2018. 09. 09.

Angyalaik az égben

Az elmúlt hetekben újabb botrányok rázták meg az Egyházat, amelyek kapcsán sokan kérdeztek meg személyesen, hogy mit gondolok. Többszörösen is nehéz ilyenkor megszólalni, és főképp bölcset mondani, hiszen mindenképpen tojásokon járás ez. Sok tipródás után úgy döntöttem, hogy most mégis megpróbálom. Legalább az egyiket. 

Az első, amit ki kell írnom magamból, az a fájdalom. Talán sok katolikus osztozik velem ebben az érzésben, amikor gyermekek ellen elkövetett visszaélésekről olvasunk. Akkor is fájdalmas ez, hogyha közben tudjuk, és ezerszer leírtuk, hogy még mindig a papok körében a legritkább százalékosan ez a jelenség (ergo nem a cölibátus az oka), sőt az utóbbi évtizedekben semelyik világszervezet nem tett annyit a megelőzés érdekében, mint a Római Katolikus Egyház. (Pl.: a szemináriumi felvételik komolyabban vételével, vagy az elkövetőket sújtó szankciók, sőt magának az egyházi nyomozati eljárásnak szigorításával). Mindezek ellenére semmi okunk rá, hogy felháborodjunk, ha valaki egy vita hevében a szemünkbe vágja ezeket az eseteket. A harag és a fájdalom ugyanis nem csak a miénk, így aztán ezek a beszélgetések ritkán szólnak a számokról, mint inkább az érzelmekről. Ráadásul itt nem az a kérdés, hogy mennyi történt, hanem, hogy történt-e.

Számokkal dobálózni méltatlan dolog. 

A fájdalom pedig tehetetlenséggel társul. A múltat már nem tudjuk megmásítani, bármennyire is szeretnénk. Ám ne felejtsük el, hogy feltárni, megtisztulni lehet. A jövőért még tehetünk valamit. A jövőért, ahol végre az áldozatok érdekében vállalt szükséges és fontos diszkréciót nem keverjük össze az ügyek eltussolásával, elkenésével. A jövőért, ahol ha komoly gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, nem engedünk a kényelemszeretetnek, a jószándékú vagy bűnös vakságnak, hanem utánajárunk a dolognak. Fontos! Nem gondolom, hogy mindenki gyanús, aki jóban van a gyerekekkel és szívesen játszik velük, de túl sok esetben derült ki eddig, hogy igazából az illető környezete éveken át sejtette, hogy valami nem stimmel, csak épp senki nem ment utána a dolognak. Nehéz ez, mert erőfeszítést kíván: ne essünk át a ló egyik oldalára se! Meg kell tanulnunk észrevenni a különbséget a rosszindulatú pletyka és a megalapozott gyanú között. Éreznünk kell hogy hol ér véget a baráti vállveregetés, és hol kezdődik az abúzus. Az áldozatokkal kapcsolatban vannak egyértelmű jelek, amiket annyian leírtak már: ha egy gyereknek a hangulata hirtelen változik meg, romlanak a jegyei, ha magába forduló lesz, egyszóval ha a szívünk azt súgja, hogy baj van, vegyük komolyan. Emellett teremtsünk olyan légkört, amiben lehet beszélni az ilyen jellegű problémákról is. Ha valaki összeszedve minden bátorságát, segítséget kér, hallgassuk meg. Sok áldozat számol be arról, hogy többször próbált jelezni, de nem hittek neki, amiért persze sokszor senki sem hibáztatható, mert hisz annyira hihetetlen az egész. Mert RÓLA aztán nem tudjuk elképzelni. Ő biztos nem. Hogyan is mondhatsz ilyen butaságot!

hirdetés

Papként különösen nem könnyű megélni ezt a helyzetet.

Érzem, és tapasztalom, hogy az ilyen esetek nagy hullámokat vetnek, és ebben a kontextusban egy katolikus papra óhatatlanul a hullámtörő szerepe hárul. Sokan sokféle módon reagálnak. Van, aki csalódottságában elfordul az Egyháztól, van, aki alkalmat lát rá, hogy igazolva lássa erkölcstelen életmódját, hisz lásd, mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Nem kevesen vannak, akik ugyanilyen vehemensen “csakazértis” ragaszkodnak a tökéletes egyház képéhez. Nekem tudnom kell megfelelően válaszolni mindenkinek. Egy gondolat megfogalmazódott bennem ennek kapcsán: talán sokak fájdalma abból is ered, hogy eddig abban az illúzióban éltek, hogy minden pap szent, és amikor ennek az ellenkezője igazolódik be, az érzelmi sokk hatására Istentől fordul el, vele szakítja meg a kapcsolatot, ahelyett, hogy azt mondaná: íme az Úrnak egy méltatlan szolgálója. Keresek egy másikat. Papként mondom: Istenben higgyetek, ne bennünk! Remélem, hogy szolgálatommal én sem magamhoz kötöm a híveimet, hanem Jézushoz, hogy ha egyszer én már nem leszek, ők akkor is higgyenek abban, aki megváltotta őket. 

