Interjú, Vágvölgyi Gergely

Csak Jézus kerülhet a középpontba – interjú Bese Gergő atyával

Nem könnyű találkozót egyeztetni vele: folyamatosan úton van Budapest és Budakeszi, Pannonhalma, Róma, Medjugorje, esetleg Fatima között, miközben tanít, lelkipásztori munkát végez, fesztivált szervez, vagy éppen forgat – mégis, mindig hatalmas mosollyal köszön és minduntalan lelkesedik. Bese Gergő atyával beszélgettünk az egyház emberi arcának bemutatásáról, a Papkalandról és a nyár nagy meglepetéséről.

Azt hittem, autóban beszélgetünk majd…

Hiába lett szinte lakásommá az autóm, azért mégsem rossz néha szemtől-szemben beszélgetni.

Emlékszel, milyen küldetésnyilatkozatot fogalmaztál meg a szentelésed után egy újságírónak nyilatkozva?

Te jó ég, lássuk csak…! Benne voltak a fiatalok, az egyház felrázása és az is, hogy megmutassuk az egyház emberi arcát.

Hogy állsz ez utóbbi projekttel?

Nem mondanám, hogy akár a közepéig is eljutottam volna, inkább úgy fogalmaznék, hogy haladok vele… Nem mindenki nézi ezt jó szemmel, például, amikor kocsmába kísérek el fiatalokat reverendában és ott beszélgetünk. Persze néztek már ilyenkor pincérnek is (nevet). Megerősítés volt, amikor a 777 és a ShoeShine közös buliján sorban álltak a fiatalok és sokukkal nagyokat beszélgettünk, megfogalmazták a problémáikat, imaszándékaikat. Ez talán nem történt volna meg, ha kockás ingben megyek, be kellett vállalni, hogy reverendában legyek ott. Az első, amit meglátnak, a ruhám, erről rögtön tudják, hogy pap vagyok, és ha van igényük rá, oda tudnak lépni hozzám. Beszélgetünk, elkezdődik egy kapcsolat az egyes személy és az egyház között.

Emberi arcot nem az elefánttoronyban tudunk mutatni, hanem az emberek között,

az utcán, a villamoson, az autópálya benzinkútján, az iskolában.

Mit tegyünk mi, akiknek a reverenda nem játszik?

Nektek még könnyebb! Felém más elvárások fogalmazódnak meg. Épp ma kérdezték meg a gyerekek Budaörsön, hogy nem bántam-e meg, hogy pap lettem és az Istenbe vetett hitem hogyan tud erősödni. Piszok jó kérdés! Papként egyértelmű, hogy az ember jár misére és remélem, nem kérdés az sem, hogy hiszek-e. Viszont ennél nyilván sokkal többet várnak tőlem, míg más ember esetében az egyetemen, vagy a munkahelyen már önmagában az is lehet egy hatalmas tanúságtétel, ha tudvalevő, hogy vasárnaponként ott van a templomban, ha felvállalja keresztény hitét.

Két iskolában is tanítasz paptanárként, az egyházi iskolákkal – és oktatóikkal – szemben pedig különösen magas elvárások fogalmazódnak meg…

Vannak olyan, egyébként is nehéz döntések, amiket még nehezebb meghozni, amióta nem „Gergő bácsi” vagyok az iskolában, hanem Gergő atya. Bármennyire is szeretem a tanítványaimat, mérnem és értékelnem kell őket az ötjegyű skálán, vagy azt kell mondanom, hogy „bizony, fiam, augusztusban találkozunk”, be kell írnom, ha arra ad okot, vagy akár azt kell javasolni, hogy másik intézményben lenne érdemes tovább tanulnia. Ezek minden nap iszonyatos vívódást okoznak, de felteszem a kérdést: az a jó, ha én vagyok a leglazább, a jó fej, akivel csak videóznak, aki úgyis ötöst ad, bármilyen is a teljesítmény? Ezzel hogyan segíteném a fejlődésüket, a normakövető magatartás kialakulását, erősödését, az érésüket? Márpedig nekem ezeket a célokat kell szolgálnom. Fontos, hogy okosan szeressük a tanítványainkat és legyünk előttük is hitelesek.

Lelkesen hordod a 777-logós táskát, ezzel is tanúságot téve. Segíti a missziós munkád?

 

Az első megjegyzést épp Rómában kaptam, egy másik magyartól: „miért ne volna magánügy?!” – kérdezte. De ebből kialakult egy beszélgetés, aminek én nagyon örültem. Egyébként sokaknak tetszik.

 

Meg kell vallanunk a hitünket, ne bújjunk el a négy fal közé!

Legyen jelen az egyház a hétköznapjainkban: nyújtsunk gyakorlati segítséget az időseknek, a gyermekeket vállaló családoknak, vagy éppen a gyermekre vágyó pároknak. Ehhez ki kell lépnünk a falaink közül és jelen kell lennünk a társadalomban. Meggyőződésem, hogy egy papnak olvasottnak és tájékozottnak kell lennie, ismernie kell a friss felmérések eredményeit, késznek kell lennie arra, hogy segítsen és minden eszközt meg kell ragadnia a tanúságtételre.

Ha már a hit megvallásánál tartunk: Te magad hogyan fogalmaznád meg saját hitvallásodat?

