Van egy hírem a számodra: Meg fogsz halni. Mindannyian meghalunk – talán nem pont most, vagy a közeli jövőben, de egy nap mindannyian megszűnünk fizikailag létezni.
Ez nem kellene, hogy lehangoljon, vagy megijesszen minket; az élet feltétele, hogy meg kell szűnnie, máskülönben nem is nevezhető a tudomány szempontjából „életnek”. A kövek nem halnak meg, de a kövek nem is élőlények. Azzal, hogy elismerjük halandóságunkat, bolygónk temérdek élőlénye közé soroljuk magunkat. Minden madár, állat, fa és virág elhagyja előbb-utóbb ezt a halandó testet. Mi, emberek persze különbözünk tőlük abban, hogy a lelkünk halhatatlan.
In Memoriam: Halál a múltban
Generációkkal ezelőtt, a modern orvostudomány, antibiotikumok és életmentő gyógyszerek kora előtt, a halál gyakran és sebesen szedte áldozatait. Nem is olyan régen, a huszadik század elején, akár egy horzsolás is elfertőződhetett és végzetesnek bizonyulhatott. Akár egy náthába is bele lehetett halni. Az 1918-as spanyolnátha járvány bejárta az egész bolygót, tragikus nyomait megtalálhatod ha elmész a helyi temető régebbi részébe – nézd meg, mennyi sírkő származik abból az évből. Jegyezd fel az életkorokat; a legtöbb elhunyt gyermek vagy fiatal felnőtt volt. A szulfonamidok és a penicillin – a két létfontosságú antibiotikum – az 1920-as ’30-as évek előtt nem is létezett. A halál, ha úgy vesszük, az élet része volt.
hirdetésModern problémák: Ahogy ma látjuk a halált
Most, az antibiotikum-rezisztens baktériumoktól eltekintve, nagyjából húsz évvel meghosszabbítottuk élettartamunkat ahhoz képest, hogy mennyi volt egy ember átlagéletkora a múlt század elején – vagy legalábbis az egészségügyi erőforrásokkal rendelkező országokban így van. Már nem félünk a torokfájástól vagy egy egyszerű karcolástól, világra hozni egy gyermeket pedig közel sem annyira ijesztő, mint amennyire a fertőtlenítők és a biztonságos fájdalomcsillapítók kora előtt volt. Nagyon gyakran egészen az utolsó pillanatig elhessegetjük saját halálunk gondolatát, a legtöbb esetben még a hagyatékunkról is félünk beszélni, a pénzügyi részét kivéve – egyikünk sem akarja a családját a kórházi vagy temetési költségekkel terhelni. A halál körül valóságos iparág alakult ki, amelynek célja, hogy szinte már rosszul érezzük magunkat a gondolattól, hogy milyen drága meghalni. Mindennek könnyűnek, fájdalommentesnek és a lehető legolcsóbbnak kell lennie halálunk kényelme érdekében. A holttesteket bebalzsamozzák vagy – sokkal gyakrabban – elhamvasztják, és a hamvakat szétszórják, hogy az életnek (vagy halálnak, gyásznak) nyoma se maradjon a csillogó réztábla mögött vagy (még rosszabb) az emberi hamuból készült tárgyban. A halál tiszta, steril és fájdalommentes.
De még mindig meghalunk: hiába a technológia fejlődése, a kriogenika és az egyéb elmefeltöltő stratégiák, semmit sem tehetünk, ami megváltoztathatná ezt a tényt.
Azonban mi, mint keresztények, hiszünk a halhatatlan lélekben. Ez a kereszténység egyik alapja, és ahogy magunkat emlékezetve minden vasárnap a niceai hitvallásban valljuk: „Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet.” Elfoglalt mindennapi életünkben nem túl gyakran jut ez eszünkbe, és nem is kínál túl sok megnyugvást mikor az „itt és most”-hoz vagyunk szokva. Félünk az ismeretlentől, és mint élőlények, nem tudjuk milyen a halál vagy az azt követő élet, kivéve azokat a dolgokat, amelyeket Jézus és tanítványai mondtak róla nekünk.
Hogyan készülj a végtelenre: Mit tanít az Egyház a halálról?
Hogyan készüljünk tehát saját fizikai valónk elkerülhetetlen elhagyására? Hagyjuk figyelmen kívül, amíg kénytelenek nem leszünk szembenézni a ténnyel? Kizárólag arra koncentráljunk, hogy „rendbe tegyük ügyeinket”, hogy ne legyenek tartozásaink? Csak az anyagi dolgok miatt aggódjunk – végrendeletek, testamentumok, újraélesztést megtiltó nyilatkozatok, szervadományozások, raktárinkkal, dolgozószobáinkkal kapcsolatos végrendelkezések miatt?
A halhatatlan lelkünkkel kapcsolatos végintézkedések sokkalta fontosabbnak tűnnek, mint múlékony életünk állapota. Az Egyház bölcsessége azt tanítja, hogy négy utolsó dolog létezik – talán a legfontosabbak, amelyeket meg kell fontolnunk saját halálunkkal kapcsolatban (a Katolikus Egyház Katekizmusa, 1020-1065). Ezek a következők: Az ítélet, a Mennyország, a végső tisztulás (tisztítóhely), és végül, de nem utolsó sorban, a pokol.
Hogyha mi keresztények vagyunk – és ha hisszük, hogy Krisztus az akinek mondja magát, tehát mi is azok vagyunk akiknek mond minket – semmi sem lehet fontosabb, mint ez a négy utolsó dolog. Amikor imádságos lélekkel szemléljük saját ítéletünket – mind a különítéletet (közvetlenül a halál után), mind az utolsó ítéletet (minden halott feltámadása után), képesek vagyunk más nézőpontból szemlélni mindennapi életünket, különösen ami a bűnöket illeti. „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelke kárt szenved?” Amikor a jutalomra tekintünk (Mennyország) és arra, hogy esetlegesen min kell keresztülmennünk ahhoz, hogy elnyerjük (tisztítótűz) a pusztán anyagi dolgok és örömök nevetségesnek és szánalmasnak tűnnek abbéli erőfeszítéseink közepette, hogy elkerüljük az utolsó rémisztő dolgot: a poklot.
Eszünkbe jut a régi kérdés: „Hol akarod tölteni az örökkévalóságot?”. Mert a halál biztos, de biztosan nem a létezés vége, és nekünk megvan a lehetőségünk arra, hogy átgondoljuk és irányítsuk személyes lelki utazásunkat – Isten kegyelme által, aki nélkül mi magunk semmire sem vagyunk képesek.
MEGBÉKÉLÉS ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG Hogy van a lelked?
Végezetül, ha valóban fontosnak tartjuk örökkévaló lelkünk sorsát, rendszeres szokásunkká kell hogy váljon a szentgyónás. Fizikai testünkkel állandóan foglalkozunk; időt szakítunk a fogorvosra, rendszeres orvosi vizsgálatokra – de mi lenne, ha lelkünket is havonta kitisztítanánk? Valódi bűnbánatunkban a papon keresztül a gyónás szentségében Jézus feloldoz minket mind halálos, mind bocsánatos bűneink alól és megbocsátja azokat. Nem számít, hogy fizikailag egészségesek vagyunk-e, valóban nem tudjuk, hogy mikor jön el a vég, „mint éjjel a tolvaj” (1 Thessz 5,2). Semmilyen végrendelet, megtakarítás vagy elképzelt jövőre vonatkozó jól átgondolt ötlet sem akadályozhatja meg az elkerülhetetlent. Emellett nem akarjuk, hogy váratlanul érjen bennünket, mikor bűnök terhe alatt roskadozunk. Ahogy édesanyám (rendkívül hasznos!) mondása szól: „Bármikor elüthet egy busz!” Hogyha rendben tartod a lelkedet, nincs mit félned a haláltól. Tartsd a szemed előtt a négy utolsó dolgot, keresd a kiengesztelődést Krisztussal a bűnbánat szentségében, és ne feledd, amit Jézus maga mondott János evangéliumának 5,24-es versében: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”
forrás: Catholic Link
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás