Uram, nem ezt beszéltük meg! – 777
Blog, Harmati Dóra

Uram, nem ezt beszéltük meg!

Megtaláltad a Megváltót: mész vele az úton, egyik csoda a másikat követi, majd hirtelen paff, minden reményed oda, mert Krisztust elítélik és megfeszítik. Az összes álmod egyik pillanatról a másikra párolog el. Hiába volt minden?

Gyakran bele tudok esni abba a hibába, hogy meseként kezelem a Bibliai történeteket. Olyan sokszor hallottam már egyik vagy másik igeszakaszt, hogy könnyen el tudok távolodni tőlük és nem gondolok bele, hogy igaz történetekről és hús-vér emberekről van szó.

Nemrég Henry Sienkiewicz híres regényét, a Quo Vadis-t olvastam, amikor belém csapott a felismerés – úgy, ahogyan talán még sosem – Jézus feltámadása tényleg megtörtént. Persze ezzel eddig is tisztába voltam, de először képzeltem bele magamat az apostolok helyzetébe. Az egész életüket feltették Jézusra, szó nélkül követték őt, látták a csodáit, teljes szívükkel hitték, hogy Ő az! Végre megtalálták a Szabadítót, mámoros boldogságban mentek utána és tettek meg mindent, amit mondott, aztán mi történt? Végig kellett nézniük, ahogyan a reményeiket a szemük láttára szögezik fel a keresztre. Talán még akkor is hittek és reméltek valamiféle csodát. A szemük látta, de az elméjük nem volt képes befogadni a történteket. Talán Jézus utolsó leheletéig várták, hogy: Na, most! Most megnyílik az ég, lejönnek az angyalok, Jézus leszáll a keresztről, így kell lennie, hiszen Ő a Messiás!

De nem történt semmi. Jézus kilehelte a lelkét és ezzel az apostolokra hatalmas sötét felhők szálltak le. Nem értették. Három napon keresztül őrlődtek, várták a csodát, vagy nem is vártak semmit, egyszerűen megpróbálták feldolgozni a tényt, hogy akit Megváltónak hittek, az meghalt.

El tudjuk egyáltalán képzelni, hogy mit éltek át azalatt a három nap alatt?

Az igazság az, hogy ez a keserű reményvesztettség nagyon ismerős lehet nekünk is. Megyünk életünk útján, tele reményekkel és bizalommal, aztán egyik pillanatról a másikra kihúzzák a talajt a lábunk alól. Zuhanni kezdünk, de nem érünk le a gödör aljára, hanem egy hatalmas fekete trutyiban találjuk magunkat. Ott van fölöttünk és alattunk is, nem tudunk kimászni és a kijáratot sem jelzi egy lámpa sem.

Vajon tudunk hinni akkor is, ha benne vagyunk a gödörben? A zavarodottság teljesen természetes, hiszen eddig olyan jól ment minden. Hívő emberként könnyű belesüppedni a boldogságba, hiszen ha Jézus velünk, ki lehet ellenünk? Ki ne akarna non-stop boldog lenni? Ki ne akarna egy zökkenőmentes életet, amiben minden a terv szerint halad?

A tanítványok fejében is volt egy elképzelés: Igen, Ő a Messiás, megteszi sorra azokat a csodákat, amelyeket a próféciák előírtak. A vakok látnak, a bénák járnak, és a leprások megtisztulnak. Minden úgy történik, ahogyan mi azt elképzeltük. Talán bele sem gondoltak, hogy bármi baj történhetne, erre Jézust megfeszítik és meg is hal.

Hamis Messiás lett volna?

A választ nem tudják meg rögtön, arra bizony várniuk kell. Mi már ismerjük ennek a történetnek a végét, ezért annyira természetes számunkra az a tény, hogy Jézus harmadnapra feltámadt. Az apostolok azonban ezt nem tudták és kőkeményen őrlődtek a várakozás alatt.

A mi életünkben is létezhet ez a bizonyos három nap. A reményvesztettség, kilátástalanság szakasza, amikor az elképzeléseink és a terveink köddé válnak.

Tudunk-e hinni Jézusnak, ha látszatra félre is siklanak a dolgok? Ha a tervünk kudarcba fullad, ha ott állunk a kereszt tövében és döbbenten bámuljuk rajta a megfeszített és halott Messiást?

Hiszed, hogy Istennek van egy jobb terve? Lehet, hogy kicsit várni kell rá, ami idegtépő és baromi nehéz! De te, aki már ismered a történetet, te tudod, hogy Jézus harmadnapra feltámadt! Isten terve akkor is sokkal jobb volt mint azt a tanítványok valaha el tudták volna képzelni!

Jézus valóban feltámadt! Ne veszítsd el a reményt.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá