„Minden egyes mondatomat vállalom” – interjú Szőnyi Szilárddal

Határozottan kiállt az általa vallott értékek mellett Szőnyi Szilárd újságíró, akit azután kiáltott ki homofóbnak az internetes sajtó egy része, miután Hodász András atyával az M5 “Esti kérdés” című műsorában arról nyilatkoztak, hogy milyen módon lehet segíteni a homoszexuális embereknek. Magáról a beszélgetésről, az azt követő visszhangról, valamint a homoszexuálisok jogaiért harcoló Háttér Társaság meghívásáról is kérdezte a 777 a Heti Válasz korábbi újságíróját.

Hat nappal az elhíresült műsor után hogyan gondolsz vissza a beszélgetésre?

Én úgy álltam fel az adás után a székemből, hogy ez jóízű, korrekt és normális beszélgetés volt. Nyilván már a műsor előtt éreztem az esetleges kockázatokat, és tisztában voltam vele, hogyha az ember ilyen témában megszólal, annak milyen visszhangjai lehetnek. De mivel a legjobb lelkiismerettel vállaltam a szereplést, nem foglalkoztam különösebben az esetleges következményekkel. Az elmúlt napok viharait érzékelem, ezért azóta újranéztem a műsort, és ugyanazt a megnyugtató érzést tapasztaltam, mint az adás után. Ami tehát a magam szerepét illeti,

hirdetés

minden egyes mondatomat és levegővételemet vállalom, csakúgy, mint András atyáét.

Ebben viszont benne van az, hogy az adással kapcsolatban valamivel nem értettél egyet?

Itt van ugye az az elvárás, hogy a közszolgálati televíziónak hangsúlyt kell fektetnie a pártatlanságra, az eltérő vélemények bemutatására. A Háttér Társaság (magyarországi LMBT-szervezet – szerk.) közleményében pedig az szerepel, hogy azért nem képviseltették magukat a beszélgetésen, mert csak aznap kaptak meghívást. Ez valóban eléggé last minute felkérés, igaz, nekem is csak az adás előtt egy nappal szóltak. De értem azokat a hangokat, amelyek szerint egy ilyen kényes téma nagyobb előkészítést igényelt volna, illetve a bejátszókban volt egy-két olyan megszólaló, aki az izlésemhez képest eléggé harciasan állt a kérdéshez.

Mit szólsz ahhoz a döbbenetes reakciócunamihoz, amely a műsor után elöntötte az internetet?

Az elmúlt napokban gondolkodtam, hogy akkor is bementem volna-e a műsorba, ha tudom előre, mekkora felzúdulás követi majd. Ha csak a magam és a családom lelki békéjét nézem, akkor a nem válasz felé hajlok, de összességében arra jutottam, hogy valószínűleg így is vállaltam volna.

A közvéleményt ma azok határozzák meg, akik szerint ha valaki homoszexuális, akkor meg sem szabad próbálnia változtatni ezen.

Mármost ha a nyilvánosságban senki nem képviseli a tudományos ellenvéleményt, akkor az érintetteknek még arra sem lesz esélyük, hogy egyáltalán halljanak ezekről a lehetőségekről.  Ennek a műsornak egyébként a „segítség” volt a kulcskifejezése, de ezt sokan tévesen úgy értelmezték, mintha a helyreállító terápiával foglalkozók bárkit át akarnának nevelni. Ez nem így van, kizárólag úgy lehet segíteni – és az eredmény akkor sem garantált –, ha az egyén saját döntéséből meg akar változni.

Itt merül fel a kérdés, hogy kell-e segíteni nekik?

