Három érv, hogy miért ne idézd a Róma 8,28-at, ha bátorítani akarsz valakit

Amikor valamilyen problémával, saját erőből megoldhatatlannak tűnő helyzettel találkozunk, vagy veszteség ér bennünket, és gyászolunk, akkor szinte fizikai fájdalmat tudunk érezni (ennek megvan a biológiai oka). Egy krízishelyzet lélektanilag nagyon összetett, és a segítő részéről nagy bölcsességet kíván. Volt már, hogy nehéz helyzetbe kerültél, és erre valaki kedvesen megveregetve a vállad, mondván: “Olvasd csak el a Róma 8,28-at, neked szól!”. És ha igen, milyen érzés volt? Na ugye!

Papként elég gyakran előfordul, hogy nehézséggel küzdő emberek keresnek meg. Ilyenkor mozgósítva mindazt, amit önismeretből és pasztorálpszichológiából tanultam, igyekszem a lehető legjobban reagálni, hogy segítsen az illetőt kikecmeregni a gödörből. Nem könnyű, mert ahány ember, annyi út, hiszen minden ember egyedi, ezért mindenkinek másra van szüksége. A pszichológusok szerint általános szabályként alkalmazható, hogy az elkeseredett embernek két rész ölelés, egy rész noszogatás kell. A segítőnek pedig minden empátiájára szüksége van, hogy felismerje a pontos arányokat, és megfogalmazza a megfelelő mondatokat a megfelelő pillanatban. Egy dologról azonban meg vagyok győződve: Pál apostol híres sora a Római levélből a legtöbb helyzetben teljesen alkalmatlan a bátorításra. Így szól: “Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.” (Róm 8,28) Mert mit üzensz tulajdonképpen ezzel a mondattal? Minimum három dolgot:

1. Meg se kell hallgassalak, hiszen mindegy mi történik veled, ez a mondat biztosan megoldás lesz rá.

Azaz lényegében a szemébe vágod, hogy nem érdekel téged a problémája, gyorsan letudod egy előre csomagolt konzerv-megoldással. Magyarul elmulasztod a legemberibb kötelességet: az odafigyelést a másikra, az empátiát, a beleérzés lehetőségét, azt, hogy tudasd vele, hogy megérted és vele vagy. Az általános tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy azt sugallják, mintha a probléma is általános és jól ismert lenne, ezért fölösleges beszélni róla, főleg meghallgatni. Holott egyedi, hiszen mindannyian egyediek vagyunk, és mindannyian másképp élünk meg egy helyzetet. És van itt még egy dolog: attól még, hogy tudom, hogy ez mással is megtörtént, egészen más belülről megélni a problémát. Bár mindenki meghal, és ezzel már gyerekkoromtól kezdve tisztában vagyok, mégis ijesztő érzés szembesülni azzal, hogy én is a mindenkibe tartozom.

2. Mivel az Istent szeretőknek minden a javukra válik, ami veled történik, tulajdonképpen jó, és ha ezt nem vagy hajlandó meglátni, az a te hibád. 

Aki padlón van, nagyon speciális lélekállapotban van. Ilyenkor beszűkül a gondolkodása, szinte beleragad a problémába, ami kitölti minden gondolatát, leköti minden energiáját, tehetetlennek érzi magát. Ezért lehetséges, hogy te – kívülállóként – nem érted, hogy miért csinál a bolhából elefántot, vagy miért nem látja, hogy ez végső soron jó lesz neki. Egyszer részt vettem egy temetésen, ahol az atya így kezdte a prédikációt: “Mit sírtok? Úgyis feltámad.” Teológiailag helyes megállapítás, emberileg viszont finoman szólva udvariatlan. Lehet segíteni a bajbajutottnak, hogy meglássa a helyzet pozitív oldalát is, de mindig csak megfelelő mennyiségű empátiával!

3. Az Ige azt mondja, hogy “akik Istent szeretik”. Tehát ha nem fogadod el a szenvedést, akkor nem is szereted Istent.

Vagy nem vagy jó keresztény. Vagy a kettő együtt. Lényeg, hogy nem elég, hogy most nehéz helyzetben vagy, jobban teszed, ha még vádolod is magad azért, mert nem tűröd némán, sőt: mosolyogva. Mert egy jó keresztény még akkor is ujjong, ha épp keresztre feszítik. (Még jó, hogy Jézusnak ezt senki nem mondta.) Nem az a jó keresztény, akinek nincsenek nehézségei, vagy aki – ha történik is vele valami rossz – örökké csak mosolyog. De mondok még valamit: amikor Jézusnak szólnak, hogy Lázár meghalt, elmegy a sírjához, megáll előtte és ahogy látja a gyászoló rokonokat, ő is elsírja magát. (Jn 11,35) Úgy tűnik ő nem félt attól, hogy érzelmei legyenek, és hogy átérezze mások fájdalmát, szenvedését. Nem kezd el örök életről és a mennyországról prédikálni, és nem értetlenkedik, hogy minek bőgnek itt az emberek. Ehelyett átérzi a fájdalmukat, és együttérez velük. Ja, és aztán két perc múlva feltámasztja Lázárt.

Úgyhogy engedd meg, hogy megkérjelek: ha nehézséggel küzdő emberrel találkozol, először hallgasd meg és próbáld meg átérezni a problémáját. Aztán bátorítsd néhány jól megválogatott mondattal (emlékezz: két rész ölelés, egy rész noszogatás). Viszont kérlek, soha ne vágd a fejéhez, hogy “Róma 8,28!”, mert nem fog működni.

hirdetés