A jövő nemzedékéért az idősek hitével – ez a mottóm. Rengeteget tanultam az idős testvérektől és minden nap érzem annak az erejét, hogy sokan közülük rendszeresen imádkoznak értem. A bennük élő hitet, elszántságot át kell vennie a fiatal nemzedékeknek. Az egyház “két tüdejének” (a fiataloknak és az időseknek) ugyanakkorának kell lennie, ez kulcsfontosságú. Nagyon haragszom, amikor egy új templom építésénél hamarabb készül el az urnatemető, mint a játszótér. Először játszótereket akarok látni a templomok mellett! Ne mondjuk már, hogy abból nem élünk meg… Foglalkoznunk kell a fiatalokkal és ebből a szempontból nem elég, ha csak iskolákat veszünk át, hiszen az az intézményes forma. A felmérések azt mutatják, hogy egyre kevesebben tartják magukat az egyház tanítása szerint vallásosnak. Ez intő jel! Fontos, hogy ne legyünk irigyek az eredményes missziós műhelyekre, forduljunk oda egymáshoz, osszuk meg egymással a tapasztalatokat, alkalmazzuk a hatékony evangelizációs eszközöket!

Egy új és remek eszköz a napokban induló Papkaland című sorozatod, ami szintén segíthet megmutatni az egyház és a hívők „emberi arcát”.

Ha megnézzük a 777 két éves történetét, azt látjuk, hogy sikerült ledönteni néhány tabut és beemelni a misszióba pár új eszközt. A kezdeményezés sok esetben kifejezetten hiánypótló, ezeket a témákat megtaláljuk a Kincsesládában. Aztán jött a 777 Offline, elkezdődtek Hodász András atya KV videói, amik mind-mind az elmúlt két év nagy ajándékai.

A Papkaland abból született, hogy mertünk tovább álmodni.

Bevallom, kezdetben szkeptikus voltam, de „rászedtél Uram, s én hagytam, hogy rászedj”. Viszont már az előzetes után meglepően sok megkeresést és biztatást kaptam, ami megerősít abban, hogy szükség van erre a formára is. Szeretnénk megmutatni, hogy vannak olyan civilek; színészek, üzletemberek, vagy akár egyszerű nyugdíjas nénik, akik nem rejtik véka alá a hitüket és persze szép számmal vannak kiemelkedő papi személyiségek is Ha ezt meg tudjuk mutatni egy videóban, ami igazán természetes, közvetlen, szerethető, akkor, azt hiszem, az jó eszköz lehet az evangelizációban. Bízom abban, hogy újabb ablakot nyitunk a világ felé.

A 777 olyan, mint egy svédasztal: mindenki kiválaszthatja, hogy mi áll közel az ő ízléséhez, sokféle módon szólunk az emberekhez.

Spoilerezzünk egy kicsit! Az eddig felvett epizódok közül mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Forgattunk a nagymamámmal, és be kell vallanom, izgultam, mert tudtam, hogy a sztorikat, amiket majd elmesél, már mind ismerem. Mégis, nagyon sokat adott nekem ez a közös kaland! Vecsey H. Miklóssal az első tíz méteren majdnem sikerült karamboloznunk, ebből a lélekállapotból kellett kihozni valami értékeset, ez sem volt kis feladat! Böjte Csaba testvért pedig századunk élő szentjeként szoktam emlegetni, hatalmas élmény volt vele autózni – a pontgyűjtős történetét érdemes lesz meghallgatni!

Közben egy másik nagy fába is belevágtad a fejszédet: meg szeretnéd valósítani a Mladifestet itthon, Magyarországon. Mi inspirálta ezt?

Úgy érzem, a 15-25 év közötti fiatalokat nehezen éri el az egyház, holott nagyon kritikus korszak ez a jellemfejlődésükben. Élményt kell adni nekik, mert erre kíváncsiak, és választhatunk, hogy az élményt a kereszténységtől kapják, vagy a világtól. Ez a rendezvény kifejezetten fesztivál lesz, de

nem kerülhet más a középpontba, csak Jézus.

A program csúcsa a szentségimádás, a szentmise, a tanúságtételek, de egy Medjugorje-ban már működő „recept” alapján, így a fiatalok átélhetik a semmivel sem pótolható közösségi élményt. A Gondviselő szeretetét érezzük a szervezőmunkán, amiért hálásak vagyunk. Most jön a nagy kampány, amin keresztül minél több fiatalhoz szeretnénk eljuttatni a fesztivál hírét, érdemes lesz figyelni a fejleményeket, például a 777-en.

Nemrég hallottam Tőled pár nagyon fontos, de legalább annyira kritikus gondolatot korunk társadalmáról. Mi is volt ennek a lényege?

A nyugati világ szereti rendkívül fejlettnek mondani magát, én pedig szeretném, ha tükröt tartanánk elé. Vajon tényleg fejlett-e az a társadalom, amely előszeretettel megfeledkezik a nélkülözőkről? Azokról az egyedül élő idősekről, akik magukra maradtak legnagyobb szenvedéseik idején? A Skype-társadalom lelki sérültjeiről? Az utcán élő ezrekről? Ezekkel az emberekkel foglalkoznunk kell! Sajnos nagyok a lyukak a szociális hálón, sokan kiesnek belőle. Ugyanakkor számos felemelő példát is látok: például Teréz anya nővéreit a Tömő utcában, akik önzetlenül, csendben, nagy odaadással szolgálják a szegényeket, a szenvedőket, ételt osztanak, teát visznek, a leggyengébbeket a saját házukban segítik. Nincs telefonjuk, tévéjük, két kezükkel mossák az egyszerű ruhájukat, mégis, mindig mosolyognak! Az elmúlt évtizedekben harminchat ember halt meg a kezük között, akiket az utcáról vittek be, akik így utolsó óráikban szerető közegben voltak és ha nem is élhettek úgy, legalább emberhez méltó körülmények között haltak meg. A nővérek példája arra int, hogy ne csak a feleslegünkből adjunk! Adjunk az embertársainknak valamit az életünkből, az időnkből, önmagunkból, abból, ami már nem a feleslegünk része!

Vágvölgyi Gergely

 

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás