Miről lehet bennünket keresztényeket megismerni? Mások vagyunk, mint a nem keresztények? Van valami különleges ismertetőjelünk? Kéne, hogy legyen? Úgy érzem, sokszor rossz oldalról közelítjük meg ezeket a kérdéseket. Ha elsajátítanánk egy új szemléletet ezzel kapcsolatban, sokkal szabadabban és hitelesebben élhetnénk keresztényként a világban.
Mire helyezzük a hangsúlyt?
Manapság egyre azon megy a keresztény lobbi – főleg fiatal, pörgős keresztény körökben -, hogy bebizonyítsuk: kereszténynek lenni nem gáz, nem szégyellnivaló. Hogy ugyanolyan „normális” emberek vagyunk, mint a többi ember. Próbáljuk bizonygatni, hogy a katolikus lányok nem feltétlen egész nap otthon kötögetnek a nagymamájukkal és félnek elhagyni a templom száz méteres körzetét, a srácok pedig nem nyünyü, életképtelen emberek.
Kétségkívül vannak sztereotípiák velünk szemben, melyek folyamatosan bombázzák az embereket az internetről, a filmekből, a hírekből; és az is kétségtelen, hogy ezzel kezdeni kellene valamit, mert egyszerűen nem igazak. De biztosan az a legjobb út, hogy rendre azt próbáljuk meg bemutatni, hogy mi pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek? Hogy ugyanúgy szeretünk bulizni, szeretjük a sört és követjük a divatot? Szerintem nem.
Mire kellene helyezni a hangsúlyt?
Jézus a Hegyi Beszédben így tanít: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Ez valami egészen mást mond az Ő követőinek életéről.
Ne az legyen a célunk, hogy keresztényként mi is ugyanolyanok legyünk, mint a többiek! Arra vagyunk meghívva, hogy mások legyünk! Hogy arról ismerjenek meg bennünket, ahogyan az életünket éljük, ahogy másokkal bánunk; az értékeinkről, az elveinkről, a döntéseinkről, az áldozatainkról, a szeretetünkről és a derűnkről. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes nap egy csomó olyan szituációba kerülünk, ahol egyszerűen ezek által tudnánk tanúságot tenni folyamatosan arról, hogy Jézushoz tartozunk.
Az egyetlen probléma ezzel az, hogy bizony így élni sokszor piszkosul nehéz feladat. Folyamatosan erőlködve, nagy fegyelemmel jól dönteni, olykor a saját javunkról lemondani szép dolog, de egyáltalán nem szabadság. Márpedig meg vagyok róla győződve, hogy Isten szabadságra hív bennünket. Vajon hogyan válhat mindez azzá?
Szabadon jó embernek lenni?
Az egyik kedvenc idézetem egy XIX. századi orosz teológus, Homjakov gondolata, és így hangzik: „Isten akarata átok az ördögnek, törvény az Isten szolgáinak és szabadság az Isten gyermekeinek.” Ez a mondat egy hatalmas alapigazság (későbbi írásaimban egész biztosan visszatérek még rá), mely esetünkben is utat tud nekünk mutatni. Valahogy Isten gyermekeivé kellene válnunk, hogy a kereszténységet egyfajta „szent szabadságban” élhessük.
Pál apostol így ír: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” (Róm 8,14-15)
Hagyjuk-e, hogy Isten Lelke vezéreljen bennünket? Adunk-e Neki időt és lehetőséget arra, hogy ezt tegye? Ugyanis csak erre van szüksége.
„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)
Pontosan ez történik az imával, bibliaolvasással töltött időben, amit mi Jézusnak adunk a napjainkból. Alig várja, hogy átformálhasson minket az Ő Lelke által napról napra; átformálja a gondolkodásunkat; az önzésünket önzetlenséggé, a szeretetlenségünket szeretetté alakítsa. Így az életszemléletünk lassan megváltozik, míg végül erőlködés nélkül, magától értetődően, derűsen tudunk úgy élni, ahogy Ő szeretné. És ahogy egyre jobban kezdünk el hasonlítani Jézusra, egyre szabadabban lehetünk jó emberek.
Így fog igazán ragyogni a mi világosságunk az emberek előtt.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás