Blog

A barátaim házasodnak – Most érezzem rosszul magam?

Volt egy pont az életemben, amikor a nyarat hirtelen eluralták az esküvők. Szinte minden hétvégére jutott egy, és azóta is folyamatosan eljegyzések vesznek körül. A gólyák is megérkeztek már, először csak a kerekedő pocik tűntek fel a közösségünkben, mostanra azonban masszívan kezd kialakulni a baba-mama szekció. És én még mindig egyedül vagyok. De baj ez?

Aki keresztény körökben mozog, az már a húszas éveinek a hajnalán elkezd a barátai esküvőire járni. Sokan furcsának találják a korai házasságot, nagy átlagban ez a szám kitolódott a húszas évek végére, harmincas elejére, de nem a gyakorló keresztény társaságokban. 

Teljesen megszokott az is, hogy ha esetleg egy új pár bukkan fel, akkor már a kapcsolat hajnalán a házasság téma lesz a környezetükben. A barátok pikáns célzásokat tesznek, és úgy általában mindenki úgy tekint rájuk, mintha már körülöttük rohangálnának a gyerekek. Bevallom, ez sokszor igencsak feszélyezi az embert.

Olyan szinten rákoncentrálunk a házasságra, hogy az egyedülállókkal nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Mintha az egész közösség egy emberként küzdene azért (a házasok és hosszú kapcsolatban élők), hogy ezt a problémát megoldják. Mert nem tudjuk elfogadni ezt az életállapotot. Azt talán még megértjük, hogy cölibátus, na de szingliség? Férjet és feleséget nekik!

Álljunk meg egy percre. Az a baj, hogy úgy kezeljük a házasságot, mintha az lenne a Szent Grál, a cél, amiért futunk és küzdünk, a végső boldogság beteljesülése, holott nem az, hanem egy életállapot. Igen, ez Istennek igencsak kedves, és mi is nagyon vágyunk rá, azonban az Ő célja a mi életünkkel végső soron az üdvösség, egy házasságban is ennek az elérésében segítik egymást a társak.

Az egyedüllét is egy életállapot, Istennek ugyanannyira kedves, hiszen ilyenkor sokkal nagyobb teret kapunk arra, hogy csak Ő töltse be az életünket, hogy ott lehessen azon az első helyen, ahová tartozik.

Az életünk különböző szakaszokból áll, évszakoknak is hívhatjuk őket. Ebbe ugyanúgy beletartozik az egyedül, szingliként töltött időszak, mint a házasélet. Nem mindenki ismeri meg tinédzserként a párját a hittanos csoportban. Nem mindenki találja meg már a húszas évei elején a másikat, nem mindenki lesz ugyanilyen korán szülő, mert mindenkinek más útja van. Az nem defekt, nem hiba, ha valakit még egy kicsit elrejt Isten. Lehet, hogy tanulnia kell, fejlődnie, még nem jött el az ideje, vagy nem is a házasságban fogja megtalálni a hivatását.

Ő ismeri a szívünk vágyait, Ő az idő felett áll és pontosan tudja, hogy mi számunkra a tökéletes időzítés.

Nagyon családcentrikus vagyok, alig várom már, hogy gyerekeket nevelhessek, de ahogyan hallgatom a kismama barátnőimet, egy gondolat szöget ütött a fejemben: az én időm még nem jött el, és ez olyan jó! Élvezem, hogy oda tudom szánni magamat Istennek, hogy feladataim vannak, misszióm, amire koncentrálhatok, hogy folyamatosan fejleszt és csodálatos megélnem, ahogyan mélyül a kapcsolatunk. Teljes vagyok, egyedül is teljes. Természetesen vágyom megismerni a társamat, de addig sem görcsölök. A házasságba is szeretnék Istennel kiegészült, egész emberként megérkezni, és tudom, hogy onnantól fogva sem lesz minden rózsaszín, cukormázas boldogság. Életem egy új évszaka fog elkezdődni, de addig sem úgy tekintek az életállapotomra, mint egy megoldandó problémára.

Szóval kedves házasok! Szeretünk titeket, és rengeteget tanulhatunk tőletek a házasságról és a gyereknevelésről, de ne aggódjatok miattunk!

 

Kép: ambernicole/Twenty20

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás