyünk a szeretet, a jóság kovászai.

Forrás: Böjte Csaba, Karikó Éva: Iránytű a Végtelenhez, Beszélgetés a szabadságról és a parancsolatokról

Kiemelt fotó: maszol.ro/Böjte Csaba testvér személyes archívuma

Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás