Interjú

“Pap vagyok, nem celeb” – interjú Hodász Andrással

A plébánián már csak Kondenz atyának hívják, ráadásul szeptembertől a Pázmány egyetemi lelkésze lesz. Nem gondolja, hogy tabu lenne Tibi atyánál beszélgetni a rá bízott fiatalokkal, ugyanakkor a minőségre helyezi a hangsúlyt a mennyiség helyett. Hodász András atyával beszélgettünk a paphiányról, az egyház előtt álló kihívásokról és arról, vajon celebként tekint-e magára.

Mikor voltál utoljára kondizni?

Tegnap – és most az interjú után megyek. Nyáron sokkal több szabadidőm van, ezért többet tudok sportolni, elkezdtem futni is, több időt szentelhetek a hobbijaimnak.

Nagy különbség van a tanév és a nyár között az életedben?

Tanévben a feladataim nagy részét a tanítás jelenti: iskolalelkészként és egyetemi segédlelkészként tanítok és a fiatalokkal foglalkozok, délutánonként a plébániai hittanokat tartom. Mindemellett pedig jön a misézés, esketés, keresztelés, temetés. Most nyáron gyakorlatilag csak a mindennapi szentségkiszolgáltatásra kell figyelmet fordítani, ezért van olyan napom, amikor a reggeli és esti mise között nincs “hivatalos” elfoglaltságom. Ez azért jó, mert el tudok menni a fiatalokkal ide-oda, legutóbb például egynapos túrán voltunk. És ilyenkor végre meg tudom írni azokat a cikkeket, amiket már régen meg akartam írni, ahogyan a könyvemmel is haladni tudok.

Ez az a könyv, amit az Offline-on említettél?

Igen, arról van szó.

Mit tudhatunk róla?

Egyelőre nem sokat árulnék el. Az anyag a kiadónál van, talán szeptemberre kijön, a többi legyen meglepetés!

A nyári felüdülés a kiégés által veszélyeztetett papság számára nagy ajándék. De mit lehet hosszú távon tenni, hogy az egyre kevesebb, egyre túlterheltebb papunk fellélegezhessen?

El akarnám kerülni azt a látszatot, hogy egy éves káplánként megmondjam a tutit az egyház számára, de abban biztos vagyok, hogy itt az ideje a konkrét lépéseknek. Több tekintetben is változtatásokra van szükség, mégpedig záros határidőn belül. Például jó lenne átvenni a pszichológusoknál bevett szupervízió gyakorlatát. Egy ilyen rendszer sokat segíthetne. Emellett érdemes lenne belátnunk, hogy mi az, ami meghaladja az erőnket és azt tudnunk kellene elengedni; például sok esetben az iskolai hitoktatást. Van olyan atya, akinek több iskolai hittanórája van, mint ami a teljes állást jelentené, de ezen felül pap, tehát megannyi lelkipásztori feladata is van. Ez nettó kiégés.

Itt jönnek a képbe a felkészült világiak?

Így van, ezeket a feladatokat nekik kellene átvenniük. Számukra sok esetben nagyobb önállóságot kell biztosítani. Nagyon sok helyen jól működik, hogy a hívek például profin megszervezik a tábort, aztán szólnak, hogy „figyelj, atya, várunk szeretettel, ekkor meg ekkor lenne mise, de minden mást megszervezünk neked” – az atya pedig azokra a feladatokra koncentrálhat, amiket csak ő tud ellátni, elsősorban természetesen a szentségek kiszolgáltatására, a szentmise bemutatására. A papságnak kooperatívnak kell lennie és tudatosítania, hogy együttműködésre kell törekednie mindenkivel. Bár mi vagyunk a plébánia vezetői, ha nem az együttműködés légkörét teremtjük meg, nem nyitott szívvel vagyunk jelen, nem fogunk előrejutni. A papoknak a szentségekre kell koncentrálniuk. És a harmadik pont, ami persze fájdalmas: lehet, hogy bizonyos helyeket is el kell engednünk.

Fel kell adnunk településeket?

Egy bölcs öreg atyánál voltunk nemrég látogatóban néhány fiatal pappal. Amikor azt mondtuk neki, Magyarország missziós terület és vannak különösen nehéz helyzetben lévő területeink, azt válaszolta: szerinte már vannak olyan területek, amik nem “missziósak”, hanem “halottak”. Azt hiszem, nehéz, de szükséges döntések előtt állunk.

