“A wellness-világ forgatagában sokan nem hallják meg az Úr hívását” – interjú Susko Mihály atyával

Pappá szentelésének 20. évfordulója alkalmából a hivatásról kérdeztük Susko Mihály atyát, a felvidéki Nagykapos római katolikus esperes-plébánosát.

 Manapság egyre kevesebb fiatal vállalja a papi hivatást. Miben látja ennek az okát?

A 127. Zsoltárban ez is van írva: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” És Jézus az evangéliumban többször mondja: „Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Mt 9, 35) A két idézetet azért is választottam válaszom kezdetére, mivel az egyház a maga egészében és minden egyes tagjában misszionárius. A keresztség és bérmálás szentségének erejében mindenkinek az a feladata, hogy hirdesse az evangéliumot, és tanúságot tegyen róla. Napjainkban sokan vannak, akik még nem találkoztak Jézus Krisztussal. A missziós küldetés különösen szorosan kapcsolódik a papi hivatáshoz. Krisztus szeretetét példaadással és szavakkal kell közvetíteni testvéreink számára. A megkereszteltek száma évről évre növekszik azoknak a papoknak köszönhetően, akik életüket maradéktalanul testvéreik üdvösségének szentelik. Ahhoz, hogy az egyház folytathassa Krisztustól kapott küldetését, és soha ne hiányozzanak az evangélium hirdetői, a keresztény közösségeknek kitartóan kell nevelniük a hitre. Imádkozzunk Istenhez: küldjön munkásokat aratásába.

Tehát a hitre való nevelésben és az imában rejlik a hivatások forrása?

Igen. Csak lelkileg jól megművelt talajból nőnek ki és virágoznak a papi és szerzetesi hivatások.

hirdetés

Fontos, hogy a keresztény közösségek ne zárkózzanak önmagukba, hanem fokozottabban éljék meg az egyház missziós küldetését.

A hit ajándéka minden keresztényt arra szólít, hogy működjék közre az evangelizálás munkájában. Seregély István, nyugalmazott egri érsek egyik keresztúti elmélkedésében megfogalmazta, hogy „egy közösség földi és örök életrevalóságának hiánya, ha nem tud papot nevelni az üdvösség szolgálatára.”

Nagykaposon szolgálom az Urat immár öt esztendeje, azt a közösséget, amelyből több papi és szerzetesi hivatás született, és remélem, hogy nem szárad ki a forrás. Biztos vagyok benne, hogy minden hivatás – beleértve a papi hivatást is – két szint egybeolvadásával jön létre. Az egyik a természetes szint, aminek az alapja annak a tudata, hogy papnak lenni nem emberi vállalkozás, nem az okosság, ügyesség kérdése. A másik szint azt foglalja magába, hogy a hivatást az Úr adja, azt hív meg, akit akar. A Pásztor, Jézus. Törődik nyájával.

Sokan mégse követik az Úr hívását….

Igen, mert a wellness-világ forgatagában sokan nem hallják meg az Úr hívását, mások pedig kicsinyhitűek, hogy kövessék a szív-szülte vágyakat. A mai fiatalok ne csak követelésekkel álljanak a szüleik elé, hanem ők is adjanak valamit a „családi közösbe”. Fontos, hogy a fiataloknak legyenek eszményképeik, válasszanak maguknak példaképet. Nekünk, felnőtteknek pedig az a feladatunk, hogy legyünk ott, ahol a fiatalok vannak, menjünk el közéjük.

Nem azt kell mondanunk, amit az emberek hallani szeretnének, hanem azt, ami ránk lett bízva. Az örök Isten előtt kell megállnunk, a pillanatnyi előnyök hamar szertefoszlanak.

Böjte Csaba elmélkedéseit olvastam a minap, ő írja, hogy ne azon keseregjünk, milyen a világ, hanem tegyük meg azt, ami rajtunk áll. Ültessünk fát, locsoljuk meg a virágokat, játsszunk a gyerekekkel, viccelődjünk a szomszéddal, dicsérjük meg az asszony főztjét – a saját környezetünkben igyekezzünk felfedezni, hogy mi az Isten szándéka.

Mennyire lehet azt 19-20 évesen eldönteni, hogy egy fiú ilyen pályára lép? Mennyire tudja azt felismerni, hogy mivel jár ez? Képes abban a korban felfogni például a cölibátus komolyságát?

Minden ember két óriási ajándékot kapott a Teremtőtől. Az értelem és a szabad akarat ajándékát. Amennyiben tudatában vagyok, mit kaptam, akkor menet közben nem fogom meggondolni és megváltoztatni döntéseimet. 20 évesen illik tudni, mit akarok az élettől. Ahhoz, hogy a nőtlenséget görcsök nélkül éljük, szükségünk van a közösség és a barátság támaszára. Nagyon dicséretes, ha a döntésben segít az, amit látok a mellettem hitelesen élő szülők életében, és jó, ha vannak példák a szentek között, akiket lehet követni (utánozni).

Mit tud egy pap tanácsolni, mondani annak, aki papi pályán gondolkodik, és tanácsra lenne szüksége?

Huszonhét évvel ezelőtt, amikor bennem is motoszkált a papság gondolata, egyik ismerősöm megismertetett egy pappal, név szerint Kertész Ferenccel, aki akkoriban Füzéren töltötte be plébánosi feladatait. Feri atya, amikor megtudta, hogy gondolkodok a szemináriumon, magához vett a plébániára, ahol betekintést nyertem egy pap életébe. Együtt imádkoztunk, olvastuk a Szentírást, papokat látogattunk, hitoktattunk. Ha jöttek az ifjúsági csoportok, velük voltam, ha kellett, autót mostam, mosogattam a konyhában, kertészkedtem… Sok időt fordított rám Feri atya, amiért mindig hálás leszek. Egyszerűen megéltem azt, amikor Jézus meghívta Keresztelő János tanítványait: „Gyertek, nézzétek meg!”

Szép, hogy valaki gondolkodik a papi hivatásról, hasznos, ha – hozzám hasonlóan – van kitől ellesni, miről is szól a papi élet. Üdvös, ha nyitott szívre talál a kereső fiatalember, és a beszélgetés során bátorítást kap, amiben a Szentlélek működik. Kész tanáccsal nem rendelkezek.

A papok többsége, mielőtt befejezi a szemináriumot, tele van ambíciókkal és tervekkel. Hogyan lehet feldolgozni, hogy az emberek nem mindig vevők arra, amit a pap eltervez, nyújtani tud?

Húú… Most gyorsan visszagondolok a terveimre, ambícióimra, amelyekkel ott feküdtem a kassai székesegyház szentélypadlózatán… Mindhárom működési helyemen egyformán próbáltam megszerezni a hívek bizalmát: eszem azt a kenyeret, amit ők, ugyanazt a levegőt szívom, mint ők, nyitott szemmel és füllel járok, és csendben odafigyelek. Beszélgetek az emberekkel. Egy dolog a terv, másik a szükségesség és fontosság. Jó, hogyha a pap imádságban átbeszéli a dolgait-terveit az Úrral és jó, ha ezeket megosztja az idős, beteg, ágyhoz- vagy tolókocsihoz kötött emberekkel, hogy ők is beszélgessenek ezekről Istennel.

Elő kell segíteni a felelősségvállalást, megerősíteni az elkötelezettséget, hogy mindenben érezhető legyen az odaajándékozott élet, hogy szeretetet kapva, szeretetet adva kiteljesedjen a hívek élete.

Az emberekkel együtt dolgozni nehéz, megváltoztatni őket lehetetlen. Milyen nehézségeket okoz ez egy pap életében, akinek mindenkit egyformán szolgálnia kell?

Az az ember, aki összhangban cselekszik azzal, ami Istené, képes lemondani önmagáról és feláldozni magát, megajándékozni a másikat anélkül, hogy benyújtaná a számlát, szerethet anélkül, hogy viszonozva lenne szeretete. Képes a másik emberre hagyni az utolsó szót, és tudja, hogy a szolgálat nem egy rafinált kezelési módszer. Egyszerűen azt teszi, amit Jézus tenne itt és most.

A mai rohanó, stresszes világban egyre többen küzdenek a kiégés okozta problémákkal. Mennyire fenyegeti ez a papokat?

Nagyon, de nagyon is fenyegeti. A meg nem értés, az el nem fogadás, és ez nem csak a közösség részéről, hanem, ha saját magamat sem tudom elfogadni, és ha nem keresem a (pap)barátok közelségét, akkor beleesek ebbe a csapdába.

Az emberek gyakran a papokra zúdítják problémáikat. Hogyan védheti ki egy pap, hogy ne legyen úrrá  rajta a kétségbeesés és a depresszió, hogy elveszítse lelkesedését vagy esetlegesen különböző függőségek rabja legyen?

Úgy, hogy mindent megbeszél a Mesterrel. A pap nem magát adja, hanem Jézust, és azt, amit egyházára bízott. Magam is tapasztalom, hogy ahol rövidebbek a sorok a gyóntatószékhez, ott hosszabb sorokat látunk a pszichológusoknál (ezzel nem akarom elvenni munkájukat, csak jóval korábban rendelte Jézus ezt a „problémamegoldás-lehetőséget”).

 Mennyiben tud segíteni a lelki betegség átvészelésében az egyházközösség tagjainak, esetleg papjának?

Bocsánat, ezzel a kérdéssel kapcsolatosan én teszek fel egy kérdést: van egyáltalán ilyen közösség valahol? Szeretnék az ilyen közösség tagja lenni! Sajnos manapság kínai falat húztunk sok helyre. Kell az ilyenért imádkozni, de ez nem elég, mellé kell állni. Amíg távolról van közünk hozzá, nem vagyunk közösségben vele. Manapság hiánycikk a csendes (titoktartó) háttér.

Mit tud egy pap tanácsolni annak, aki a kiégés problémájával küszködik?

Manapság lehetetlen, hogy ilyen nehézség esetén az ember otthagyja az állását, és zarándokútra vállalkozzon. Legjobb esetben egy pappal. Itt van az idő, hogy újra feltaláljuk a lelkigyakorlatok idejét. Három, négy nap szabadság, ahol valóban elmenekülhetek a feladatok elől, segítséget biztosíthat egy időre. Utána megint jó, ha az ember tudja, hogy mehet valahová, ahol újra feltöltődhet, és észreveszi, hogy minden csak feladat.

Egyszerűen legyen idő a tanulásra, pihenésre, feltöltődésre és lelkivezetőre.

Susko Mihály atya teológiai és filozófiai tanulmányait Szepesváralján végezte 1992-1998 között.  1998. június 20-án szentelték pappá Kassán. 1998-2002 között Csicseren, majd 2002 és 2013 között Csécsen szolgált. 2013 óta Nagykaposon tevékenykedik plébánosként.

Jeso Eszter

hirdetés