Pio atya és Mindszenty találkozása – megtörtént csoda vagy csak legenda?

Egy egészen remek tudományos cikk segítségével próbálunk még többet megtudni Pio atya és Mindszenty József hercegprímás találkozásáról: a magyar egyházfőt a kommunista rezsim koholt vádakkal börtönbe vetette, ahol azonban a huszadik század egyik nagy szentje, Pio atya látogathatta meg. Hegedűs András egészen kiváló tudományos cikkével próbáljuk rögzíteni az eseményeket, amely írás a Magyar Sion című folyóiratban jelent meg.

Szeptember 23-án emlékezett a világ Pio atya halálának ötvenedik évfordulójára: a szent szerzetes élete megannyi hihetetlen történettel volt megáldva, de közülük is a bilokáció kérdése a legérdekesebb. A beszámolók és vizsgálatok azt mutatják, hogy több alkalommal fordult elő, hogy több ezer kilométer távolságban is feltűnt, ugyanabban a pillanatban, amikor a kolostorban tartózkodott. Magyarokhoz kapcsolódik az a bilokálás, amikor Mindszenty bíboros cellájában jelent meg. A 777 engedélyt kért és kapott a Magyar Sion folyóirattól, hogy teljes egészében közöljük Hegedűs András nagyszerű írását a témáról: nem szokványos egy blogoldalon egy tudományos írás publikálása, de itt most mindenképp szeretnénk kivételt tenni, hiszen rendkívül érdekes kérdésről van szó.

A kérdés tehát, hogy tényleg meglátogatta-e Pio atya Mindszenty Józsefet a börtönben, a válaszhoz pedig közelebb vihet minket Hegedűs András írása, amely megjelent a Magyar Sion 2013/2. számában:

Ha Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művére gondolunk, megállapíthatjuk, hogy a történetírás egyik legősibb műfaja az életrajz. Ennek sajátossága, hogy az életút minden részletének bemutatására törekszik, amihez a történelemtudomány hagyományos eszközeit (írott források, tárgyi emlékek, szóbeli emlékezet) veszi igénybe. Számos példa van azonban arra, hogy ezek az eszközök nem elégségesek az életrajz minden részletének összeállításához, mert az adott esemény kívül esik e világ összefüggésrendszerén.

hirdetés

Így vagyunk ezzel Mindszenty József bíboros életrajza esetében is. A hitvalló hercegprímás egyik biográfusa, Mészáros István kommentár nélkül idézi¹ az USA-ban megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja c. újság 1993. április 4-i számát, amely D. Scott Rogo: Miracles c. könyvére hivatkozva írja le Pio atyának a bebörtönzött Mindszenty bíborosnál történt megjelenését. „Meglehetősen ismert eset, hogy amikor Mindszenty kardinális Magyarországon a kommunisták börtönében volt, Pio atya – egyszerre két helyen lévén – ostyát és bort vitt neki, és ministrált a miséjén… Mint megbízható vatikáni hírt közli (utalás D. Scott Rogo művére – H. A.). Amikor Mindszentyt kiszabadulása után erről különböző helyeken kérdezték, sohasem nyilatkozott ezzel kapcsolatban.” Az újság ezek után még megjegyzi: „Ha való az eset Mindszentyvel kapcsolatban, különös, hogy a kardinális sem nem állította, sem nem tagadta annak megtörténtét.”²

Mivel a történetírást az elmúlt idők eseményei érdeklik, a történész nem mehet el az életrajz elkészítésekor szó nélkül egy olyan eset mellett, amely e világ szabályszerűségein túlmutat. Amint Mészáros István írja, az ilyen esetek regisztrálása szükséges.³ Amennyiben azonban lehetőség van rá, nem csak regisztrálni kell a történést, hanem annak vizsgálatát is el kell végezni. A következőkben erre teszünk kísérletet.

Az eset valóban ismertnek mondható, mert az Il Tempo hasábjain Franco-baldo Chiocci már 1971-ben⁴ a következőket írta: „Egy ideje a garganói kapucinus és a budapesti ’élve eltemetett’ közti csodálatos kapcsolatról terjednek a hírek, legendák. Sőt egyes hírek bilokációra céloznak, mintha a San Giovanni Rotondoban szentség hírében elhunyt szerzetes Magyarországra ment volna, hogy az ’ellenálló’ bíborosnak vigasztalást vigyen, akire Pio atya mint a meg nem alkuvó, bátor, régi egyház példájára mutatott rá.” A szerző Zágon József⁵ tolmácsolása mellett készített interjút a bíborossal. Ugyanakkor Mindszenty bizonyos mondatokat vagy mondatrészeket latinul mondott, mert ezeket így idézi a cikk.

Az újságírót kimondottan érdekelte az eset, amelyről Zágon Józsefnél is tájékozódott: „Monsignor Zagon csak annyit mondott nekem, hogy nincs mindezekről tudomása. Aztán megengedte, hogy közvetlenül a bíborostól szerezzek bizonyosságot. … Mindszenty azt mondta nekem: ’Olvastam Pio Atya műveiről, imáiról, szenvedéseiről azokban az amerikai újságokban, amelyeket minden nap behoztak nekem a követségre. Nagyon hálás vagyok neki, amiért az Úrhoz fohászkodott oltalmamért, hálás vagyok a gondolataiért, a közelségéért és a megbecsüléséért. Gratias ago pro eo naturaliter…’

És nemcsak naturaliter. Monsignor Zágon tolmácsolása mellett Mindszenty bíboros a következőket fűzte hozzá szó szerint:

’Annál is inkább mivel Pio atya természetfeletti módon mindig segített engem mindazokban a nagy szenvedésekben, amelyeket az Úrért és népemért el kellett viselnem.’

Erre a kifejezésre ’természetfeletti módon’ újra felröppennek majd a legendák, melyeket a bíboros, mivel egyházfejedelem és egy olyan pillanatban vagyunk, amikor az egyház egy boldoggá avatási eljárást folytat, nem erősített meg.”⁶

Valószínűleg a Katolikus Magyarok Vasárnapja c. újság előbb idézett cikke nem ismerte az Il Tempo hasábjain megjelent beszélgetést. Ennek fényében ugyanis más megvilágításba kerül az amerikai lap kijelentése: „különös, hogy a kardinális sem nem állította, sem nem tagadta annak meg-történtét”. Mindszenty bíboros valóban nem adott egyértelmű, félreérthetetlen választ a kérdésre. De nem ok nélkül figyelt fel Francobaldo Chiocci is a „természetfeletti módon” kifejezésre. Ez a szóhasználat egyértelműen az imádságon túli vagy kívüli segítségre utal, hiszen a bíboros először arról szól: „Nagyon hálás vagyok neki, amiért az Úrhoz fohászkodott oltalmamért, … Gratias ago pro eo naturaliter.” Csak ezután említi, hogy nemcsak naturaliter, hanem természetfeletti módon is segítette őt Pio atya. Sőt, az is kérdéses, miként értelmezzük, hogy a hercegprímás hálás Pio atya közelségéért.

Mindszenty bíboros válaszát tagadásnak tehát semmiképpen sem vehetjük, sejtelmes utalásnak azonban igen.

Miért nem nyilatkozott Mindszenty bíboros erről a sajtónak? Részben talán valóban azért, amire az újságcikk is utal, hogy Pio atya 1969 novemberében megindult boldoggá avatási eljárása miatt a folyamatban lévő ügyben nem nyilatkozhatott. Másrészt a bíboros nem volt exhibicionista alkat,⁷ ugyanakkor a börtön időszaka is már közel húsz év távolságra volt tőle. A szenvedések, fizikai bántalmazások emlékei között esetleg számára is irreálisnak tűnhetett a szentmise bemutatása iránti vágyának ilyen módon történő megvalósulása a börtöncellában. A bíboros hallgatása tehát önvédelemből is fakadhatott, nehogy elméjének épségét kétségbe vonják. A természetfelettivel közvetlenül találkozó személy ugyanis könnyen kétségbe vonhatja azt, amit saját maga tapasztalt. Péter apostol börtönből történt csodás szabadulása is ezt bizonyítja. Miután az angyal leoldotta bilincseit és megnyitotta a zárka ajtaját az apostol „ment és követte, de nem tudta, hogy valóság-e, amit az angyal tesz. Azt gondolta, hogy látomása van.” (ApCsel 12,9).

Ha a sajtónak a bíboros nem is nyilatkozott, kérdés, hogy nem beszélt-e legbelsőbb bizalmasainak mégis erről. Pio atya boldoggá avatási irataiból⁹ ugyanis az derül ki, hogy az eljárás során tanúvallomást tevő Angelo Battisti¹⁰ egy Budapestről érkezett paptól értesült az esetről. Honnét értesülhetett ez a magyar pap a bilokációról? Mindenesetre ő informálja és kéri Angelo Battistit az eset megerősítésére. Mint közvetlen munkatárs Angelo Battisti a kérdést nem merte azonnal feltenni: „hogyha ilyesmit kérdeznék Pio atyától, akkor ő nem túl kedves szavak kíséretében zavarna el engem.” Évekig nem merte feltenni kérdését, míg végül 1965 márciusában hirtelen ihlettől¹¹ vezérelve rászánta magát. Nem tudjuk tehát pontosan, hogy a Budapestről érkezett pap mikor beszélt Angelo Battistivel, de az bizonyos, hogy Mindszenty bíboros ekkor Budapesten, az Amerikai Nagykövetségen volt.

Pio atya szintén hallgatott, 1965-ig nem beszélt az eseményekről, közvetlen környezete sem értesült semmiről, tehát a budapesti pap információit nem Olaszországból kapta.

Vagyis ahhoz kell visszatérnünk, hogy az információ Magyarországról származhatott.

A kapucinus szerzetes annyira nem kívánt az esetről beszélni, hogy csak Angelo Battisti határozott és ismételt kérdésére válaszolva erősítette meg a hír valódiságát. Úgy tűnik, hogy maga Pio nagyon szűkszavú volt, mert a bilokácóról a tanúvallomásban csak Angelo Battisti beszél, aki elmondta, hogy a börtönbe zárt Mindszenty bíborosban az idő múlásával egyre élénkebbé vált a misézés utáni vágy. „Egy reggel megjelent nála Pio atya minden szükséges felszereléssel. A bíboros misézett és Pio atya segédkezett neki, azután beszélgettek, míg végül Pio atya mindavval, amit magával hozott, eltűnt.” A tanúvallomás érdekessége, hogy Battisti nem mondta el Piónak, amit hallott, csak feltette a kérdést: „Atya, Mindszenty bíboros felismerte Pio atyát?” A kérdés önmagában, előzetes információcsere nélkül érthetetlen lenne, de Pio atya a lélekbelátás adománya¹² miatt pontosan értette, mire vonatkozik. A kérdésre első felháborodása után is csak azért válaszolt, mert Battisti arra hivatkozott, hogy az atya olvas a lelkekben, és így tudnia kell, hogy Isten sugallatára teszi fel a kérdést. Ezután erősíti meg Pio az eset megtörténtét: „találkoztunk és beszélgettünk, úgy gondolod, hogy nem ismert fel?”

A tanúvallomás történettudományi szempontból ott hibás, hogy szerinte „Mindszenty bíborost 1956 októberében letartóztatták.” Tudjuk azonban, hogy a hercegprímást 1948. december 26-án tartóztatták le, és börtönéből az 1956. október 23-án kitört forradalom szabadította ki október 30-án. Az a tény, hogy Angelo Battisti téved a hercegprímás letartóztatásának időpontját illetően, a tanúvallomás lényegi részét – a bilokáció megtörténtét – nem befolyásolja. Battisti a Pio atya által megerősített igazságról számol be. Ennek keretét az a történeti háttér adja, amit saját maga mondott el. Mivel Olaszországban az 1956. évi magyarországi forradalom nagy visszhangot váltott ki, Battisti – aki a bíboros emlékiratait is olvasta¹³ – fejében összemosódtak az események és a „magyar ügy” egyik szimbólumát jelentő bíboros szabadulását összekeveri a forradalom utáni megtorlásokkal, bebörtönzésekkel. Egyszerű tárgyi tévedés, amely – ismételjük – nem érinti a tanúvallomás lényegét.

Mivel a történelem térben és időben zajlik, felvetődik a kérdés: mikor és hol játszódott le az eset? A hercegprímást 1949. február 8–án ítélték el életfogytiglani fegyházbüntetésre. A gyűjtőfogházban már rendszeresen misézhetett: „Megérkezésem óta (1949. február 8. – H. A.) rendes házikenyérrel és szerzett borral végeztem a szentmiseáldozat naponkénti bemutatását.”¹⁴ Az Andrássy út 60-ban azonban, ahová letartoztatásakor vitték, a vizsgálati fogság idején a megtörés részeként akadályozták, hogy a bíboros rendszeresen mutathasson be szentmisét. Erről így vall emlékirataiban: „Emlékszem, hogy a borból csak kétszeri misézésre futotta és a harmadik reggelre nem hoztak újabb bort, sőt a partizán, mialatt én kivittem a mosdóvizet, feldúlta a dívány környékét. Nemcsak a boros-, hanem még az én ivópoharamat is elvitte. Ezt megrendezett dolognak véltem akkor is. Talán arra számítottak, hogy a szentmise utáni nagy vágyamban hozzájuk fordulok miseborért és ők annak fejében előbb érhetik el céljaikat velem. Én azonban ezektől sem ezt, sem egyéb szívességet soha nem kértem. A 39 nap alatt többé egyszer sem miséztem vagy áldoztam.”¹⁵

Az emlékiratok alapján tehát a február 8-án bemutatott szentmisétől 39 napot visszaszámolva, január 1-jén misézett utoljára a bíboros. E kérdés további fontos forrása az a feljegyzés, amelyet a hercegprímás saját kezűleg készített 1949. március 31-én az általa bemutatott szentmisékről.¹⁶ Eszerint letartóztatását követően december 30–31-én, január 1-jén, majd január 13-tól folyamatosan misézhetett. Összehasonlítva a két forrást látható, hogy az első misék tekintetében nincs lényegi különbség. Az emlékiratok szerint szintén január 1-jén misézett utoljára, és csak két misét tudott bemutatni a kevés borból, tehát december 31-én és január 1-jén misézett. A periratok között lévő misefeljegyzés szerint december 30-án is misézett. Ez, bár különbség, abból kiindulva, hogy Mindszenty emlékiratait évtizedekkel később jegyezte le, nem jelentős. Lényegileg szinte mindegy, hogy 2 vagy 3 alkalommal tudott csak misézni a kevés borból. Sokkal lényegesebb, hogy mi az oka annak az eltérésnek, hogy január 13-tól folyamatosan misézhetett.

Bár az írás kétségtelenül Mindszenty bíboros kezétől származónak tűnik, elgondolkodtatóak az abban található javítások. Észrevehetően nem volt tisztában a dátummal, vagy az nem tudatosodott benne, hiszen a keltezést kétszer is javította. A bezártság könnyen összezavarja az ember időérzékét. Ez a tény, kiegészítve azzal, hogy az Emlékiratok elkészítése és az események között jelentős idő telt el, vezethetett oda, hogy Mindszenty emlékezetében a pontos dátumok elhomályosultak, és csak az maradt meg benne, hogy nagy vágyát, a szentmise bemutatását, megakadályozták.

A misefeljegyzés alapján a bilokáció idejét az 1949. január 2. és január 13. közötti időre szűkíthetjük.

Ez a tizenkét nap Mindszenty bíboros életében a kínzások és megaláztatások időszaka. Érthető, hogy az oltáron megújuló áldozat bemutatásával erőt akart meríteni Krisztus kínszenvedéséből. De nem tehette, mert kínzói tudatosan – ördögi módon – fosztották meg ettől az erőforrástól. A szentmise utáni nagy vágyában a mélységből Istenhez kiáltott, aki ismeri gyermekei szükségét, és olykor a fizikai törvények felfüggesztésével segít rajtuk.

Annak feltételezése esetén, hogy – látszólagos ellentmondásuk ellenére – a misefeljegyzés és az Emlékiratok is valós, és nem tévedésen alapuló dátumokat közölnek, a legmesszebbre az a gondolat vezet, amely Mindszenty bíboros szavainak és Battisti tanúvallomásának összevetéséből következhet. A bíboros ugyanis azt mondta: „Pio atya természetfeletti módon mindig segített engem”, Angelo Battisti vallomásában pedig kijelentette: „Ez azt mutatja, hogy az atya a letartóztatása kezdetétől támogatta őt, mert emberileg elképzelhetetlen, hogy a bíboros el tudta volna viselni mindazt a szenvedést, amelyet ki kellett állnia, és amelyeket az emlékirataiban leír.” Vagyis feltehető a kérdés: lehet, hogy a mise-feljegyzések bizonyítékai több, esetleg január 13. után misztikusan bemutatott szentmisének? A kérdés oly merész, hogy e sorok írója is csak felvetni kívánja, ám a válasz a csoda megtörténtének lényegét nem befolyásolja.

Tény, hogy a most vizsgált bilokáció nagyon forrás- és szemtanúhiányos. Nincs saját korából származó írásos megerősítése, mint Don Bosco említett bilokációjánál, senki kívülálló nem látta, ellentétben számos más esettel. Mindkét érintett hallgatott. Mindszenty nem tagadta, de nem is erősítette meg az eset megtörténtét. Ennek okait már az előbbiekben vizsgáltuk, de legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a bíboros maga is elbizonytalanodhatott a valóságot illetően, mint Péter apostol vagy mint a barcelonai szalézi szerzetes 1886-ban. Vélelmezhetően ez az oka annak is, hogy emlékirataiban nem tesz említést az esetről. Sőt ebben Mindszenty zárkózott természetén túl az is benne lehet, hogy ez a misztikus látogatás csak neki szólt, az ő megerősítését szolgálta. Mindszenty „hallgatása” azonban nem cáfolja Angelo Battisti tanúvallomását, amelyet a Szenttéavatási Kongregáció hitelesnek fogadott el.

Az olaszországi San Giovanni Rotondóban élő szent életű kapucinus látogatása a börtönbe zárt és szigorú felügyelet alatt tartott Mindszenty bíborosnál mindenképpen természetfeletti jelenség. Így azzal a – nem ismeretlen – jelenséggel találjuk szemben magunkat, hogy a történelmi események vizsgálatakor az egzakt kritikai módszer nem mindig elégséges. Az intellektuális becsületességgel kutató emberben ilyenkor számos kérdés merül fel, akárcsak Victoria Sackville-West esetében, aki Jeanne D’Arc életrajzában írja: „felveti a legmélyebb problémákat, amik megfejtésében hiszünk, vagy nem hiszünk. Talán nincs még egy katonai jelensége a történelemnek, aki ennyire gondolkozásra sarkallna. Gondolkozásra sarkall és kérdezésre sarkall; fölfed sötét helyeket, ahová nem merünk betekinteni. Csak olvasunk és miután elolvastuk, megmaradnak a lényeges kérdések: vajon Isten olykor egyenes módon megnyilatkozik? Vajon csak a látható világ az a világ, amellyel számolnunk kell? Lehetséges halandó emberek számára, hogy egy másik világ lakóival érintkezzenek? Lehetséges az, hogy földöntúli vezetést nyerhetünk emberi tévelygő elménk megsegítésére?”¹⁷

Az eset elemzésének alapja tehát, hogy a történész vagy bárki, aki az igazságot kutatja, elfogadja, hogy a transzcendentalitás a történelemben megtapasztalható, amely végső soron a Mindenható Istenre mutat rá. Enélkül az axióma nélkül minden érthetetlenné és meseszerűvé válik. Tény azonban, hogy a bilokáció nem ismeretlen jelenség, hiszen más szentekkel kapcsolatban is feljegyeztek ilyen eseteket. Maga a bilokáció – amint azt Marko Rupnik írja – misztérium, de teológiailag érthető. Isten rendkívüli ajándéka, amelynek célja, hogy megerősítse az embert a Krisztus feltámadásába vetett hitében. A jelenség ugyanis a feltámadás utáni élet elővételezése, ahol a tér és az idő nem átjárhatatlan, hanem egybeolvad.¹⁸ A test megszabadul e két dimenzió kötelékeitől, amint az Jézusnak feltámadása utáni megjelenéseiről a Szentírásban is olvasható.

Pio atya Mindszenty bíborosnál történt megjelenésében a legkülönlegesebb, ezért nagyon fontos, az anyag jelenléte. Pio megjelenésébe bevonja a kenyeret, a bort és mindent, ami a Szentmiseáldozat bemutatásához szükséges.¹⁹ Ez azért rendkívüli, mert általában a bilokáció alkalmával a személyek változtatnak helyet. Pio atya azonban ebben az esetben tárgyakat is magával vitt. E bilokáció célja a szenvedés enyhítése. Isten számára lehetséges lett volna Mindszenty bíborost a rabságból úgy megszabadítani, amint azt Péter apostollal tette (ApCsel 12,1-11). De az Ő szándéka az volt, hogy a bíboros a kelyhet kiürítse, és ezért misztikus módon erősítette meg a hitvalló hercegprímást.

Bár az eset mindenekelőtt Pio atya életszentségének bizonyítéka, rávilágít Mindszenty bíboros megpróbáltatásaira is.

Milyen hatalmas lehetett az a szenvedés, amely ilyen enyhítést érdemelt? Pio maga mutat rá erre: „Az ördög ronda, de vele rondábban elbántak, mint ahogy azt az ördög tette volna!”

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a két vizsgált forrás nem mond ellent egymásnak, és több jel is arra mutat, hogy Pio atya Mindszenty bíborosnál tett misztikus látogatása a hitvalló hercegprímás életrajzához tartozó valós történelmi eseményként fogadható el.

Hegedűs András
(Magyar Sion)

Lábjegyzetek:

1. MÉSZÁROS István, Egy „kultusz” a XXI. században. A Mindszenty-tisztelet története (1975-2005) (Budapest 2005) 179.
2. Uo.
3. MÉSZÁROS István, Mindszenty-bibliográfia szemelvényekkel (Budapest 2011) 119.
4.  CHIOCCI, Francobaldo, Il Cardinale scomodo e spaesato, in Il Tempo XXVIII (1971. október 9.) 277/ 13. Köszönetemet fejezem ki Dr. Németh László olaszországi magyar főlelkésznek, aki az újságra elsőként hivatkozott: Új Üzenet – Az olaszországi magyar katolikus misszió értesítője (2006. szep-tember 24.), és az eredeti cikk másolatát rendelkezésemre bocsátotta.
5. Zágon József (1909–1975) teológiai tanulmányait Bécsben a Pázmáneum növendékeként végezte. Pappá szentelése (1935) után Sopronban káplán, 1937-től püspöki titkár Győrben. 1938-ban teológiai doktorátust szerzett, majd irodaigazgató és győri kanonok lett. 1949-ben külföldre távozott, Rómában a Pápai Magyar Intézet régense lett. Létrehozta a Szent István Alapítványt és zarándokházat. Első titkára volt az Elvándorlók és Úton lévők Pápai Tanácsának, amelyet VI. Pál pápa 1970. március 19-én hozott létre. Élete szorosan kötődött Mindszenty József bíboros emigrációban eltöltött éveihez. Vö. NÉMETH László Imre, Zágon József (1909–1975), in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 24 (2012) 3–4/39–78.
6. Il Tempo
7. Kihallgatása során maga a bíboros nyilatkozta: „Vannak bizonyos dolgok, amiket az ember becsuk a lelke kamrájába, és amiket nem mond meg; vannak ilyenek.” ÁBTL 3.1.9. V–700/5. 23. fol. Gyors-írási jegyzet áttétele Mindszenty kihallgatásáról 1948. december 27-én este. A forrásra Balogh Margit történész hívta fel a figyelmemet, amelyért ez úton is köszönetet mondok.
8.  
9. Positio II. 1638.
10. Angelo Battisti (1906–1988) 1957-től Pio atya 1968 szeptemberében bekövetkezett haláláig az általa alapított kórház (Szenvedés Enyhítésének Háza – Casa sollievo della Sofferenza) gondnoka és igazgatója volt.
11. Angelo Battisti tanúvallomása szerint ez isteni sugallatra történt. 
12. A tanúvallomás ezért is idézi Pio atyát: „Én mindent látok Isten által!” l. a Függelékben 
13. A tanúvallomásban így szól erről: „emberileg elképzelhetetlen, hogy a bíboros el tudta volna viselni mindazt a szenvedést, amelyet ki kellett állnia, és amelyeket az emlékirataiban (kiemelés – H. A.) leír.” 
14. MINDSZENTY József, Emlékirataim (4. kiad., Budapest 1989) 330. Uo.252. 
15. Prímási Levéltár, Mindszenty periratok, V–700/33. 250. fol. Mindszenty József feljegyzése, 1949. március 31. 
    49. III. 19. 31. + József ”
    50. „1., XII. 26-ig bezáróan otthon mindennap (sic!) miséztem. (Lásd misekönyvecske!)

        2., XII. 30., 31.,

        I.1 napokon 

        3., I.13 – III. 15 31.
        

        A hivataltól eddig még járó misepénz kiosztandó a plebániák utján (sic!) az esztergomi szegényeknek, hogy értem imádkozzanak.

16. Az áthúzott részeket a bíboros s.k. javította. A feljegyzés talán az Esztergomi Főegyházmegyei Hivatal számára utasítás céljából készült. A forrásra Balogh Margit történész hívta fel a figyelmemet, amiért ez úton is köszönetet mondok.

17.  SACKVILLE-WEST, Victoria, Joan of Arc (1936, 2. kiad. 1969), magyarul: Szent Johanna (ford. Szerb Antal; Atheneum, Budapest é.n.) 321.

18. Vö. RUPNIK, Marko I., Il cammino dell’ uomo nuovo (Lipa, Roma 2009) 50. 

A cikk megjelent a Magyar Sion 2013/2. számában

hirdetés