Végzett újságíróként hadd tegyek egy rövid kitérőt, megszólítva a sajtó munkatársait. Nem értek egyet a médiumok utóbbi időben tapasztalt eljárásmódjával, ahogy néha szükségtelen, sőt felelőtlen részletességgel számolnak be egyes esetekről, megfosztva ezzel az áldozatokat diszkrécióhoz való joguktól. Összekeverjük a sajtónyilvánosság igényét az ügyek kivizsgálásának igényével. Bár  sajnos nem egyszer megtörtént, hogy egyes ügyek el lettek kenve, mégis sok esetben az ún. “eltussolás” mindössze annyit jelentett, hogy az éppen zajló eljárásról a sajtót nem értesítették (az illetékes hatóságokat viszont igen), és ez éppen elsősorban nem az elkövető, hanem az áldozatok védelmében, néha kérésére van így. Ki szeretné ország-világ előtt felvállalni, hogy mi történt vele? Persze, a cikkben nem lesz benne a neve, csak a kezdőbetűje, meg az, hogy pontosan hol történt, mikor és mi. A többit a Google megoldja. Ne legyünk már naivak!

Még valami, amiről ritkán beszélünk: sok embernek törik derékba az élete, mert igaztalanul vádolják meg, vagy csak terjesztenek róla pletykákat a háta mögött. A plébános (konkrét esetről beszélek), akinek a neve egy ügy kapcsán néhány éve bejárta a sajtót, mikor kiderült az ártatlansága, csendben vissza lett helyezve a korábbi helyére. Se helyreigazítás, se bocsánatkérés. Csak éppen már a jó híre megtépázva, a hívei elfordultak tőle. És nem ő az egyetlen. Olyan nyilvános lincselések zajlanak, ami utoljára a középkorban volt divat, csak manapság az interneten, és az áldozat fizikailag nem hal meg, de ellehetetlenül, esetleg pályamódosításra kényszerül. Itt lenne az ideje 21. századi módon intézni a közügyeinket. Mindenkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, és a korrekt tárgyaláshoz. Még ha bűnös is, a bűnének megfelelő mértékű büntetéshez. Ennek kiszabása pedig nem a sajtó, és nem a kommentelők feladata. 

Nem tisztem bocsánatot kérni az elkövetők nevében, furcsa is lenne, főleg, hogy azok, akiknek viszont igen, már többször megtették (legutóbb Ferenc pápa Írországban), de imádkozom az áldozatokért és az elkövetőkért. Előbbiek esetében gyógyulásért, utóbbiaknak pedeig a bűnbánat kegyelméért. Ez minden hívő kötelessége.

 

Hodász András atya

Blog Hodász András
hirdetés

11 hozzászólás

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 09. 09. 23:41

    Üdv!
    Szép írás,egyet értek a gondolatokkal. De!! „Istenben higgyetek, ne bennünk! ” Ez nemde azt jelentené,hogy kezedben a Biblia,értsd ahogy tudod,élj vele ahogy sikerül,ránk nincs szükséged.Más szóval nem szabad -értelme sincsen – kettéválasztani Istent és az egyházat.(pedig mennyire különböző!!) Egyébként Istenben szinte nem hisz senki. Annál többen a maguk által elképzelt vagy „elképzeltetett” Istenben.Keserű igazság de a kettő nem ugyan az. Még egyszer:egyet értek az atyával. (mellékesen:nem kellene azon elgondolkodni,hogy a Isten mért nem vigyáz jobban a juhászaira?Most nagyon leadtam,de így értitek talán.)

    • Válasz Roberto Jimenez 2018. 09. 10. 16:03

      Kedves András atya!
      Köszönjük, hogy megosztottad velünk gondolataidat, ahogy írtad, biztos nem könnyű.
      Megfogalmazódott bennem néhány gondolat, örülnék és megtisztelne, ha találnál időt, hogy néhányra röviden válaszolj, ahol tévedek kiigazíts.
      1.) Azt írod, hogy számokkal dobálózni méltatlan dolog. Dobálózni valóban az, pontos adatot közölni viszont talán érdemes. Pláne, hogy írod: „tudjuk, és ezerszer leírtuk, hogy még mindig a papok körében a legritkább százalékosan ez a jelenség” – valóban ezerszer elhangzott ez az Egyház részéről. Lehet-e nekünk hívőknek tudnunk, hogy honnan ez a kutatás? Végigvették a különböző szakmákat a gyermekmasszőrtől kezdve a hegesztőkön és katolikus papokon át a molekula-biológusig és ezek után látható volt, hogy festők közül minden ezredik, triatlonisták körében minden 1200-adik, papok körében meg minden 1500-adik „szakmabeli” válik élete során gyermekek megrontóivá? Ha ez tényleg így történt és volt ilyen átfogó kutatás, akkor szívesen megismerném. Ha csak hasonló munkakörben (pl. gyermektábor-szervezőkkel) történt meg az összehasonlítás, akkor is. Ha meg esetleg nem vehető tudományosnak és hitelesnek, vagy esetleg nagyon nem friss adatok alapján készült ez a tanulmány, akkor a „legritkább százalékos jelenség” típusú közepeske mentegetőzést illene elfelejtenünk. Annál is inkább, mert csak nagyon kis pontossággal lehet megbecsülni a valós bűneseteket, illetve érthető okokból jóval kisebb arányban derül fény és jár következményekkel a bűnelkövetés egy pap, gyermekpszichológus, tanár vagy épp politikus esetében, mint egy kereskedelmi alkalmazottnál.
      2.) Írod: „Mindenkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, és a korrekt tárgyaláshoz. Még ha bűnös is, a bűnének megfelelő mértékű büntetéshez. Ennek kiszabása pedig nem a sajtó, és nem a kommentelők feladata.” – nehéz ezzel nem egyetérteni. Ezt a gondolatot követve hozzátenném, a büntetés kiszabása nem is az egyházi elöljáró feladata. Sajnos mindketten tudnánk olyan esetet mondani (és nem tisztem megítélni, hogy a nem bizonyítottság és gyermeteg jóhiszeműség vagy bűnös számítás az oka), hogy az illető bűnelkövetőre akár rendházi felettese akár püspöke vagy akár az egyházi hierarchia legteteje szabta ki a „büntetést” – ami néhány esetben áthelyezés, esetleg nyugdíjas, „visszavonult, imádságos életmódra” való felszólításból állt. Néhányszor még ilyen következményekkel sem kellett számolnia, talán az ejnye-bejnye sem hangzott el. Olyan esetekben is, ahol néhány demokratikus jogrend 40-80-150 évnyi börtönbüntetést ítélt volna.
      Valóban, az egyes gyermekek elleni bűncselekményért először csak és kizárólag az elkövető személy felel. Az Egyházat nem is az egyszeri megtévelyedő bűnelkövető papjáért terheli felelősség. De megengedek magamnak egy teoretikus kérdést: a társadalomban vagy a magyar médiában milyen reakció lenne, ha a napnál világosabban kiderülne: számos pedofil tanárt a PDSZ – mint szakszervezet kollektíven – évtizedeken át bújtatott, fedezett, bevédett, illetve akadályozta az illetékes szervek nyomozását, mellette az államtól pl. kréta és teremfestésre kapott pénzügyi adományokból százmilliókkal fizette le titokban (vagy jó esetben büntetőügy miatt kártérítette) az áldozatokat? Azt hiszem érthető a párhuzam.
      3.) Nekem volt olyan személyes ismerősöm, aki gyermekkorában elszenvedett ilyen típusú bűncselekményt. (Nem tudom, hogy mi volt a bűnelkövető szakmája). Meleg férfiként, boldogságát nem találva tragikusan korán hunyt el… Talán helyes lenne, ha fokozottan szem előtt tartanánk saját bűneinket (még ha esetleg valóban százalékosan jól állunk) azokban a pillanatokban, amikor úgy érezzük, hogy legegyszerűbb és – heteroszexuális többség lévén – legnépszerűbb „mai témánk” ismét legyen a buzulás, mint cselekmény (és persze nem a személy) elítélése.
      Remélem százalékosan a gazdasági bűncselekményekben is jól áll a RKE. Ettől függetlenül persze lopni bűn – legalább olyan világosan szerepel is ez a Bibliában – , de talán jóval kevesebb felnőtt válik bűnös tolvajjá és adócsalóvá azáltal, hogy valaki őt gyermekkorában megrontotta. Illetve csak tippelni tudok amikor azt mondom, hogy könnyebb lenne egy tehetős embernek a háromszázadik millió után nemet mondania az újabb kísértésre, mint egy gyermekkori trauma miatt saját neméhez vonzódó embernek 80 éven át önmegtartóztató életmódot folytatnia. A társadalmunknak, országunknak lehet hasonló (esetleg nagyobb) kárt okoznak az „ügyeskedők”, tolvajok, rablók, adó-, és ÁFA-csalók. Nem kérte senki a tanácsom, de a fenti indokok alapján azt mondanám, hogy a Ne lopj! – ellen is illene felszólalni hasonló intenzitással. (Pláne, hogy ritkán szüli a tolvajt gyermekkori és soha fel nem dolgozható egyházi személy okozta trauma, és kevesebb boldogtalan sorson rontana visszavonhatatlanul a tolvajok cselekedeteinek elítélése). – Kicsit talán úgy tűnhet, hogy ez már nem tartozik a cikkhez, de nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy habár a Szentatya valóban bocsánatot kért és remélem tényleg mindent megtesz, hogy ezeket a bűnözőket bíróság elé lehessen a jövőben állítani – azokkal együtt akik az igazságszolgáltatás munkáját akadályozták – , de semelyiktől sem lesz egy áldozat 30 év múlva hirtelen heteroszexuális.
      Elnézést a terjedelemért. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 09. 10. 07:47

    Üdv,egy kiegészítés,mert munka után,fáradtan,fentebb így sikerült. Istennek a pásztoraira kellene vigyáznia jobban(nem a juhászaira) 🙂

  • Válasz Szili Lajos 2018. 09. 10. 11:08

    Kedves András atya!
    Köszönjük, hogy megosztottad velünk gondolataidat, ahogy írtad, biztos nem könnyű.
    Megfogalmazódott bennem néhány gondolat, örülnék és megtisztelne, ha találnál időt, hogy néhányra röviden válaszolj, ahol tévedek kiigazíts.
    1.) Azt írod, hogy számokkal dobálózni méltatlan dolog. Dobálózni valóban az, pontos adatot közölni viszont talán érdemes. Pláne, hogy írod: „tudjuk, és ezerszer leírtuk, hogy még mindig a papok körében a legritkább százalékosan ez a jelenség” – valóban ezerszer elhangzott ez az Egyház részéről. Lehet-e nekünk hívőknek tudnunk, hogy honnan ez a kutatás? Végigvették a különböző szakmákat a gyermekmasszőrtől kezdve a hegesztőkön és katolikus papokon át a molekula-biológusig és ezek után látható volt, hogy festők közül minden ezredik, triatlonisták körében minden 1200-adik, papok körében meg minden 1500-adik „szakmabeli” válik élete során gyermekek megrontóivá? Ha ez tényleg így történt és volt ilyen átfogó kutatás, akkor szívesen megismerném. Ha csak hasonló munkakörben (pl. gyermektábor-szervezőkkel) történt meg az összehasonlítás, akkor is. Ha meg esetleg nem vehető tudományosnak és hitelesnek, vagy esetleg nagyon nem friss adatok alapján készült ez a tanulmány, akkor a „legritkább százalékos jelenség” típusú közepeske mentegetőzést illene elfelejtenünk. Annál is inkább, mert csak nagyon kis pontossággal lehet megbecsülni a valós bűneseteket, illetve érthető okokból jóval kisebb arányban derül fény és jár következményekkel a bűnelkövetés egy pap, gyermekpszichológus, tanár vagy épp politikus esetében, mint egy kereskedelmi alkalmazottnál.
    2.) Írod: „Mindenkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, és a korrekt tárgyaláshoz. Még ha bűnös is, a bűnének megfelelő mértékű büntetéshez. Ennek kiszabása pedig nem a sajtó, és nem a kommentelők feladata.” – nehéz ezzel nem egyetérteni. Ezt a gondolatot követve hozzátenném, a büntetés kiszabása nem is az egyházi elöljáró feladata. Sajnos mindketten tudnánk olyan esetet mondani (és nem tisztem megítélni, hogy a nem bizonyítottság és gyermeteg jóhiszeműség vagy bűnös számítás az oka), hogy az illető bűnelkövetőre akár rendházi felettese akár püspöke vagy akár az egyházi hierarchia legteteje szabta ki a „büntetést” – ami néhány esetben áthelyezés, esetleg nyugdíjas, „visszavonult, imádságos életmódra” való felszólításból állt. Néhányszor még ilyen következményekkel sem kellett számolnia, talán az ejnye-bejnye sem hangzott el. Olyan esetekben is, ahol néhány demokratikus jogrend 40-80-150 évnyi börtönbüntetést ítélt volna.
    Valóban, az egyes gyermekek elleni bűncselekményért először csak és kizárólag az elkövető személy felel. Az Egyházat nem is az egyszeri megtévelyedő bűnelkövető papjáért terheli felelősség. De megengedek magamnak egy teoretikus kérdést: a társadalomban vagy a magyar médiában milyen reakció lenne, ha a napnál világosabban kiderülne: számos pedofil tanárt a PDSZ – mint szakszervezet kollektíven – évtizedeken át bújtatott, fedezett, bevédett, illetve akadályozta az illetékes szervek nyomozását, mellette az államtól pl. kréta és teremfestésre kapott pénzügyi adományokból százmilliókkal fizette le titokban (vagy jó esetben büntetőügy miatt kártérítette) az áldozatokat? Azt hiszem érthető a párhuzam.
    3.) Nekem volt olyan személyes ismerősöm, aki gyermekkorában elszenvedett ilyen típusú bűncselekményt. (Nem tudom, hogy mi volt a bűnelkövető szakmája). Meleg férfiként, boldogságát nem találva tragikusan korán hunyt el… Talán helyes lenne, ha fokozottan szem előtt tartanánk saját bűneinket (még ha esetleg valóban százalékosan jól állunk) azokban a pillanatokban, amikor úgy érezzük, hogy legegyszerűbb és – heteroszexuális többség lévén – legnépszerűbb „mai témánk” ismét legyen a buzulás, mint cselekmény (és persze nem a személy) elítélése.
    Remélem százalékosan a gazdasági bűncselekményekben is jól áll a RKE. Ettől függetlenül persze lopni bűn – legalább olyan világosan szerepel is ez a Bibliában – , de talán jóval kevesebb felnőtt válik bűnös tolvajjá és adócsalóvá azáltal, hogy valaki őt gyermekkorában megrontotta. Illetve csak tippelni tudok amikor azt mondom, hogy könnyebb lenne egy tehetős embernek a háromszázadik millió után nemet mondania az újabb kísértésre, mint egy gyermekkori trauma miatt saját neméhez vonzódó embernek 80 éven át önmegtartóztató életmódot folytatnia. A társadalmunknak, országunknak lehet hasonló (esetleg nagyobb) kárt okoznak az „ügyeskedők”, tolvajok, rablók, adó-, és ÁFA-csalók. Nem kérte senki a tanácsom, de a fenti indokok alapján azt mondanám, hogy a Ne lopj! – ellen is illene felszólalni hasonló intenzitással. (Pláne, hogy ritkán szüli a tolvajt gyermekkori és soha fel nem dolgozható egyházi személy okozta trauma, és kevesebb boldogtalan sorson rontana visszavonhatatlanul a tolvajok cselekedeteinek elítélése). – Kicsit talán úgy tűnhet, hogy ez már nem tartozik a cikkhez, de nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy habár a Szentatya valóban bocsánatot kért és remélem tényleg mindent megtesz, hogy ezeket a bűnözőket bíróság elé lehessen a jövőben állítani – azokkal együtt akik az igazságszolgáltatás munkáját akadályozták – , de semelyiktől sem lesz egy áldozat 30 év múlva hirtelen heteroszexuális.
    Elnézést a terjedelemért. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

  • Válasz Senki Alfonz 2018. 09. 10. 11:11

    Kedves András atya!
    Köszönjük, hogy megosztottad velünk gondolataidat, ahogy írtad, biztos nem könnyű.
    Megfogalmazódott bennem néhány gondolat, örülnék és megtisztelne, ha találnál időt, hogy néhányra röviden válaszolj, ahol tévedek kiigazíts.
    1.) Azt írod, hogy számokkal dobálózni méltatlan dolog. Dobálózni valóban az, pontos adatot közölni viszont talán érdemes. Pláne, hogy írod: „tudjuk, és ezerszer leírtuk, hogy még mindig a papok körében a legritkább százalékosan ez a jelenség” – valóban ezerszer elhangzott ez az Egyház részéről. Lehet-e nekünk hívőknek tudnunk, hogy honnan ez a kutatás? Végigvették a különböző szakmákat a gyermekmasszőrtől kezdve a hegesztőkön és katolikus papokon át a molekula-biológusig és ezek után látható volt, hogy festők közül minden ezredik, triatlonisták körében minden 1200-adik, papok körében meg minden 1500-adik „szakmabeli” válik élete során gyermekek megrontóivá? Ha ez tényleg így történt és volt ilyen átfogó kutatás, akkor szívesen megismerném. Ha csak hasonló munkakörben (pl. gyermektábor-szervezőkkel) történt meg az összehasonlítás, akkor is. Ha meg esetleg nem vehető tudományosnak és hitelesnek, vagy esetleg nagyon nem friss adatok alapján készült ez a tanulmány, akkor a „legritkább százalékos jelenség” típusú közepeske mentegetőzést illene elfelejtenünk. Annál is inkább, mert csak nagyon kis pontossággal lehet megbecsülni a valós bűneseteket, illetve érthető okokból jóval kisebb arányban derül fény és jár következményekkel a bűnelkövetés egy pap, gyermekpszichológus, tanár vagy épp politikus esetében, mint egy kereskedelmi alkalmazottnál.
    2.) Írod: „Mindenkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, és a korrekt tárgyaláshoz. Még ha bűnös is, a bűnének megfelelő mértékű büntetéshez. Ennek kiszabása pedig nem a sajtó, és nem a kommentelők feladata.” – nehéz ezzel nem egyetérteni. Ezt a gondolatot követve hozzátenném, a büntetés kiszabása nem is az egyházi elöljáró feladata. Sajnos mindketten tudnánk olyan esetet mondani (és nem tisztem megítélni, hogy a nem bizonyítottság és gyermeteg jóhiszeműség vagy bűnös számítás az oka), hogy az illető bűnelkövetőre akár rendházi felettese akár püspöke vagy akár az egyházi hierarchia legteteje szabta ki a „büntetést” – ami néhány esetben áthelyezés, esetleg nyugdíjas, „visszavonult, imádságos életmódra” való felszólításból állt. Néhányszor még ilyen következményekkel sem kellett számolnia, talán az ejnye-bejnye sem hangzott el. Olyan esetekben is, ahol néhány demokratikus jogrend 40-80-150 évnyi börtönbüntetést ítélt volna.
    Valóban, az egyes gyermekek elleni bűncselekményért először csak és kizárólag az elkövető személy felel. Az Egyházat nem is az egyszeri megtévelyedő bűnelkövető papjáért terheli felelősség. De megengedek magamnak egy teoretikus kérdést: a társadalomban vagy a magyar médiában milyen reakció lenne, ha a napnál világosabban kiderülne: számos pedofil tanárt a PDSZ – mint szakszervezet kollektíven – évtizedeken át bújtatott, fedezett, bevédett, illetve akadályozta az illetékes szervek nyomozását, mellette az államtól pl. kréta és teremfestésre kapott pénzügyi adományokból százmilliókkal fizette le titokban (vagy jó esetben büntetőügy miatt kártérítette) az áldozatokat? Azt hiszem érthető a párhuzam.
    3.) Nekem volt olyan személyes ismerősöm, aki gyermekkorában elszenvedett ilyen típusú bűncselekményt. (Nem tudom, hogy mi volt a bűnelkövető szakmája). Meleg férfiként, boldogságát nem találva tragikusan korán hunyt el… Talán helyes lenne, ha fokozottan szem előtt tartanánk saját bűneinket (még ha esetleg valóban százalékosan jól állunk) azokban a pillanatokban, amikor úgy érezzük, hogy legegyszerűbb és – heteroszexuális többség lévén – legnépszerűbb „mai témánk” ismét legyen a buzulás, mint cselekmény (és persze nem a személy) elítélése.
    Remélem százalékosan a gazdasági bűncselekményekben is jól áll a RKE. Ettől függetlenül persze lopni bűn – legalább olyan világosan szerepel is ez a Bibliában – , de talán jóval kevesebb felnőtt válik bűnös tolvajjá és adócsalóvá azáltal, hogy valaki őt gyermekkorában megrontotta. Illetve csak tippelni tudok amikor azt mondom, hogy könnyebb lenne egy tehetős embernek a háromszázadik millió után nemet mondania az újabb kísértésre, mint egy gyermekkori trauma miatt saját neméhez vonzódó embernek 80 éven át önmegtartóztató életmódot folytatnia. A társadalmunknak, országunknak lehet hasonló (esetleg nagyobb) kárt okoznak az „ügyeskedők”, tolvajok, rablók, adó-, és ÁFA-csalók. Nem kérte senki a tanácsom, de a fenti indokok alapján azt mondanám, hogy a Ne lopj! – ellen is illene felszólalni hasonló intenzitással. (Pláne, hogy ritkán szüli a tolvajt gyermekkori és soha fel nem dolgozható egyházi személy okozta trauma, és kevesebb boldogtalan sorson rontana visszavonhatatlanul a tolvajok cselekedeteinek elítélése). – Kicsit talán úgy tűnhet, hogy ez már nem tartozik a cikkhez, de nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy habár a Szentatya valóban bocsánatot kért és remélem tényleg mindent megtesz, hogy ezeket a bűnözőket bíróság elé lehessen a jövőben állítani – azokkal együtt akik az igazságszolgáltatás munkáját akadályozták – , de semelyiktől sem lesz egy áldozat 30 év múlva hirtelen heteroszexuális.
    Elnézést a terjedelemért. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

  • Válasz Vadkerti Árpád 2018. 09. 10. 14:07

    Ez most egy nagyon jól sikerült írás, köszönjük szépen.

  • Válasz Dr.Leitner Tünde 2018. 09. 11. 05:28

    Dicsértessék..!

    Lehet-e úgy hirdetni az evangéliumot,közösséget vezetni,tanítani,szentségeket kiszolgáltatni és lelkeket vezetni,hogy egy pap ne kösse magához a híveket?
    Hiszen saját tanítványait is megviselte az Úr Jézus távozása,akihez annyira kötődtek…

    Vannak fájdalmas és sajnálatos helyzetek,amelyben az Egyház,mint Krisztus Teste,maga szenved néhány papjának cselekedete miatt. De:
    „EGY JÓ PÁSZTOR,EGY ISTEN SZÍVE SZERINTI PÁSZTOR A LEGNAGYOBB KINCS,amelyet a Jóisten egy plébániának adhat,s egyike az isteni irgalom legértékesebb ajándékainak.”

    Úr Jézus Krisztus,örök Főpap! Nyisd meg kérlek papjaid és tanítványaid szemét,hogy mindig és minden körülmények között úgy lássák a világot,ahogyan Te látod! Nyisd meg kérlek papjaid és tanítványaid fülét,hogy mindig és minden körülmények között meghallják a Te hangodat,és azt mondják,amit Te mondanál! Nyisd meg kérlek papjaid és tanítványaid kezét,hogy mindig és minden körülmények között azt tegyék,amit Te tennél és úgy cselekedjenek,ahogy Te cselekednél! Nyisd meg kérlek papjaid és tanítványaid lábát,hogy mindig és minden körülmények között azon az úton járjanak,ahol Te jársz, még ha a szélesebb út könnyebbnek és kényelmesebbnek tűnik is!

  • Válasz Fülig Jimmy 2018. 09. 14. 09:36

    Kedves András Atya,

    Örömmel olvastam sorait, és őszintén mondva nagyon foglalkoztat a helyzet. A mások által elkövetett bűnökért semmiképp nem szabadna egy egész közösséget (egyházat) hibáztatni. Ugyanakkor amennyiben ez a közösség maga „Isten földi megtestesítője” akkor bizony érdekes kérdésekhez jutunk. Naivan azt kérdezhetném Isten miért engedi meg, hogy ilyen példát mutassanak pásztorai? Vagy, mint az a fenti írásban is elhangzott az egyház sem „jobb a Deákné vásznánál?” – más világi elemeknél? Ha igen, akkor mi köze Istenhez? Mitől lenne több mint bármelyik másik szervezet?
    Az egyház véleményem szerint jó úton indult el a transzparenciával, ami örvendetes fejlemény. Ellenben a gyónási titok miatt még mindig nehéz lehet hívő embereknek gyerekeiket a „pásztorra” bízni. Ugyanis a gyónási titok miatt bármilyen gazemberség rejtve maradhat. Ugyanez a titoktartás kényelme egyszerű halandóknak nem adatik meg, ugyanis amennyiben tudomásunkra jut egy bűntény (kiváltképp ha súlyos mint pl. gyerekek molesztálása) és azt nem jelentjük a megfelelő hatóságoknál bűnrészessé válunk. Milyen rendű állampolgárnak számít a „pásztor”, hogy súlyos ember elleni vétségek (akár gyilkosság) elhallgatásával sem vonható felelősségre a törvény előtt?

  • Válasz Tábita Dorkás 2019. 02. 18. 14:39

    Tisztelt Filipánics Tibor! Kedves katolikus testvérem! Először is, nehéz sorsú, elhanyagolt vagy akár veszélyeztetett, nem ritkán bántalmazott gyermekekkel hivatásszerűen foglalkozva, szakmai berkekben is számtalanszor találkoztam azzal a megállapítással, hogy a gyermekeket abuzáló felnőttek leggyakrabban (talán 72-75%-ra emlékszem, de lehet, még ennél is magasabb az arány, ezt már sajnos nem tudom) a gyermekkorú áldozat rokonai közül kerülnek ki. Na most, ha ez a rokon a nagybácsi vagy egy testvér, unokatestvér, akkor értelemszerűen lehet pap is az illető, bár azt hiszem, ez esetben lényegtelen, mi a foglalkozása. Szerintem az elkövetők foglalkozására nézvést nincs kutatás (legalábbis magyar nyelvű), bár megengedem, hogy csak én nem tudok ilyenről. Ha azonban az elkövető oly’ módon rokona az áldozatnak, hogy felmenője annak (pl. a nagyszülője, a szülője), akkor pap egészen biztosan nem lehet az illető. A tankönyveim jó része, amelyeket a felsőoktatásban tanulmányoztam, még megvan – és ezek közül több is részben vagy egészben a gyermekbántalmazásról szól -, de sem időm, sem energiám elővenni ezeket, hogy Önnek vagy bárki másnak kutatási eredményeket prezentáljak. Ezek tapasztalati tények, okos emberek tették ezt a megfigyelést, aztán továbbadták az utánuk érkezőknek, szeretettel javaslom, hogy fogadjuk el, és hagyjuk ezt annyiban!
    Másodszor, Ön azt írta, Isten jobban is vigyázhatna pásztoraira. Nos, Isten soha senkire(!) nem erőlteti rá a kegyelmét, ez – azt hiszem, minden keresztény vallásban – elfogadott tény. Ez azt jelenti, hogy a papokra sem erőlteti rá ezt, mivel – a többi emberhez hasonlóan – ők is a szabad akarat áldásával (egyeseknek sajnos az átkával) rendelkeznek. Emiatt fordulhat elő, hogy szent hivatásukra méltatlan emberek is beöltözhetnek, és papi szolgálatot folytathatnak éveken, akár évtizedeken át. A „Miért engedi Isten…” kezdetű kérdésfelvetések egy olyan csodás világot feltételeznek, sőt kérnek Istentől számon, amelyet majd reményeink és vágyaink szerint a mennyországban fogunk tudni csak elnyerni.
    Azt nem igazán értettem, hogy a gazdasági bűncselekmények hogyan keverednek a gyermekbántalmazás témájához (az egyházak berkein belül, vagy akár azon kívül is). Nagyon sajnálom kedves ismerősét, és ígérem, imádkozni fogok a lelki üdvéért. De attól, hogy a római katolikus vagy bármely más egyház ellene mond az egyik bűnnek, a másik sajnos még nem oldódik meg. A cikk témája (most) a gyermekekkel szemben papok által elkövetett szexuális bűncselekmények voltak – bár lehet, atya szívesen vesz téma javaslatot az olvasóktól, ha van valamilyen kérdés vagy társadalmi probléma, ami valakit különösképpen is érdekel.
    Szerintem maradjunk a magázódó megszólításnál, tiszteletteljesebb! Értem én, hogy online világ meg XXI. század, de mi elviekben (reménység szerint minél gyakrabban gyakorlatilag is) ugyanazok a Krisztus követő keresztények vagyunk, akik az I. században éltek, vagy akár az Úr Jézus kortársai, személyes ismerősei voltak. Hodász András atya nagyon közvetlen, barátságos ember, de úgy papként, mint személyesen általunk nem ismert emberként is, megérdemli az udvarias formulákat.
    Mindörökké, ámen.

  • Válasz Tábita 2019. 02. 18. 14:51

    Tisztelt Filipánics Tibor! Kedves katolikus testvérem! Először is, nehéz sorsú, elhanyagolt vagy akár veszélyeztetett, nem ritkán bántalmazott gyermekekkel hivatásszerűen foglalkozva, szakmai berkekben is számtalanszor találkoztam azzal a megállapítással, hogy a gyermekeket abuzáló felnőttek leggyakrabban (talán 72-75%-ra emlékszem, de lehet, még ennél is magasabb az arány, ezt már sajnos nem tudom) a gyermekkorú áldozat rokonai közül kerülnek ki. Na most, ha ez a rokon a nagybácsi vagy egy testvér, unokatestvér, akkor értelemszerűen lehet pap is az illető, bár azt hiszem, ez esetben lényegtelen, mi a foglalkozása. Szerintem az elkövetők foglalkozására nézvést nincs kutatás (legalábbis magyar nyelvű), bár megengedem, hogy csak én nem tudok ilyenről. Ha azonban az elkövető oly’ módon rokona az áldozatnak, hogy felmenője annak (pl. a nagyszülője, a szülője), akkor pap egészen biztosan nem lehet az illető. A tankönyveim jó része, amelyeket a felsőoktatásban tanulmányoztam, még megvan – és ezek közül több is részben vagy egészben a gyermekbántalmazásról szól -, de sem időm, sem energiám elővenni ezeket, hogy Önnek vagy bárki másnak kutatási eredményeket prezentáljak. Ezek tapasztalati tények, okos emberek tették ezt a megfigyelést, aztán továbbadták az utánuk érkezőknek, szeretettel javaslom, hogy fogadjuk el, és hagyjuk ezt annyiban!
    Másodszor, Ön azt írta, Isten jobban is vigyázhatna pásztoraira. Nos, Isten soha senkire(!) nem erőlteti rá a kegyelmét, ez – azt hiszem, minden keresztény vallásban – elfogadott tény. Ez azt jelenti, hogy a papokra sem erőlteti rá ezt, mivel – a többi emberhez hasonlóan – ők is a szabad akarat áldásával (egyeseknek sajnos az átkával) rendelkeznek. Emiatt fordulhat elő, hogy szent hivatásukra méltatlan emberek is beöltözhetnek, és papi szolgálatot folytathatnak éveken, akár évtizedeken át. A „Miért engedi Isten…” kezdetű kérdésfelvetések egy olyan csodás világot feltételeznek, sőt kérnek Istentől számon, amelyet majd reményeink és vágyaink szerint a mennyországban fogunk tudni csak elnyerni.
    Azt nem igazán értettem, hogy a gazdasági bűncselekmények hogyan keverednek a gyermekbántalmazás témájához (az egyházak berkein belül, vagy akár azon kívül is). Nagyon sajnálom kedves ismerősét, és ígérem, imádkozni fogok a lelki üdvéért. De attól, hogy a római katolikus vagy bármely más egyház ellene mond az egyik bűnnek, a másik sajnos még nem oldódik meg. A cikk témája (most) a gyermekekkel szemben papok által elkövetett szexuális bűncselekmények voltak – bár lehet, atya szívesen vesz téma javaslatot az olvasóktól, ha van valamilyen kérdés vagy társadalmi probléma, ami valakit különösképpen is érdekel.
    Szerintem maradjunk a magázódó megszólításnál, tiszteletteljesebb! Értem én, hogy online világ meg XXI. század, de mi elviekben (reménység szerint minél gyakrabban gyakorlatilag is) ugyanazok a Krisztus követő keresztények vagyunk, akik az I. században éltek, vagy akár az Úr Jézus kortársai, személyes ismerősei voltak. Hodász András atya nagyon közvetlen, barátságos ember, de úgy papként, mint személyesen általunk nem ismert emberként is, megérdemli az udvarias formulákat.
    Mindörökké, ámen.

  • Válasz K. M. A. 2019. 02. 18. 14:55

    Tisztelt Filipánics Tibor! Kedves katolikus testvérem! Először is, nehéz sorsú, elhanyagolt vagy akár veszélyeztetett, nem ritkán bántalmazott gyermekekkel hivatásszerűen foglalkozva, szakmai berkekben is számtalanszor találkoztam azzal a megállapítással, hogy a gyermekeket abuzáló felnőttek leggyakrabban (talán 72-75%-ra emlékszem, de lehet, még ennél is magasabb az arány, ezt már sajnos nem tudom) a gyermekkorú áldozat rokonai közül kerülnek ki. Na most, ha ez a rokon a nagybácsi vagy egy testvér, unokatestvér, akkor értelemszerűen lehet pap is az illető, bár azt hiszem, ez esetben lényegtelen, mi a foglalkozása. Szerintem az elkövetők foglalkozására nézvést nincs kutatás (legalábbis magyar nyelvű), bár megengedem, hogy csak én nem tudok ilyenről. Ha azonban az elkövető oly’ módon rokona az áldozatnak, hogy felmenője annak (pl. a nagyszülője, a szülője), akkor pap egészen biztosan nem lehet az illető. A tankönyveim jó része, amelyeket a felsőoktatásban tanulmányoztam, még megvan – és ezek közül több is részben vagy egészben a gyermekbántalmazásról szól -, de sem időm, sem energiám elővenni ezeket, hogy Önnek vagy bárki másnak kutatási eredményeket prezentáljak. Ezek tapasztalati tények, okos emberek tették ezt a megfigyelést, aztán továbbadták az utánuk érkezőknek, szeretettel javaslom, hogy fogadjuk el, és hagyjuk ezt annyiban!
    Másodszor, Ön azt írta, Isten jobban is vigyázhatna pásztoraira. Nos, Isten soha senkire(!) nem erőlteti rá a kegyelmét, ez – azt hiszem, minden keresztény vallásban – elfogadott tény. Ez azt jelenti, hogy a papokra sem erőlteti rá ezt, mivel – a többi emberhez hasonlóan – ők is a szabad akarat áldásával (egyeseknek sajnos az átkával) rendelkeznek. Emiatt fordulhat elő, hogy szent hivatásukra méltatlan emberek is beöltözhetnek, és papi szolgálatot folytathatnak éveken, akár évtizedeken át. A „Miért engedi Isten…” kezdetű kérdésfelvetések egy olyan csodás világot feltételeznek, sőt kérnek Istentől számon, amelyet majd reményeink és vágyaink szerint a mennyországban fogunk tudni csak elnyerni.
    Azt nem igazán értettem, hogy a gazdasági bűncselekmények hogyan keverednek a gyermekbántalmazás témájához (az egyházak berkein belül, vagy akár azon kívül is). Nagyon sajnálom kedves ismerősét, és ígérem, imádkozni fogok a lelki üdvéért. De attól, hogy a római katolikus vagy bármely más egyház ellene mond az egyik bűnnek, a másik sajnos még nem oldódik meg. A cikk témája (most) a gyermekekkel szemben papok által elkövetett szexuális bűncselekmények voltak – bár lehet, atya szívesen vesz téma javaslatot az olvasóktól, ha van valamilyen kérdés vagy társadalmi probléma, ami valakit különösképpen is érdekel.
    Szerintem maradjunk a magázódó megszólításnál, tiszteletteljesebb! Értem én, hogy online világ meg XXI. század, de mi elviekben (reménység szerint minél gyakrabban gyakorlatilag is) ugyanazok a Krisztus követő keresztények vagyunk, akik az I. században éltek, vagy akár az Úr Jézus kortársai, személyes ismerősei voltak. Hodász András atya nagyon közvetlen, barátságos ember, de úgy papként, mint személyesen általunk nem ismert emberként is, megérdemli az udvarias formulákat.
    Mindörökké, ámen.