Az lenne a megoldás, hogy teljes járásokból vonul ki a katolikus egyház?

Praktikus megoldásokat kell keresnünk. Ha van például tizenöt falu, ahol összesen van egy templomnyi hívő, akkor azt a megoldást szokták választani, hogy a plébános szombat-vasárnap eljut hat-hét faluba, páros és páratlan héten máshova. Mi az eredmény? Az atya rövid időn belül kiég, a híveknek ideig-óráig még van valamennyi pasztorális ellátása, de hosszú távon nem fenntartható módon, kevés személyes kapcsolattal. Az ilyen helyeken például jó ötlet lenne körbeküldeni egy buszt, és összegyűjteni a híveket egy templomba. Az atyának sem kell rohangálnia, hanem tud gyóntatni, beszélgetni, igényeket feltérképezni és a híveknek is közösségi élménnyé, bensőséges együttlétté válik a miselátogatás. Esetleg lesz ministráns, és ha lesz ministráns, lesz újabb hivatás. Most egy gyorsuló spirálban vagyunk, egyre kevesebb a pap. Régebben a plébánián fel lehetett lelni a papokat, akik készen álltak gyóntatni, beteghez menni, vagy épp lelki beszélgetésre. Engem most itt a plébánián „Kondenz atyának” hívnak, mert mindig csak a kondenz-csíkot látják, ahogy éppen rohanok valahová. Persze vidéken e folyamat mögött ott állnak a demográfiai változások is.

Ugyanakkor a hivatások száma a nagyvárosias Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében is csökken…

Alapvetően a hosszú távú elköteleződésre való képességünk, kedvünk csökken, ezt jól szemlélteti a válások száma is. Tragédia, hogy amikor bemegyek hittanórára és elmondom azt a szemináriumban jól megtanult mondatot, miszerint „Isten úgy szeret benneteket, mint az édesapátok”, akkor kiderül, hogy ez alig néhányaknak mond valamit, mert a többségnek már alig-alig van bensőséges kapcsolata az édesapjával. Alapvető társadalmi sebzettségeink vannak, nagyon sok a sérült család és ez rengeteg probléma forrása – többek között az elköteleződéstől való félelemé is. Azután visszautalnék arra, amit az imént mondtam: a szétforgácsolódó figyelmű papok kevés időt tudnak fordítani a születő hivatások gondozására. Emellett komolyabb képzésre van szükségünk, jobban fel kell készítenünk a jövő papjait és bár nagy a kísértés, hogy mindenkit felvegyünk, aki jelentkezik, a minőségre kell helyeznünk a hangsúlyt, véletlenül sem a mennyiségre.

Na, ezek után mondjunk valami bíztatót azoknak, akik épp papnak készülnek!

Mindenkinek, aki szívből csinálja, nagyon sok mély istenélménye lesz. Ha nyitott szívvel van ott a közösségben, nagyon szép emberi kapcsolatai lesznek és a híveket mozgósítani tudja majd a jó ügy érdekében. A hívek a tenyerükön hordoznak minket és ezért nagyon hálásnak kell lennünk!

Mit gondolsz, milyen lesz a 2030-as évek magyar egyháza?

A ma látott struktúra húsz év múlva már nem lesz fenntartható, tehát mindent alapvetően újra kell gondolnunk. Ugyanakkor ez egy hatalmas lehetőség is az egyház számára! Nem szabad pusztán azért ragaszkodnunk struktúrákhoz, mert megszoktuk őket. A gyakori áthelyezések is nehezítik a papok életét, mert kevésbé alakíthatnak ki bensőséges kapcsolatot a körülöttük élőkkel. Sokszor, mire megismernék egymást, az atyának újra csomagolnia kell – és kezdeni mindent elölről. A beágyazódottság hiánya komoly probléma, könnyen vezet megkérgesedettséghez, elmagányosodáshoz.

Tehát nem a cölibátus eltörlése a megoldás?

Nem hiszem, hogy megoldást jelentene. A mai papság problémája – ha szabad ilyen nyíltan fogalmaznom – nem a szex hiánya. A paphiányt nem oldja meg az, hogy a szimpla ágyat franciaágyra cseréljük – ahogy egy szemináriumi tanárom, Török Csaba atya megfogalmazta. Ezt látjuk a görögkatolikus testvéreinknél is, ahol házasodhatnak a papok, mégsem tolonganak a fiatalok a szemináriumok kapujában.

Rád sokan mint celeb-papra tekintenek. Osztod a véleményüket?

Nagyon őszintén mondom: nem. Nem ez a fajta szereplés teszi ki az életem nagy részét. Persze, van olyan, hogy megyek az utcán és valaki megállít, hogy „á, láttam a videódat, nagyon király!”, vagy hasonlók. De az életem nem erről szól. Most is temetésről érkeztem, elsőpénteken az időseket látogattam és gyóntattam, áldoztattam. Az iskolában sem az érdekli a nyolcadikos gyerekeket, hogy ki mit kommentel rólam a neten, hanem húsbavágó kérdéseik vannak az életről.

Én pap vagyok, nem celeb.

Néha persze jó kilépni a nagyobb nyilvánosság elé és könnyedebb stílusban beszélni Istenről, különböző kérdésekről. Jó érzés és hálás is vagyok érte, amikor azt látom, hogy százezer emberhez jut el a cikkem a 777-en keresztül. De az internetes jelenlét csak eszköz arra, hogy eljussunk az emberekhez, és nem értékesebb eszköz, mint az idősebb atyák bölcs, megfontolt prédikációi. Ráadásul egy kattintástól keveseknek változik meg az élete, viszont ha valakivel személyesen tudok beszélgetni, nagyobb eséllyel segítem őt Isten felé. Megint a mennyiség és a minőség kérdéséhez jutottunk. Volt, aki azt tanácsolta, kérjem meg az elöljáróimat, hogy az internetes misszió kedvéért ne helyezzenek plébániára. Erről szó sem lehet, hiszen az emberekért dolgozom, a személyes találkozásokért.

Ha a hivatásod lényegét kéne megfogalmaznod, akkor is így fogalmaznál?

Az Istenért lettem pap, az ő kedvéért és az ő hívására.

De az embereket is szolgálom és amíg élek, addig szeretném minél több ember szívébe eljuttatni Jézust. Ez fontos: nem csak a tudatába, hanem a szívébe. Ez az igazi cél. Kevés az, hogy beszélünk róla: tanítványokká kell tennünk minden népet. És minden egyes alkalom, amikor megnyerünk valakit Jézusnak, az örömünnep a mennyben. A forrás tehát Isten hívása, a cél pedig az, hogy az Ő tervét, ami az örök üdvösség, megvalósítsuk az emberek életében.

Ahogy beszélgetünk, az az érzésem, mintha lenne a KV-videókból ismert Hodász András és az, aki most mindezt megfogalmazta…

A videók szándékoltan ilyenek: frissek, fiatalosak, pörgősek, egy kicsit szemtelenek, egy kicsit provokatívak. Ősztől kicsit alakítunk is a videós kínálatunkon, jönnek meglepetések, amelyek hangvételükben is mások lesznek.

Abból, hogy a videók stílusa ilyen, vannak a paptársaiddal feszültségek?

Vannak és ezt nem könnyű hordozni, mert azt tapasztalom, hogy inkább a negatív visszajelzések érkeznek közvetlenül hozzám, a pozitívak megfogalmazódnak, de természetesnek veszik, hogy jó, amit csinálunk és nem sietnek tudtunkra adni. Persze ha olyan kritikát kapok, ami megfontolandó, megalapozott, azt megköszönöm, átgondolom és adott esetben meg is fogadom. Ezek általában személyes levélben érkező visszacsatolások. Nem gondolom, hogy mindig mindent jól csinálok és a fejlődés fontos lépésének tartom, hogy elfogadjuk a kritikát és változtatunk azon, amin úgy érezzük, hogy tényleg kell. Persze nekünk magyaroknak

jó lenne megtanulnunk konstruktívan kritizálni.

De attól tartok, ehhez még borzasztóan hosszú út vezet.

Abból is kialakult már itt-ott kommentháború, hogy a Pázmányon az egyetemi lelkészi szolgálatban Te váltod Pál Ferit. Milyen a kettőtök kapcsolata?

Nagyon jóban vagyunk! Egy plébániáról származunk, cserkésztáborban együtt énekeltük annak idején az István a királyt. (nevet) Amúgy nem hiszem, hogy konkurencia lennénk egymásnak, mert  más területen dolgozunk: ő a preevangelizációban, én az újraevangelizációban. Előbbi lényege, hogy azokat szólítsuk meg, akik be sem tennék a lábukat egy templomba és ebben Feri zseniális! Én inkább azok felé érzek hivatást, akik valamikor hittek, de azóta eltávolodtak Istentől. Nagyon felnézek Ferire, amit csinál, azt nagyon jól csinálja, bölcsen és – ami nagyon nagy kincs – alázatosan. Ő nem lett celeb, nem játszik rá az ismertségére. Nekem ebben még fejlődnöm kell.

Mit tervezel a Pázmányon, hogyan szeretnéd segíteni a hallgatók lelki életét? Biztos vannak már terveid, nem hiszem, hogy a körlevélből értesültél volna a kinevezésedről…

…de, igen, onnan! Viszont vannak már tapasztalataim, mivel eddig segédlelkész voltam az egyetemen, tanítottam az ITK-n és egy fél évet a BTK-n is. Nagyszerű például, hogy az ITK munkarendje úgy került kialakításra, hogy a hétfő déli misén mindenki részt tudjon venni. Az a tapasztalat, hogy egyetemi lelkészként akkor van esély arra, hogy megszólítsuk a fiatalokat, ha tanítunk is. Pusztán azért, mert egy héten egyszer pár órát bent vagyok és kiírom, hogy „fogadóóra”, nem fognak érdeklődni a fiatalok. De ha találkozhatunk az előadásokon, a vizsgákon, ellövök pár poént, nyitott vagyok, akkor már megnézik, hogy hogy misézik az atya, szervez-e bringatábort, lelki programokat. A konkrét programtervet ezután kell összeraknom. Az ITK-n a heti misék keretében tavaly egy beszédsorozatot tartottam, beindultak a lelki vezetések, volt egy lelki napunk, most kirándulásra készülünk. Ezeket mindenképp folytatni szeretném, a BTK hallgatói önkormányzatával pedig most vettem fel a kapcsolatot, közösen fogjuk kitalálni, mire van igény a karon. Elmegyek a gólyatáborba, szervezünk majd könnyed programokat is, hogy megismerhessük egymást, mondjuk benézünk “Tibi atyához”.

Véletlenül sem a „cél szentesíti az eszközt” elvet szeretném népszerűsíteni, de ezek szerint a katolikus egyház akár Tibi atyával is szövetkezhet?

Én nem tekintek olyan kritikusan „Tibi atyára”, mint sokan, szerintem egyszerűen poén. A megfelelő mennyiségű önirónia jó dolog, ami segítheti az egészséges önképünk kialakulását, és éppen ezért segíthet minket a fejlődésben. Ha valaki felhívja a figyelmünket egy visszásságra, nem őt kell felelőssé tennünk, hanem a visszásságot kell megszüntetni. Hofi óta tudjuk, hogy a tekintélyhez is egy kis humorral kell hozzáállni, ez szelepként levezetheti a feszültséget. Szerintem ez a brand nem egyházellenes, vagy bántó, ezért miért ne beszélgethetnék egy jót „nála” a hallgatókkal? Poénként fogom fel egy olyan világban, ahol a humorra égető szükségünk van – ahogy a személyes kapcsolatokra is.

Vágvölgyi Gergely

1 Komment

  • Válasz Dr.Leitner Tünde 2017. 07. 10. 04:35

    Áldja meg Isten az arca lenyomatát Benned,
    a lényedből fakadó különleges kincseket.
    Áldja meg Isten élettörténetedet,
    ösvényeidet,amelyek idevezettek a “most”-ba.
    Áldja meg Isten mindenki felé kinyújtott kezedet,
    áldozatos,őszinte szeretetedet.
    ÁLDJA MEG ISTEN A NÁZÁRETI ISMERŐS SZAVAIT,TETTEIT,
    AHOGYAN BENNED ÉLNEK TOVÁBB,ÉS ÁLTALAD ELÉRNEK MÁSOKAT. Ámen.