Interjú

Barlay Ödön Szabolcs: Újra fel kell fedeznünk, hogy óriási dolog embernek lenni

Száz évesen fiatalokat megszégyenítő lelki és szellemi frissesség jellemezte. Személyesen ismerte Mindszenty bíborost és beszélt XII. Piusz pápával. Megjárta az internálótábort, mert rendíthetetlenül hirdette a fiataloknak Krisztus örömhírét. Barlay Ödön Szabolcs, a közelmúltban elhunyt legendás ciszterci szerzetes egyik utolsó interjúját a 777-nek adta…

Az atyát még Mindszenty bíboros szentelte pappá 1944-ben, később a másodtitkárként is szolgált mellette. Hogyan került egyáltalán fiatal papként Mindszenty környezetébe?

Endrédy Vendel ciszterci főapát ajánlott be Mindszentyhez, aki akkor még csak püspök volt és arra kérte az apátunkat, hogy szerezzen valakit, akire rábízhatná a titkos leveleinek kézbesítését. Mondanom sem kell, hogy ez akkoriban nem volt veszélytelen feladat. Mindszenty bízott Endrédyben, aki barátja és tanácsadója is volt. Emiatt is alakult úgy, hogy később a kommunisták kiemelten üldözték a cisztercieket. Fontos, hogy ezeket az apróságokat is elmondjam, mert a mai generációk már nem tudhatják. Ezért is jó, hogy itt vagy, mert olyan dolgokat tudok neked, nektek elmesélni, amelyeket ma már senki nem tud.

Ezután gondolom többször is találkoztak Mindszentyvel. Milyen embernek írná le?

Két történettel tudok felelni. 1944-ben vagyunk, a háború utolsó esztendejében, amikor először szólt apát úr, hogy el kéne vinnem egy titkos levelet Mindszenty József veszprémi püspöknek. Odaértem – máig emlékszem –  kinyílt az ajtaja s ott állt falitükre előtt. Nem azért nézegette magát, hogy csinos-e, hanem mert egy rendkívül fegyelmezett ember volt s elém is csak úgy akart lépni, hogy az öltözékén minden rendben volt. Átadtam a levelet, leültünk ebédelni, és egy árva kukkot nem beszéltünk. Nem volt kellemetlen a csend, egyrészt mert hihetetlenül tiszteltük, másrészt mert az atmoszféra megnyugtató rendet árasztott. Érdekes, hogy amikor később olvastam róla beszámolókat, illetve saját írásait már jó húsz évvel későbbről, a világ magyarságának püspökeként egy nagyon beszédes, nyájas embernek írták le. Nekem róla nem ez a kép maradt meg akkorról, de hangsúlyozom, ez abszolút nem negatív. Az volt az ember érzése, hogy a fegyelem mögött hatalmas szeretet van és, hogy ő egy szentéletű valaki.

Aztán ő szentelt pappá 1944. május 17-én. Amikor a püspök elkezdi a szentelést, a főoltárnál ül és minden felszentelendő odamegy eléje, letérdel és a szemébe néz. Mindszentyről azt kell tudni, hogy enyhe Basedow-kórban szenvedett, aminek egyik tünete a merevebb tekintet. Amikor később börtönbe került, ahol meg is kínozták, majd kikerült, többen azt mondták, hogy olyan furcsa a járása és elég lassan, kimérten beszél, ez bajt jelent… nos, egyáltalán nem erről volt szó. Ez mind a fentebbi tünetegyüttesnek volt betudható, s ez az, ami miatt róla általánosságban egy szigorú, merev főpapi kép alakult ki. Holott pont az ellenkezője volt igaz. A határozottsága egyben kedvességet is árasztott és tiszteletet váltott ki az emberekből. Odatérdeltem elé, s rögtön az az érzésem támadt, hogy a vesémbe lát. Azt éreztem, hogy ez az ember úgy néz rám és belém, hogy mindent lát és ért velem kapcsolatban.

Többször is kellett ezután futárkodnia?

Igen, többször adódott úgy. Később, bíboros korában, 1946-ban kaptam tőle egy megbízatást, hogy vigyek el egy titkos levelet Márton Áron erdélyi püspöknek. Azért tudtam elmenni, a kommunizmus dacára, mert elnyertem egy irodalomtörténeti kutatási ösztöndíjat a gyulafehérvári levéltárba. Arról persze csak Mindszenty, Endrédy, Márton Áron és jómagam tudtunk, hogy az egészet azért pályáztam meg, hogy találkozhassak Márton püspök úrral és átadhassam a levelet. Sikerült átcsempészni a borítékot az ingem belső részében a nagyon szigorú határellenőrzés ellenére. Természetesen a levelek tartalmáról fogalmam sem lehetett.

Ha már az ösztöndíjaknál tartunk, s egy kicsit vissza is ugrunk az időben: többször volt Olaszországban  ösztöndíjas a negyvenes években, amikor már javában tombolt a háború…

Igen, engem apát úr kinevezett olasz tanárnak. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudtam egy szót se olaszul. Erre ő csak annyit mondott, hogy “Nem baj fiam, azért mész, hogy megtanulj!”. Azért alakult ez így, mert nagyon erősek voltak az olasz-magyar kapcsolatok, Pannonhalma is olasz-magyar gimnázium volt, a tárgyak nagy részét olaszul is tanították. Azt kérte a magyar kultuszminisztérium, hogy minél több gimnáziumban vezessék be a francia helyett az olaszt. Így lettem volna én, ha nincs az államosítás, az ösztöndíj után a ciszterek szentimrevárosi gimnáziumának új olasztanára.

Mind a háború utolsó éveiben, mind utána, gondolom meglett volna a lehetősége, hogy több egyházi emberhez hasonlóan kint maradjon. Miért jött mégis haza?

1945-ben kaptam egy egy éves ösztöndíjat Rómába. Ez pénzt nem jelentett, csak az engedélyt, hogy kimehetek, ugyanis addig nagyon nehéz volt hivatalosan kijutni az országból. Hármunkat engedtek ki szerzeteseket egy kereskedő csoporttal. Hihetetlen szegénységet láttam, különösen Olaszországban. Erre készültem is és gyakorlatilag egy fél disznót vittem a zsákomban, hogy az úton legyen egyáltalán valamit enni. A másik két társam aztán Dallasba került az ott alakuló magyar ciszterci közösségbe, apátként is szolgáltak idővel. Szóval ők valóban külföldön maradtak, ott lett feladatuk. Nálam ez máshogy alakult…

Mi történt?

Letelt a tizenkét hónap, eldőlt hogy én visszamegyek Magyarországra és szerettem volna, mielőtt elindulok, egyfajta megerősítésként részt venni egy pápai kihallgatáson. A generális apátunknak (a világ ciszterci szerzeteseinek vezetője – a szerk.) a húga az akkori pápa, XII. Piusz mellett dolgozott, így kaptam egy úgy nevezett “udienza speciale”-t, egy különleges kihallgatási lehetőséget. Ez a pápai szobákban való szűkkörűbb találkozást jelentett, nem a több száz vagy ezer fős termeket. Eljött a nagy nap és nagyon féltem, mert  messze nem beszéltem még tökéletesen olaszul, ráadásul ők gyorsan is beszélnek. Mi lesz, ha nem értem meg, amikor a pápa kérdez valamit? Ott térdeltünk többen, bejött a Szentatya a titkárával, akinek a kezében egy nagy dosszié volt iratokkal, hogy a pápa tudja, hogy kivel beszél és így személyesebb lehessen az a pár perc. Odaértek hozzám, hallom, hogy mondja neki a titkára, hogy itt van egy szerzetes Magyarországról, itt tanult, most indul vissza. XII. Piusz rám nézett  és megkérdezte: “Nem félsz hazamenni Magyarországra?” Azt válaszoltam neki, hogy nem, nem félek. Megkérdezte, hogy “Miért mész haza, fiam?”. Erre azt mondtam, hogy a magyar ifjúság miatt. Egyszer csak megállt és nem szólt semmit, csak felfelé nézett. Bennem meghűlt a vér, hogy édes Istenem most fog valamit kérdezni és nem fogom megérteni… Ezután mélyen a szemembe nézett és tiszta magyarsággal annyit mondott:

“Dicsértessék a Jézus Krisztus, éljen Mária Országa!”

Ő még Pacelli bíborosként járt Magyarországon az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszuson és nagyon szerette a magyarokat. Ezzel akart kedveskedni és bátorítani. Amikor Szentimrevárosban voltam káplán és 1950-ben szentévet hirdettünk, elmeséltem a szószékről ezt a történetét a zsúfolásig megtelt templomban, majd átadtam nekik a Szentatya apostoli áldását. Mondanom sem kell, hogy ez milyen döbbenetes volt 1950-ben, Budapesten.

Ezután visszatért a pápa áldásával egy olyan Magyarországra, ahol egyre aggasztóbb folyamatokkal szembesülhetett: Európa szétszakadása, vasfüggöny, az egyházüldözések kezdete…

1946-ban jöttem haza és a szentimrevárosi ciszterci gimnáziumba kerültem, ahol rögtön osztályfőnök is lettem úgy, hogy még nem is volt meg a tanári oklevelem. Emellett cserkészparancsnok lettem és egyetemen is tanítottam. Az 5/B-vel, akiknek osztályfőnöke voltam, máig tartjuk a kapcsolatot és összejárunk. Egészen mást jelentettek akkor ezek a gimnáziumok, fogalomnak számítottak országosan. Csak a budai gimnáziumban hat egyetemi tanár tanított.

Mit lehetett tenni, amikor elfogyott a levegő és nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunisták el akarják lehetetleníteni az egyházakat?

Mikor az egyházi hitoktatás a föld alá kényszerült, Endrédy apát úr megbízásával folytattam a munkát a fiatalok körében, többek között azokkal, akiket cserkészparancsnokként is vezettem. A tizenegyedik kerületben elkezdtük a “házapostolkodást”. Ránk volt bízva körülbelül százötven fiú, százötven lány, egy gimnáziumra való fiatal. Nem volt ez egyedi eset, ahol ciszterci gimnázium volt, vidéki nagyvárosokban is, a földalatti egyház hasonlóan működött, de rengeteg egyéb rendnél, közösségnél is. Ezekkel a gimnazistákkal, akik idővel egyetemisták lettek, egyfajta cserkészéletet éltünk, közösen imádkoztunk, tanultunk. Kéthetente kirándulásokat is tartottunk, úttörő ruhában, hogy ne legyen feltűnő, kommunista mozgalmi dalokat énekelve. Ez a kereszt, ami itt van mögöttem a falon, a negyvenes évekből van, az akkori kirándulásokról. Később ezért vádoltak “a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével”. Részükről valóban veszélyesnek tűnhetett, hiszen a hitnek akkor is ereje volt.

Hogyan lehetett elkerülni ennyi emberrel a lebukást? Vagy tudtak róla, de kivárták a megfelelő pillanatot?

Hétről-hétre írógéppel gépeltem a csoportoknak a lelki olvasmányokat úgy, hogy a nevüket se tudhattam, és ők se a papokét. Ez azért volt fontos, hogyha valakit elfognak, ne lehessen vallatással kiszedni belőle semmit. Engem például “Bigyó atyának” hívtak, mert “izé” helyett a “bigyó” volt a szavam járása. A szervezésben hatalmas szerepe volt a mamáknak és nagymamáknak, ők átláttak mindent. Sok családban az apák nem is tudhattak róla, hogy a gyerekük hittanra jár, elvégre ők voltak a kenyérkeresők. Ha velük valami történik, mi lesz a családdal? Így is, mikor engem letartóztattak, később az összes egyetemistát kirúgták. Egy beszervezett ciszterci kispap súgott a hatóságoknak, aki végig hazudott nekem is, holott étellel, szállással láttam el. Egyik reggel Krisztinavárosban miséztem a mellékoltáron és odaállt mellém egy barátom, mintha ministrálna és megsúgta, hogy a lányok vezetőjét, egy apácát már elfogták és a lakásomon várnak, ne menjek haza.

Egy hétig nem mentem haza, feljártak hozzám az ÁVO-sok és vártak. Az a kehely, amit itt látsz a szobámban, már akkor is ott volt a lakásomban a misézéshez, abba vizeltek bele. Ördögien viselkedtek.

A hívek megszervezték és fél évig kézről-kézre adtak, sokszor temetőben kaptam meleg ételt, hogy ne legyen feltűnő. Szakállasan jártam s egész diót vettem a számba, hogy eltoríztsa az arcom. Hihetetlen összetartás volt.

Ez a lelkület, amit a magyar keresztények Prohászkától, Mindszentytől és a többiektől kaptak, nagyjából a hatvanas évekig tartott ki, utána sajnos megváltozott, ma már egészen más a helyzet.

Később aztán, úgy tudom, elkapták és éveket töltött börtönben.

A forradalom leverése után azonnal elvihettek volna, akkor már nem bujkáltam, de valószínűleg az őszi események utáni állapotok nagyon lefoglalták őket. Így aztán 1958-ban jelentek meg a lakásomon Budapesten és rögtön be is vittek. Két évre internálótáborba kerültem Tökölre. Itt sok papatársammal találkoztam egyébként, egyetemistákkal, akik a “föld alatti” időszakban rám voltak bízva. Egyszer bevittek egy elkülönített zárkába, ahol három-négy napig voltam, kaptam egy tollat és egy papírt, hogy írjak a táborban történtekről. Ez a beszervezés első lépcsőfoka. Írtam nekik abban a pár napban vagy harminc-negyven oldalt a dogmatikáról és a katolikus teológia alapjairól, nem tudom mit kezdhettek vele (nevet). 1960-tól a pécsi ciszterci templomban voltam harangozó, de úgy, hogy havonta jelentkeznem kellett a nyomozóknál Pesten. Valószínűleg egyébként is tudták, hogy én ugyanúgy küldtem tovább a diákjaimnak a lelki írásokat, amikor csak tudtam. 1961-ben tartóztattak le ismét, fél évre magánzárkába kerültem, összesen nyolc évre ítéltek el. A tárgyalás előtti napon azt mondták, erősítő injekciót adnak, de valójában egy tudatmódosító szert kaptam. Mindszenty tudta a tárgyalása előtt, hogy ilyet fog kapni, ezért írt előtte egy levelet a papjainak, hogy semmit se higgyenek el abból, amit a tárgyalásán fog mondani. Később, 1963-ban amnesztiával szabadulhattam, amit az akkori ENSZ főtitkár kényszerített ki a kommunistákból, mondván, csak akkor jön el Magyarországra ha szabadon engednek politikai foglyokat.

A beszélgetésre készülve olvastam egy írást az atya honlapján (inditlak.hu), amelyben arról ír, hogy a mai társadalomban a huszadik században romboló agresszív ateizmusnál még rosszabb a közöny, ami sokakra, különösen a fiatalokra is jellemző a hittel kapcsolatban. Miben volt más egyházi személyként küzdeni a “huszadik századi” ateizmus ellen, s miben más, amit napjainkban tapasztal?

Jézus Krisztus világából indulok ki: nekünk keresztényeknek nem kell soha feltalálnunk a spanyol viaszt, hanem engedelmeskednünk az Istennek. Ő azt mondta az apostolainak: Menjetek el a világra és hirdessétek az evangéliumot, az örömhírt! Ebben a mai örömtelen világban ez nagy feladat, ahol öröm alatt legfeljebb a test és a matéria okozta örömöket értik. Isten gyógyításra is hívja az apostolokat és arra – és szerintem ez az, ami nem kap ma elég figyelmet – , hogy űzzenek ki ördögöket. Az ördög legnagyobb győzelme, ha elhiteti az emberekkel, vagy akár a papokkal, hogy nem létezik. Akkor elvégre nem is lehet ellene hatékony módszerekkel küzdeni. Ebből fakad ugyanis a közöny, ha nincsen harc. A közöny legnagyobb ellensége a harc, a problematika, a feszültség, ami igenis jelen van a világban. Ha nem ebben a valós keretben gondolkozunk, nem tudunk jól küzdeni.

A kisgyerek két-három évesen, amikor tanul járni, sokszor visszaesik a fenekére, mert meg kell tanulnia kezelni a gravitációt. Aztán végülis felegyenesedik és jár, kel, nyújtózkodik. Az ördög az, aki a lelkünkben a földi gravitációval újra és újra le akar minket ültetni, hogy ne álljunk fel és nyújtózkodhassuk az ég felé. Csak Isten kegyelmében, Vele élve lehetséges, hogy rábízzuk magunkat az “égi gravitációra”, ami az Istenhez vonz.

Hogyan lehet az embereket felrázni ebből a közönyből?

Vissza kell menni mindig Jézusig, nincs más út! Természetesen mindezt a korunk eszközeivel kell megtenni. Ha én elkezdenék ugyanolyan nyelvezettel beszélni, mint ahogy tettem 1948-ban, nem feltétlen működne.

A szó jó értelmében modernnek kell lennünk, miközben hűségesek maradunk az Istenhez.

Bevallom, nem hittem volna, hogy ezt egy lassan száz éves atyától fogom hallani.

Nyolcvan évesen tanultam meg használni a számítógépet, honlapom van, folyamatosan küldöm a lelki anyagokat email-en a barátaimnak. A hagyomány nem arra való, hogy “magam mellé ültessem” és nézegessem, hanem hogy használjam és annak fényében éljek. Ha a most, vagy az elmúlt hetven évben írt lelki iránytűimet, írásaimat kezébe adod egy mai fiatalnak, lehet a kevésbé régieket jobban fogja elsőre érteni, de mindnél érezni fogja, hogy az ott lévő gondolatok igenis válaszok az ő problémáira. Újra fel kell fedeznünk, hogy óriási dolog embernek lenni! Higgyétek el nekem, az emberek ma nem tartják magukat semmire. Egészen máshogy állnának az élethez és nem úgy viselkednének a malacok, ha tudnák, hogy az Isten tükörképei.

Mi lenne az üzenete a mai kor fiataljainak, akik még csak a helyüket keresik vagy akár tennének is többet, de nem tudják, hol kezdjék?

A szüleim élete négyszer omlott össze a történelem viharaiban, de egyszer sem hallottam őket panaszkodni. Ma mást sem hallok, mint panaszt minden apróságra. A Szentlélek bármin keresztül tud áradni, ha biztosítunk neki csatornákat. Lehet az a család, egy barátság, egy jó pap, az én email-em, vagy a 777. Produkálnunk kell valamit, hogy csatornákat nyissunk és felmutassunk az embereknek valódi ideálokat és valódi példaképeket, elsősorban Jézus Krisztust, akit követhetnek. Kinyújtani az antennákat! Fogjátok be az adást, a jeleket! Nem igaz, hogy nem kaptok semmit. Legyetek fogékonyak az élet igazi értelmére!

Heltai Péter

Fotók: Forintos Bence


Barlay Ödön Szabolcs OCist (1919-2018) ciszterci szerzetes, paptanár, egyház- és irodalomtörténész, az MTA nagydoktora. 1944-ben szentelte pappá Mindszenty József. 1945-től római ösztöndíjas, majd hazatérve Mindszenty József bíboros másodtitkára. A kommunista egyházüldözés idején ifjúsági csoportokat szervez, később ezért államellenes szervezkedés vádjával 1958-ban majd 1961-ben is letartóztatják, később amnesztiával szabadul. Prohászka Ottokár életművének kutatója, több tucat irodalomtörténeti könyv, tanulmány szerzője. A Magyar Tudományos Akadémia 2013-ban nagydoktorrá avatta. Tagja volt a Reneszánsz-kutató Csoportnak és a Professzorok Batthyány Körének. 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, 2013-ban székesfehérvári Pro Civitate-díjjal tüntették ki. 


 

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás