Blog

A hosszú út kezdte – Meghívásom története

Sokan azt gondolják, hogy ezek a nagy megtérés- és meghívástörténetek hollywoodi filmekbe illő sztorik lehetnének, tele kalanddal, akcióval és nagy csavarokkal. Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy ezek félig meddig igazak is!

Biztosan tapasztaltátok már azt, hogy bármennyire is kitaláltatok valami jó programot, az mégsem vált be, ellenben helyette valami sokkal jobb történt. Van ez a mondás, hogy „ember tervez, Isten végez”, amivel néha nehéz egyet érteni, de az biztos, hogy a legnagyszerűbb rendező az maga a Mindenható, még sincs egyetlen Oscar-díja sem.

Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében vannak ilyen izgalmas történetek, feltéve, ha nem otthon ülve élitek az életeteket. Szeretném megosztani az én egyik kis kedves történetemet veletek, hátha valaki még okul is belőle.

A történet abban az egyházi középiskolában kezdődik, ahol tengettem küzdelmekkel teli kamaszkoromat. Koleszos voltam, mert egy vidéki kisvárosban volt a gimnázium. Ez egy görögkatolikus iskola volt, mint ahogyan én is az vagyok, bár ez akkor még alig jelentett nekem bármit. Őszintén, azt sem tudtam, hogy mi a különbség római és görög katolikus között. Pap – pap, templom – templom, és mindkettőhöz az az élményem társult, hogy uncsi.

Ugyanakkor mindeközben a kamaszodásommal együtt valami más is el kezdett változni bennem. Kollégista lévén engem is kötve tartottak olyan izgalmas napirendi pontok, mint a kötelező stúdium, még reggel is. Viszont emellett párhuzamosan mindig volt fakultatív mise reggelente a kápolnában, és én, mint eminens nebuló, inkább a kápolnát választottam. Valahogy az kevésbé volt uncsi (bár akkor még mit sem sejtettem, hogy ki is volt az igazi ok, aki odavitt…).

Közben számtalan új dologba is belecsöppentem. Láttam, hogy sok más szép szertartás van még a Szent Liturgia (mi görögök, így hívjuk a misét) mellett, persze ezek is sokszor a stúdiumok rovására. Közben énekkaros lettem, akikkel sok szép helyen voltunk fellépni, köztük egyházközségekben is, ahol sok papot megismertem. A virrasztásokról és lelki napokról nem is beszélve.

Mégsem gondoltam arra, hogy ezeket komolyan kéne vennem. Szép és jó minden, de én “többre” vágytam (így utólag vicces ebbe így belegondolni).

Tanáraim persze máshogy látták, sokan meg is mondták nekem, hogy tudják, hogy a papságra készülök. Én mindeközben nagyokat mosolyogtam ezen. Nem tudtam honnan vették ezt, hiszen nekem eszem ágába se volt.

Persze azért érdekelt a hit, a vallás, és tényleg szorgosan jártam mindenre. Mégis inkább újságírónak készültem.

És eközben jött el az ominózus nap. Osztálykiránduláson voltunk Szegeden, és vasárnap lévén ellátogattunk a helyi görögkatolikus templomba (bizony, van Szegeden is). Akkor még nem tudtam, de épp hivatások vasárnapja volt. Sok szépet és magasztosat mondott az atya a papi hivatásról, hogy milyen nagydolog, ha ezt valaki vállalja. Mondom persze, valóban nagydolog. Csinálja, akinek elment az esze. Így voltam egészen az utolsó mondatig, mely így szólt:

“Imádkozzunk azokért a fiatalokért, akiket Isten meghívott, és nekivágtak ennek a nagy útnak…” – gondoltam én, persze, imádkozzunk értük, tök jó. Igen ám, csakhogy így folytatódott: “… és imádkozzunk azokért a fiatalokért is, akiket Isten meghívott, de még nem fogadták el!”

Nos, itt ledermedtem. Valami mintha ekkor megérintett volna. Talán én is ilyen lennék…

Az időben most ugrunk egy kicsit. Ma már negyedéves papnövendék vagyok, lassan be is fejezem teológiai alap tanulmányaimat, és egyre közelebb kerülök a papsághoz. Szép elgondolásaim voltak régebben, de talán mégiscsak Istentől jönnek a legszebb történetek.

Kiss Máté

 

Kép: pexels.com

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás