2018. 02. 17.

Isten a sziklán

Van egy sport, ami számomra mindennél jobb példa az Istennel való élet erejére. Már évekkel ezelőtt találtam rá a via ferratára, de csak nemrégiben döbbentem rá, Isten milyen csodálatosan mutatkozik be ezen a sporton keresztül. Kint a sziklán, ahol az erőm véges, és nincs más, ami megtarthat, csak egy vékony kötél.

Mi ad erőt és bizalmat azoknak, akik a sziklák tövében elsétálva feltekintenek és nem a mélyben folytatják az útjukat, hanem nekivágnak felfelé? Akik saját erejükben bízva, elindulnak egy olyan úton, ahol garantált a sok seb, az erőfeszítés, de csodálatos a kilátás, ami a teremtett világra nyílik. Rengetegszer elgondolkodtam én is, miért vágok neki ennek az extrémsportnak, főleg enyhe tériszonnyal. A kilátás lenyűgöző és az érzés, amikor feljutok a csúcsra, az is felemelő, de ehhez hatalmas megpróbáltatáson kell keresztülmenni. Valami mégis hajt, hogy nekivágjak, próbára tegyem magam és küzdjem le önmagam kényelmes határait.

Amikor az életünk különböző területein célokat tűzünk ki, tudjuk, hogy nem lesz feltétlenül könnyű elérni azokat. Egy munkahelyi előléptetéshez rengeteget kell dolgozni, egy kapcsolat működtetéséhez is áldozatokat kell hozni, egy ház megvásárlásához ugyancsak tenni kell, nem pottyannak a dolgok az ölünkbe. Mégis nekivágunk és vállaljuk az áldozatokat.

Istennel kapcsolatban is így kellene gondolkoznunk.

Ha szeretnénk közel kerülni hozzá, ahhoz áldozatokat kell hoznunk.

Különösen alkalmas erre a böjt, ami nem könnyű, sokszor kényelmetlen és kitartást igényel. A Istenhez mégiscsak akkor jutunk közelebb, ha erőnkön felül igyekszünk felé, ahogy a sziklán a csúcs felé.

Az egyik mászás alkalmával még egy dolgot megtanított nekem Isten a világ működéséről, az Ő elképzeléseiről. Ahogy egy vékony sziklaperemen ülve lógattam a lábamat, hirtelen belém villant a gondolat, hogy ha nem lenne rajtam a beülő és a különböző biztosító felszerelés, akkor a világ minden kincse is kevés volna, hogy ott üldögéljek. Elképzeltem, hogy a szakadék szélétől méterekre már a pánik szokott kerülgetni, ha le kell néznem a mélybe. Akkor pedig ott ültem a szakadék egyik kis sziklaperemén. Megdöbbentő volt a felismerés, hogy mindez a bátorság és biztonság csupán néhány vékonyka kötélnek köszönhető. Az agyunk egy ilyen aprócska biztonsági felszerelés miatt képes olyan félelmeket is leküzdeni mint a tériszony.

Belegondoltam, mennyire hasonlít ez az életünkhöz. Én, aki hiszek Istenben, az Ő tevékeny erejében, abba, hogy gondomat viseli, olyan fantasztikus dolgokat is meg tudok tenni, melyekről saját erőmben bízva még álmodni sem mernék.

Tudva, hogy Isten olyan erős biztosíték az életemben, hogy semmi nem fenyegetheti az üdvösségemet, erőmön felül tudok cselekedni.

Mi lenne, ha nem tudnám, hogy Krisztus meghalt értem és csupán saját erőmből kellene kiérdemelnem az üdvösséget vagy csupán az Atya gondviselését az életem felett? Azt hiszem összeroppannék ez alatt a súly alatt. Nem mernék kiülni életem szikláinak, a kihívásoknak a peremére, hogy onnan gyönyörködhessek Isten teremtett világában.

Mióta erre rájöttem, különösen kedves sport számomra a via ferrata. Hiszen arra tanít, hogy Isten olyan biztosíték az életemben, ami minden helyzetben megtart. Nem kerülöm el vele a horzsolásokat, a kék, zöld foltokat, de felérek a csúcsra. Biztonságban pihenhetek a nagyobb megpróbáltatások után és eljuthatok az igazi célhoz, a mennyek országába.

 

Fotó: bergwelten.com, asz.sjehok.org

Blog Lábánné Hollai Katalin
hirdetés

1 Komment

  • Válasz K. Mária 2018. 02. 27. 14:03

    „Amikor az életünk különböző területein célokat tűzünk ki, tudjuk, hogy nem lesz feltétlenül könnyű elérni azokat. Egy munkahelyi előléptetéshez rengeteget kell dolgozni, egy kapcsolat működtetéséhez is áldozatokat kell hozni, egy ház megvásárlásához ugyancsak tenni kell, nem pottyannak a dolgok az ölünkbe. Mégis nekivágunk és vállaljuk az áldozatokat. Istennel kapcsolatban is így kellene gondolkoznunk.”
    „Istenhez mégiscsak akkor jutunk közelebb, ha erőnkön felül igyekszünk felé, ahogy a sziklán a csúcs felé.”
    Ó, dehogy! Dehogy! A Mennyei Atya nekünk szerető apánk! Nem azt várja, hogy a Vele való találkozásért erőnkön felül igyekezzünk, és áldozatok vállalása által adja meg végül a találkozás ajándékát. Ó dehogy! Kis szent Teréz mondja, hogy olyan sokan próbálnak így gyürkőzni, izomból Isten felé, ő maga pedig egyszerűen kitárja a kezét a Jóisten felé s a Mennyei Atya felemeli őt az ölébe. (így írja: lifttel emelkedek fel) Ilyen egyszerű. Ahogy mi szeretjük a gyermekeinket és örömmel felkapjuk őket, ugyanúgy tesz velünk Isten is. Ingyen szeret az Isten és nagyon. Ez az egyszerű „akadálymentesített”, oda-vissza szeretet Teréz „kis útja”. És ez működik.