2017. 01. 24.

18 éve történt egy hasonló baleset… – Ittzés János püspök megrázó igehirdetése a Jézusba vetett reményről

A múlt heti buszkatasztrófa eszünkbe juttathat egy napra pontosan 18 éve történt, hasonlóan megrázó esetet… Akkor Deutschlandsbergnél vesztette életét 18 diák – szintén egy borzalmas buszbalesetben. Az ökumenikus búcsúistentiszteleten, a kőszegi Jézus Szíve Plébániatemplomban Ittzés János nyugalmazott evangélikus püspök hirdette az igét. Megrázó, szívszaggató, de reménykeltő és gyönyörű prédikációja most újra aktuális.

“Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultab­bak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,19.20.)

 Szeretteim, gyászoló Gyülekezet!

Történelmi léptékkel alig mérhető embersorsunknak vannak olyan alkal­mai, esemé­nyei, amelyek kettémetszik az időt. Amelyek úgy vágnak, csattannak bele életünkbe, hogy végső viszonyítási ponttá válnak. Igaz, fecskeszárny-gyor­san suhanó örömeink is lehetnek ilyen időválasztó pillanatokká. De mennyivel in­kább ólomszárnyú, súlyos bánatok osztják múlttá és alig sejthető jövővé életünk idejét.

Ilyen időt metsző hét áll mögöttünk. Ilyen időt választó szörnyű hét telt el. Igen, így éljük meg ezt az órát is, a búcsú óráját, amelyben kimerevedett pillana­tok, porba hullt elképze­lések, derékba tört remények, tervek, fiatal szívek elgon­dolása, szülők reménysége vá­lik semmivé. Tiszta szerelmek beteljesületlenek ma­radnak, emberséget elmélyítő, felnőtté ér­lelő és érő barátságok megtörtek. A bimbóból immár nem lesz virág, a vesszőből immár nem lesz sudár fa, a sudár fa immár nem fordul termőre, és a termőre fordult immár derékba tört. Enyhet adó lombja alatt nem pihenünk meg, gyümölcse sem érik nekünk többé.

            S ezen a szörnyű, múltat lezáró, jövőt ködbe vonó órán sok mindent át kell értékelni. Odavetett, elhangzásukkor komolyan nem vett szavak végső szavakká lesznek, súlyosakká, keserűekké. Rosszul sikerült mondatok ólomsúllyal nehe­zednek az időválasztó pillanat után az ember lelkiismeretére. Megkezdett monda­tok, félbemaradt mozdulatok immár így mere­vednek meg. És jelentéktelen ese­mények óriássá nőnek.

Ugye, Testvéreim, egy sziámi cica surranó léptei és égkék szeme jellé lesz a családta­gok számára. Az akvárium lassan lebegő halainak mozdulata gyász­tánccá lesz annak, aki azt könnyes szemmel nézi. A program lefutott, és nem lesz újra írva itt a földön. S ennek a kilenc életnek a programja el van rejtve Isten örök memóriájának winchesterében. Nem kopognak a billentyűk; talán a cica is könnyet ejt; igen, a halak is gyásztáncot lejtenek… A padok üresen maradtak, az utolsó óráról kicsengettek; elárvult plüssmackók, szobák, kuckók, játékok gaz­dát­lanul szomorkodnak; és a termékeny felnőttkor igaz emberséget kiteljesítő munkáiba ők már nem kezdenek bele.

            Rettenetesek ezek az órák, az időmetsző pillanatok és események. Igen, így van ez, a “tér és idő keresztjére vagyunk mi verve” múlandó életű emberek. Ilyenkor mélységesen át­érezzük ezt. Amikor ránk szakad a nyomorúság és a fáj­dalom, amikor már a kérdések nem lelnek választ, amikor együtt sírunk a sírók­kal.

Ebben a városban, az itt tanuló diákok életében, az evangélikus gyülekezet tagjainak és római katolikus testvéreinknek, városunk polgárainak szívében meg­szakadt valami. A várköri házban, a Velemi úton, a Sáncárok utcában, az Árpád téren, a Park, a Rohonci meg a Kórház utcában, a Fő téren, lehet, hogy a múló napok után már gyertyák sem égnek többé, és valami – úgy tűnik – végérvénye­sen elmúlt. Mert minket metszett ketté ez a szörnyű idő.

            Ámde! Ámde, Szeretteim, sírók, vigasztalásra szorulók, surranó cicalép­tekre figyelők vagy halakra tekintők, plüssmackót szorongatók, Kedveseim, ámde Krisztus feltámadt a ha­lálból! Bennünket így vigasztal az Isten! Jelek erde­jéből kiemelkedik az az egyetlen, az örök­kévaló, a történelmet kettémetsző jel: a Gol­gota szégyene, keresztjének fájdalma és húsvét di­csősége! Ez az Időt kettémetsző esemény. És ha Krisztus keresztjének koordináta­rend­szere kettémetszett éle­tünkre vetül, akkor van békesség a gyászban, akkor van békesség a megtört szí­vek számára, akkor van reménység a sírgödör mélyébe tekintőknek, van remény­ség a kilenc koporsót kísérőknek, van minden síró számára reménység. Mert a Feltámadott áll a középre, és ő hív bennünket, hogy bekötöz­zön.

Emberileg a jövő zárt, de az ő keze, az az érettünk átszegezett, az érettünk világot for­gató kéz, megnyitja az ajtót. Akkor majd megnyílik az Élet Könyve is, és az ő nevük, s a többi kilencé, a még élőké, idő viharában szenvedőké, síróké is felolvastatik egyszer. Igen, mert Krisztus feltámadt a halálból.

S ahogy végignézek arcotokon, Testvéreim, szülők, testvérek, feleség, gyermekek, di­ákok, vezetők és vezetettek, látom, hogy nincs szükségünk ma, ezen az órán, ezen az életünket ketté metsző szörnyű, nagy alkalmon másra, mint arra, hogy ránk hulljon a kereszt fénye, és ebből előlépjen a Feltámadott. És ak­kor az emlékek szomorú, kiszáradt sivatagában még a hála virágai is megjelen­nek. Bár elment előre a szeretett gyermek, de megköszönhetjük a vele töltött időt és az örömöt, amelyet benne nekünk adott Isten. Testvérek, úgy gondolhatnak a testvérre, hogy milyen jó volt az a húsz vagy tízegynéhány év, amelyet egy ott­honban együtt tölthettek. Úgy gondolhatnak diákok volt társakra, tanárok tanítvá­nyaikra, városvezetők volt polgáraikra, úgy gondolhatnak lelkiismeretük terheivel vívódó lelkészek híveikre, hogy mégis, az elmúlt idő a kegyelem ideje volt. Azért, bár a lélek most sivatag, és a sírhalmok majd fel­magasodnak – a fagyos földből, a lélek sivatagából a Feltámadott keze új hajtásokat hoz elő. Ezért könnyeinken át is őt látjuk, és segítségül hívjuk vigasztaló hatalmát.

Vannak órák és események, amelyek kettémetszik a múló földi időt, de tu­dunk arról, Aki kettémetszi a gyász idejét. Mert mi már nem úgy gyászolunk, mint akiknek nincsen re­ménységük. Mert Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül. Ő legyen Testvéreim számára a vigasztalás, a béke, a csend és a nyugalom. Mert ő az örök élet Feje­delme. Ámen.

 

Mindenható, örök Istenünk,

mélyen megrendülten és kétségek között állunk e koporsók mellett. Szí­vünk nyugta­lan, nincs békessége, és zaklatott kérdése­inkre is alig-alig találunk választ. Mintha sötétben tapogatóznánk, nem leljük a kiutat. Félelem és aggoda­lom szakadéka tátong előt­tünk. Hatal­mad megrettent. Jóságodban és irgalmassá­godban is kételkedünk, szívünk lázadozik ellened. URUNK, IRGALMAZZ NE­KÜNK!

Mégis hozzád fohászkodunk segítségért, – kihez is mehet­nénk rajtad kí­vül?! Nyugtasd meg lázadó szívünket, adj utat bot­ladozó lépéseink alá, fogj ké­zen, és vezess minket szent igéd igaz­ságának felismerésére, hogy te nem akarod a bűnös halálát, ha­nem, hogy megtérjen és éljen; és akik téged szeretnek, azoknak minden javukra van. KRISZTUS, KÖNYÖRÜLJ RAJTUNK!

Könyörgünk elhunyt testvéreinkért. Ne hagyd őket az örök halálban. Ne tartsd számon vétkeiket. Könyörülj rajtuk, emlékezz meg irgalmadról és kegyel­medről, amelyet a keresztség szentségé­ben Jézus Krisztusért kiárasztottál rájuk.

Könyörgünk a gyászolókért. A szülőkért és a testvérekért, az özvegyért és az árvákért, a nagyszülőkért, minden hozzátarto­zóért, barátokért, osztálytársa­kért, tanárokért, minden megtört szívű gyászolóért. Adj választ gyötrődő kérdése­inkre, add a te bé­kességedet nyugtalan szívünknek, cselekedj velünk atyai akara­tod szerint. Azokat, akik rendelésed szerint túlélhet­ték a katasztrófát, őrizd meg a visszakapott élet csendes békéjében magad számára. URUNK, IRGALMAZZ NEKÜNK.

Szánj meg és hallgass meg minket; takarj be holtakat és élőket irgalmad palástjával, és őrizz meg mindnyájunkat üdvössé­ged örömére, szent Fiad a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.

 

Ittzés János
evangélikus lelkész

Igehirdetés
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás