Blog, Lelkiség

Ki kell lógnunk a sorból!

Napjainkban rendszeres téma a keresztényüldözés. Beszélünk a közel- és távol-keleti keresztények megpróbáltatásairól, a kegyetlen gyilkosságokról, terrortámadásokról és a templomrombolásokról. Azonban kevés szó esik a mindennapok üldöztetéseiről, melynek mi is ki vagyunk téve, itt Magyarországon, itt Európában, ma 2018-ban. Nem az oroszlánok és a máglya fenyeget bennünket, hanem a társadalmi megvetés, kiközösítés, megaláztatás, viszálykodás, meg nem értettség. A lelkiismeretünk azonban állandóan kiabál bennünk, hogy nem választhatjuk a könnyebbik utat!

Mostanában többször is belekeveredtem olyan helyzetekbe, amikor a szakmaiságomat és az erkölcsi felelősségemet nehezen tudtam összeegyeztetni. Hatalmas feszültséget okozott, hogy szakmai kifogásokat kellett keresnem egy számomra erkölcsileg vállalhatatlan dolog ellen ahelyett, hogy hitemre hivatkozhattam volna. Persze indokaim így is megalapozottak, relevánsak voltak, így mondhatni felesleges fennakadnom a dolgon. Mégis, a tudat, hogy keresztény kollégáimban sem találtam megértő fülekre, elkeserített. Talán bosszantott is. Mindenesetre még napokkal később is frusztrál. Tisztában vagyok vele, hogy ez meg sem közelíti a napi szintű életveszély ellenére hitüket gyakorló kopt keresztények megpróbáltatásait. Mégis mellbevágó volt az első felismerés, hogy igenis a hitem miatt szenvedek, a vallási meggyőződésem miatt érzem kirekesztve, megalázva magam. És hangsúlyozom, keresztény testvérektől kell, kellett elszenvednem ezeket.

Boncolgathatnánk a kérdést: Miért van ez így? Eleinte én is belementem a játékba. Felelőssé tettem a liberalizmust, amiért folyamatosan felhígulnak a keresztény értékek is. Okoltam az elmúlt rendszert, amiben a szüleink generációja úgy nőtt fel, hogy nem tanulhatták meg bátran, nyíltan megélni hitüket. Hibáztattam magamat is, amiét olyan munkahelyet választottam, ahol alapvetően értéksemlegesnek kell lenni, és a hitbeli meggyőződésnek csak a magánéletben van helye.

Végső soron mindegy, ki a felelős, a helyzeten nem változtat. Az sem volna megoldás, ha keresztény munkahelyet választanék, ahol burokban élném az életemet. Sőt, ahogy fent már mondtam, a megaláztatásokat pont a keresztény kollégáktól szenvedtem el: “Miért nem tudsz csendben maradni? A szakmához nem lehet köze a lelkiismeretnek.” “Felesleges beleártanod magad, úgysem a te lelkeden szárad, ha a másik hibázik!” Pedig de, ha tehetek azért, hogy megakadályozzak mást a bűnös cselekedetekben és nem teszem meg, én is bűnös leszek! Jó volna ezt tudatosítani magunkban!

Ha pedig én is otthagynám őket, ki lenne a jel, aki Istenre mutat?! Nehogy azt higgyétek, ennyire önhitt vagyok! Isten küldene mást az aratásba, ha én máshova mennék. De engem Isten helyezett ebbe a munkába. Ő szerette volna, hogy itt legyek és itt szolgáljak. Ha ellenkeznék, talán én is a cet gyomrában kötnék ki, mint Jónás. Azt pedig soha nem mondta Isten, hogy könnyű lesz őt követni, neki szolgálni, sőt!

“Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd. Ám mindezeket az én nevemért fogják tenni veletek, mert nem ismerik azt, aki engem küldött.” (Jn 15.20-21)

Akkor most mit tegyek? A lelkiismeretem folyamatosan kiabál, hogy nem adhatom lejjebb. Vállalnom kell a hitemből fakadó meggyőződésemet, akár a munkám árán is! De valóban ennyire komoly erkölcsi kérdésről van szó? Nem lehetne mégis megalkudni? Annyian teszik ezt. Ha felmondanak nekem, Isten ugyanúgy nem veszi ott már hasznomat, mintha én mondanék fel könnyebb utat választva. Persze, nagy hatással lennék néhányakra, ha a hitem felvállalása miatt mondanának fel nekem, de talán mégsem ez a legjobb módja a tanúságtételnek.

És vajon én fel tudnám adni a munkámat, ha a hitemmel szembe mennének az ottani elvárások? Fel tudnék mondani, ha a szakmaiság jegyében olyat követelnének meg tőlem, ami ellen háborogna a lelkem? Most úgy érzem, igen. Nem a létbizonytalanságba kellene ugranom, így könnyen felállhatnék. Vajon akkor is ilyen határozott lennék, ha a férjem nem biztosítaná a megélhetésünket? Ha nem látnám a holnapot?

Talán nem kell mindenáron mártírnak lenni. Isten józan gondolkodást is adott nekünk, embereknek. Meg kell találnunk azt a szűk utat, ami az üdvösségre vezet. Ez a szűk út azonban nem ismer megalkuvást!

Tudnunk kell úgy érvelni, beszélni és adott esetben csomagolni is a mondandónkat, hogy az igen, igen maradjon, a nem pedig nem!

Úgy érzem, ez a modern világunk igazi keresztényüldözése. Alattomosan, megalkuvásra kényszeríti, zsarolja a jó szándékú, hitüket komolyan megélő keresztényeket. Ha igazán követni szeretnénk Istent, itt és most Európában nem valószínű, hogy megölnek, de ki fogunk lógni a sorból. Fel kell vérteznünk magunkat imával, bűnbánattal és az Istennel való személyes találkozásokkal! Mert bizony ki kell lógnunk a sorból, ha a Menny kapuja előtt be szeretnénk állnia sorba.

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz Tóth Gergely 2018. 01. 20. 16:26

    Kedves Bejegyzés Írója!

    Sajnálom, de megértem, miért névtelen ez az írás! Jó eséllyel én már idősebb vagyok, ezért már korábban megéltem mindezt, sőt nem akarom elkeseríteni, de lesz ez még rosszabb is. Például látni, hogy mások – elveik feladásával – karriert építenek, mert hiszen kell a pénz: Keresztény család, sok gyerek, bankhitel, társadalmi elvárások és hipp-hopp megalkusznak. (Én ezt így hívom, sőt még ennél is csúnyábban – mint a mesében: “eladja a lelkét az ördögnek”.) És az ember próbálja tartani magát, hogy ne legyen frusztrált – szaknyelven “státusz inkonzisztenciához” vezet -, mert ha kitart az ember az értékek, Isten mellett, szükségszerűen le fog maradni. (Így lehet jól megérteni: “boldogok a lélekben szegények”, tehát azok, akik le tudnak mondani a társadalmi szempontú gyarapodásról, nem frusztrálja őket, ha “szerényen” kell élniük.)
    És igen: minél idősebb lesz az ember, annál erősebb a feszítés! (Aztán jobb lesz ám, csak azt a 1-2 évtizedet kell kibírni:)
    Sok olyan keresztényt láttam -90% feletti az arány-, akik ezt az alkut megkötötték. De talán ez nem csak a modern világ alkuja, hanem mindig is így volt. (Idősektől de sokszor hallottam: hát a család mégiscsak fontosabb nem?) Ami egy hihetetlen nehéz kérdés: lényegében dönteni kell: Mered-e Istenre bízni nem csak a saját, hanem a gyermekeid életét is? Ki tudod-e mondani, hogy Isten még a CSALÁDODNÁL is fontosabb? Az ördög ilyenkor olyanokat súg, hogy: “Hiszen kötelességem felnevelni a gyerekeket? nem de? Egy kis félrenézés, egy kis mutyi belefér? Hiszen nem a te dolgod, hogy a munkáltatód hazudik! Neked életállapotbeli kötelességed a pénzkereset blablabla… Nagyon jó ebben!)

    Szóval kedves Író Uram*! Kitartást! Garantálom, hogy lesz még rosszabb! De megéri, mert Isten mindennél fontosabb! A Szentírás talán legnehezebb szavai ezek:

    „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.” (Mk 10, 29-31)

    Isten áldását kívánva!

    * Abból sejtem, mert nagyrészt a férfiakat feszíti erősebben ez a kérdés ebben a életkorban!