„Sokszor eszembe jut, hogy mit hagyok az utókorra” – nagyinterjú Beer Miklós leköszönő váci püspökkel

Tizenöt év szolgálat után távozik hamarosan Beer Miklós váci megyéspüspök: a 75. születésnapját pénteken ünneplő főpap benyújtotta lemondását, amelyről hamarosan dönt a Szentatya. Ennek apropóján beszélgettünk a derű püspökével általa hagyott örökségről, jó és rossz döntésekről, paphiányról,a saját környezetében való megítéléséről, közéleti szerepvállalásról, és természetesen az utódjáról is.

Ez a születésnap Miklós atya számára tényleg más volt, mint a többi, hiszen betöltötte a 75. életévét, amihez mindenekelőtt szívből gratulálunk! Milyen teendői vannak most?

Olyan egyházi törvényünk van, amely szerint a püspököknek 75 éves koruk betöltésekor fel kell ajánlaniuk a Szentatyának a lemondásukat  Ezt én is megtettem, így most várom a Szentatya válaszát: ő ilyenkor vagy elfogadja ezt, vagy azt kéri, hogy egy későbbi intézkedésig folytassam szolgálatomat. 

hirdetés

Ez eldől hamarosan, de mindenképpen belátható időn belül a püspöki szolgálatomat leteszem, ami itt Vácott 15 év volt.

A maradék időben pedig úgy dolgozom, mintha még tíz évig itt maradnék, de azzal a tudattal, hogy ezt bármikor átadom az utódomnak.

Ez a bizonyos tudat egy felszabadító érzés, vagy inkább szorongással tölti el?

Mind a kettő benne van: egyrészről érzem, hogy az évek elmúltak, egyre fáradtabb vagyok. Ilyenkor arról ábrándozok, hogy de jó lesz kiülni egy kerti padra és megpihenve a Jóistennel beszélgetni az életről, a világról. Másrészt viszont tele vagyok még tervekkel, Böjte Csaba mondta, hogy ha tudnánk, hogy holnap világvége lesz, akkor is ma még ültetnünk kell egy facsemetét.  Ez a két érzés tehát vegyesen van bennem, és a Jóistenre bízom, hogy a Szentatyán keresztül hogyan dönt az életemről.

Van bármilyen információja, vagy sejtése a Szentatya döntéséről?

Nincsen, nálunk az Egyházban komolyan veszik a titoktartást, nincsen „kiszivárogtatás”. Semmiféle információm nincsen arról, hogy ki lesz az utódom.

Ha visszagondol arra, hogy 2003-ban milyen tervekkel, ötletekkel vette át a püspöki széket, akkor milyen érzésekkel gondol vissza erre a tizenöt évre?

Amikor bemutatkoztam, akkor azt ígértem, hogy minden plébániai látogatásaimkor két kérdéssel fogok indítani: elsőként, hogy beázik-e a templomtető, másrészt, hogy hol van a pingpongasztal? Ezzel azt akartam jelezni, hogy a templomi találkozásokon kívül a plébániáknak lehetőséget kell teremteniük a családokkal, a fiatalokkal való személyes foglalkozásra.  Hála Istennek a tizenöt év alatt nagyon sok közösségi tér született, és a papjaink nagy része megértette, hogy ez miért ilyen fontos.

Amire akkor csak sejtésszerűen gondoltam, hogy a papság létszáma problémás lesz: sajnos igazam lett, szolgálatom alatt huszonöt százalékkal csökkent a számuk, a korábbi kétszáz helyett csupán százötvenen vannak. Több mint nyolcvan papunkat temettük el, ez egy drámai változás. Ugyanakkor kezdettől fogva szándékom volt minél több feladatot leosztani a világi híveknek. Nagy örömöm, hogy mára több akolitusunk van az egyházmegyében, mint papunk. Egyre több egyházközségben jelentek meg a családközösségek: kis imádkozó, egymást személyesen segítő közösségek.

A püspöki palota folyosóján ki vannak téve elődeinek a portréi, és Önről is készült már egy alkotás, amely majd a méltó helyére fog kerülni. Mit fognak mondani az utódai majd Önről, milyen jelzőkkel kerül majd be a váci egyházmegye történetébe?

Sokszor eszembe jut, hogy mi lesz majd az, amit az utókorra hagyok: nagyon remélem, hogy úgy fognak rám emlékezni, mint az a püspök, aki személyes kapcsolatot ápolt az emberekkel.

A megközelíthető püspök?

Mondhatnánk így is: rengetegen csodálkoznak azon, hogy engem csakúgy fel lehet hívni mobilon, vagy, hogy magam válaszolok a nekem küldött emailekre. Ha visszagondolok, hogy hány arcot ismertem meg ezalatt a 15 év alatt: hacsak azt mondom, hogy háromszáz  település polgármestereit, vagy a harminc iskolánk pedagógusait, akkor jól érzékeltettem, hogy milyen sokan vannak

Valóban rengeteg idő a tizenöt év, ennek ellenére ki tud választani egy olyan döntést, fejleményt, amire a legbüszkébb?

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy az egyházmegyében a bérmálás ma már egy komoly felnőtt ünnep.

Kinőttünk ebből a gyerekes bérmálási gyakorlatból: úgy kezdtük, hogy csak a 16 éven felülieket engedtünk jelentkezni, de ez most már méginkább kitolódott, így most már az érettségire készülő fiatalok, főiskolások, egyetemisták jelentik az alsó határt.

És ha az érem másik oldalát nézzük: volt, amit megbánt, amit ma már máshogy tenne?

Az időmet szigorúbban kellett volna beosztani, és a papjainkkal való személyes találkozásokra több időt kellett volna szánnom.

A közéleti kérdésekben lévő markáns állásfoglalásait nem bánta meg? Nincs egy olyan érzés Önben, hogy egy évtizeden át Ön volt mindenkinek a kedvenc püspöke, viszont a szolgálatának a végére sokan elpártoltak  Miklós püspök atya mellől a nyilatkozatai miatt?

Éppen a napokban beszélt Ferenc pápa arról, hogy a püspöki szolgálatnak következetesen prófétai küldetése van: akkor is, ha emiatt kiábrándulnak, és akkor is, ha emiatt keresztre feszítik. Minden püspöknek fel kell készülnie a vértanúságra.

Én se hittem volna, hogy ennyire durván megtámadnak, amikor erkölcsi kérdésekről nyilatkoztam. 

De egy prófétának nem az a dolga, hogy azt mondja, amit az emberek szeretnének, hanem azt, amit az Úristen rábízott.

Ez természetesen így van, ugyanakkor „ez a próféta” nagyon érzékeny lélek, mennyire tette túl magát ezeken a kritikákon?

Nagyon fájt, de hála Istennek olyan a természetem, hogy elég hamar túl tudom magam tenni a sértéseken. De legalább annyi kedves reagálást kapok, mint amennyi bántást, ez nagy bátorítást ad. Mindig igyekszem arra, hogy nehogy provokáljak, és hogy soha ne a feltűnés kedvéért mondjak érdekes dolgokat. Ha megkérdeznek, akkor elmondom azt, amit a hitem, a küldetésem, a meggyőződésem felelősségével mondanom kell.

Hogyan változott az elmúlt időben a püspökök között a megítélése? Vannak olyan helyek, ahol a távozása után felsóhajtanak majd?

Nem tudom megállapítani, bírálatot nem kaptam a püspöktársaimtól. Örültem volna, ha többen megszólalunk, de el kell fogadni, hogy egy-egy helyzet megítélésében lehet más a véleményünk. De az alapvető evangéliumi irányt illetően nincsen közöttünk nézeteltérés.

Idáig a múltról beszélgettünk, de a jövője is foglalkoztatja az embereket: milyen lesz Miklós atya élete, miután elhagyja a püspöki palotát?

Nyilván ez egy nagy változás lesz az életemben, próbálok odafigyelni az előttem lévő püspökök példáira, tanulok tőlük.

Biztos, hogy nem fogok itt maradni a városban, tisztában vagyok azzal, hogy ha egyszer átadtam a szolgálatot, akkor utána már nem lehet beleszólásom az utódom tevékenységébe. 

Van bennem egy kis naivitás, hogy több időm lesz olvasni, beszélgetni, ismerősöket látogatni, vagy amíg erőm van, addig túrázni. De azt hiszem sokkal több időm nem lesz, hiszen a régi kapcsolataim megmaradnak, nem hinném, hogy unatkozni fogok.

Korábban utalt arra, hogy szívesen lenne egy faluban plébános, ráadásul látva a paphiányt bőven lenne erre lehetősége. Kacérkodik még a gondolattal?

Lehetséges, bár kicsit átgondoltam azóta ezt az elképzelésemet, mert nem szeretném a függetlenségemet feladni. Ha egy plébániát elvállalnék, akkor azt jelentené, hogy nekem az lenne az elsődleges feladatom. Ráadásul nem is lenne szerencsés, hogyha az utódomat kellemetlen helyzetbe hoznám azzal, hogy mondjuk Cibakháza plébániájára különös tekintettel kellene lennie.

Most már inkább úgy gondolom, hogy inkább egy kis független nyugalmat szeretnék.

Mi fog hiányozni a legjobban a püspöki mindennapokból?

Mi püspökök ugyanúgy papok maradunk, ezért a legnagyobb titok nem változik meg: a Jóisten közelében élni.  Ez nyugdíjas püspökként ugyanúgy meg fog maradni a számomra. Eszembe se jut, hogy hiányoznának majd a nagy rendezvények, a szereplések. Könnyen tudtam költözködni és váltani.

Apropó költözködés: azt már lehet tudni, hogy hova fog költözni a püspöki palotából?

Nem tudom még, de ez ki fog alakulni úgyis: nagyon sok lehetőségem van. Hívnak rokonok, régi ismerősök, de mivel sok üres plébániánk van, ezért akkor is mehetnék az egyikbe, ha nem én lennék a plébános.  Nem hiszem, hogy hajléktalanná válok! (nevet)

A beszélgetés során is kiderült, hogy olyan fajta ember, aki nagyon sokat gondolkodik, töpreng a jövőn. Egészen biztos vagyok abban, hogy azon is gondolkodott már, hogy ki lesz az utódja. Nyilván ebbe nincsen beleszólása, de van a fejében egy konkrét név, akit kifejezetten szeretne utódjául?

Természetesen megfordult a fejemben, hogy ki akarná továbbvinni azokat a programokat, amelyeket én pártoltam, támogattam. Gondolok itt akár a cigánymisszióra, az ifjúsági rendezvényekre. De azt tudomásul kell venni, hogy minden püspöknek a saját egyéniségével és adottságaival kell egy szolgálatot elvállalni. Emiatt sem fogok meglepődni, ha az utódom más irányt jelöl ki.

Ha nem haragszik, akkor újra rákérdezek, csak kicsit máshogy: ha letenném Ön elé például a püspöki kar tagjait ábrázoló tablót, vagy a lehetséges jelölteket, akkor rá tudna mutatni valakire, hogy őt szeretné az új váci püspöknek?

Igen.

És ő tud erről?

Nem.  (nevet)

Arra szentelte az elmúlt hosszú évtizedeket, hogy más emberek hitét növelje, de hogyan alakult az Ön személyes Isten-kapcsolata ez idő alatt, ha mondjuk ezt egy grafikonon ábrázolnánk, akkor hogyan nézne ki?

Merem remélni, hogy az a grafikon emelkedő tendenciát mutat. Többször rajtakapom magamat, hogy meg-megállok akár a püspökség kertjében vagy máshol, és rácsodálkozom a teremtett világ titkaira.

Mélyebben látom már az összefüggéseket, és ilyenkor rácsodálkozom a Jóisten gondviselésére.

A „véletlenek” és a véletlenszerű csodálatos Isten-élményeket jobban meg tudom érteni.  Amikor megtapasztalok egy olyan véletlent, ami egy nehéz helyzet megoldását jelenti, akkor gyakran elakad a lélegzetem. Azzal sem árulok el titkot, hogy egyre többet gondolok arra, hogy hogyan fogok a Jóisten elé állni.

Hogyan fog?

Kitárt karral és azt mondva, hogy „itt vagyok, Uram!”.

Martí Zoltán – Harmati Dóra

Fotó: Zárójel, Nyíregyházi Egyházmegye, Magyar Idők

hirdetés