A kérdés inkább az: aki segítséget szeretne, annak van-e joga megkapni? A válaszom határozott igen. Amikor pedig valaki elvitatja, hogy egy kétezer éves egyház tagjai nemi téren erkölcsi álláspontot fogalmazzanak meg, illetve a helyreállító terápiával foglalkozó pszichológusoknak bujkálnuk kell, nehogy a szakma kivesse őket magából, akkor az a szólás, a vélemény és a tudomány szabadságának érvényesülését kérdőjelezi meg. És ha már egy keresztény médium riporterével beszélgetek: van a katolikus tanítás, a Biblia és a katekizmus, bennük az ismert felfogással. Sőt, kapaszkodjunk meg: a Magyar Katolikus Lexikonban – utalva az Ószövetségre – a homoszexualitás az égbekiáltó bűnök között szerepel, a gyilkosság, az özvegyek és árvák sanyargatásával egyetemben. A XX. században azonban sokat megtudtunk az ember természetéről, nemi hajlamának összetevőiről; részben ennek következménye, hogy a homoszexualitást amúgy elítélő egyházak ma már jobbára a szeretet és az irgalom hangján szólnak a kérdéshez – lásd Hodász András atyát. De miközben ezt tesszük, sokan hajlamosak túlontúl igazodni a világ elvárásaihoz, és félő, hogy a végén az egész katolikus tanítás, Szentírásostul, katekizmusostul megy a kukába.

Az látszik, hogy hatalmas darázsfészekbe nyúlt a műsor, még az abortusz kérdése sem kapna ekkora visszhangot. Miért ennyire tabu a homoszexualitás?

Ennek több vetülete van, talán a személyes oldalával kezdeném. Ahogy a műsorban is elhangzott, régen a társadalom a melegeket beteg, “defektes” embernek tartotta. De vajon ki szeretne páriaként létezni a világban? Nyilván senki. Én sem. És minél inkább terjed a homoszexualitás vállalása, annál többen ismerik fel az érintettek közül, hogy nincsenek egyedül. Ráeszmélnek, hogy vannak mások is, és, valószínűsítem, egyre jobban él bennük az a teljesen érthető vágy, hogy ne legyenek kitaszítottak, ezért igazolást keresnek másságukra. A legkézenfekvőbb magyarázat pedig az lett, hogy a homoszexualitás nem elítélendő, nem gyógyítandó, hanem elfogadandó, sőt üdvözlendő.

A másik vetület, hogy a melegszervezetek ügyesen használják a nyilvánosságot, és hamar utat találnak a kisebbségi jogokra egyébként magától is fogékony sajtóhoz. Ezért nem is kárhoztatom őket, a maguk szempontjából jól végzik a dolgukat. Emellett lássuk be: a nemiséget mint személyiségünk legintimebb részét érintő kérdésekben mindenki nagyon érzékeny.

A nyilvánosság ügyes használata miatt ilyen erős a homoszexuálisok hangja a médiában?

Egyrészt igen, másrészt az újságírók – köztük én is – előszeretettel foglalkoznak olyan, főként világnézeti kérdésekkel, amelyek a társadalom nagy részét nem érintik személyesen, arra viszont jók, hogy az ember véleményt alkosson róluk. Meg aztán, a nagy világmagyarázatok és ideológiák az elmúlt évszázadban sorra kudarcot vallottak. Mivel azonban minden kornak szüksége van eszmei fogódzókra, a mai ember megtalálta a nemi identitást mint a személyiség leglényegéhez tartozó igazodási pontot és szinte legfőbb védelmezendő értéket. És miután a szétesett családokkal jellemzett, szülői minták nélküli nyugati országokban rengeteg a szexualitásában az iménti okokból így vagy úgy sérült ember, a kérdésre sokan rezonálnak is.

A cikk – és kommentáradatot vizsgálva az volt az érzésem, mintha egyes liberális gondolkodók félnének attól a lehetőségtől, hogy van olyan homoszexuális, akiben lelkiismeret-furdalást okoz az, hogy a saját neméhez vonzódik és változtatni akar ezen. Mintha az ebből való kitörési lehetőségtől ijedtek volna meg, nem?

Erre az a válasz szokott érkezni, hogy az érintetteknek azért van lelkiismeret-furdalásuk, mert a társadalom sulykolja beléjük, hogy a homoszexualitás nem jó dolog. Én viszont azt mondom, erről majd akkor beszélgessünk, ha a régóta melegbarát országokban – például Skandináviában – nem lesz egyetlen olyan ember sem, aki az alternatív nemi identitása miatt lelki válsággal küzd.

Szerintem ezt a pillanatot nem nagyon fogjuk megélni.

Mert bár a társadalom egy része valóban aggályosnak tartja a homoszexualitást, arra még nem láttam tudományos bizonyítékot, hogy önmagában a nemi hajlam ne adhatna okot különféle lelki zavarokra.

Jól tükrözi a műsor utóéletét, hogy maga a műsorvezető, Trombitás Kristóf határolódott el gyakorlatilag az adástól egy Facebook-bejegyzésben, amelyet később törölt…

Érdekes, én a műsorban nem azt láttam rajta, hogy a teste-lelke nem kívánta volna ezt a beszélgetést.

A már említett Háttér Társaság képviselői szeretnének meghívni titeket egy vitára. Eljutott-e hozzád a meghívás, és lesz-e belőle találkozó?

Személyes meghívót nem kaptam, csak a Facebook-eseménynél láttam, hogy András atyával bennünket is várnak a rendezvényükre. Eltöprengtem, mitévő legyek, s végül a megszólításra azt válaszoltam, hogy magam helyett a néhai Buda Béla pszichiátert “delegálom”. Azt a köztiszteletben álló szakembert, aki előszót írt a helyreállító terápia néhai vezéralakja, Joseph Nicolosi híres Szégyen és kötődésvesztés című könyvéhez, s az ezen alkalomból adott Heti Válasz-interjúban szintén arról beszélt, hogy bizonyos esetekben szerinte is lehet kiút a homoszexualitásból. Ebben az ügyben amúgy is sok szereplést vállaltam és  cikket írtam már, köztük egy részletes beszámolót a helyreállító terapeuták amerikai konferenciájáról, így nagyjából ismerem a pró és kontra érveket.

Nekünk keresztényeknek nagyon fontos szempontunk, hogy elválasszuk a bűnt és a bűnöst: hogyan lehet meghúzni a határvonalat ebben a témában?

Mindannyian a nemiségünk hol paradicsomnak, hol börtönnek tetsző meghatározottságában élünk.Négygyermekes házas emberként nagyon meg tudom érteni azokat a férfiakat és nőket, akik ilyen vagy olyan vágyaikkal küszködnek. És bár a meleg embereket az egyház teljes önmegtartóztatásra inti, sejthetjük, hogy ez mennyire nehéz, hiszen, tudjuk, olykor a cölibátusban élők közül is többen elhasalnak. De egy heteroszexuális embernek sem könnyű betartani a házasság előtti tisztaság kívánalmát. Az erkölcsi parancsokat ettől még nem kell sutba vágni: az ideált hirdetik, melyet az ember jó esetben megpróbál megvalósítani, de legalábbis közelíteni hozzá. Valahogy úgy képzelem, hogy amikor egy homoszexuális ember betér a gyóntatófülkébe, és feltárja nemi hajlamait, akkor a jó pap nem egy morálteológiai kézikönyvet fog felolvasni neki latin idézetekkel. Sokkal inkább megpróbál lelki támogatást és segítséget nyújtani, és ha az illető, akár botlások közepette, legalább törekszik belesimulni egyháza tanításába, akkor feloldozza.

A bűnt elítélni, a bűnössel szemben irgalmasnak lenni – valahol itt látom a határvonalat.

Pláne, hogy ami a homoszexualitást illeti, az egyház hangsúlyozza: a hajlam önmagában nem elítélendő, csak annak életvitelszerű kiélése ellentétes a keresztény emberképpel.

Martí Zoltán

Fotó: mediaklikk

hirdetés