Az elmúlt fél évben sok olyan fiatallal találkoztam, akik elkeseredve mondták, hogy teljesen kiábrándultak a kereszténységből, az egyházból, meg úgy általában a vallásosságból. A leggyakrabban előkerülő ok elég meglepő volt: elegük van a sok értelmetlen kötelességből és elvárásból, amit az (egyházi) iskolában, vagy éppen otthon állítanak velük szemben. Úgy érzik, hogy képmutató emberek várják el tőlük, hogy ők is álszentek legyenek… Mi történik itt?
Mert hogy baj van, az nyilvánvaló. Az okokat én is csak keresem; talán néhányan a többi blogger közül szintén szívesen leírják majd a véleményüket a dologról, én most a sajátomat szeretném Veletek megosztani.
Mi is lenne a küldetésünk keresztényként a világban? „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20)
Éppen ezért nagyon fontosnak tartom azt, hogy a gyerekeket a hitre neveljük; segítve nekik, hogy már gyermekkorban kialakuljon bennük a keresztény értékrend és erkölcsösség.
Fontos, hogy megismerjék az Egyházat, az Egyház tanítását és hagyományait. És azt gondolom, hogy a keresztény szülőket és egyházi iskolákat pontosan ez a cél hajtja. De ha a célok rendben vannak, akkor mivel van a baj?
„Az tud tüzet gyújtani, aki maga is ég.”
Azt látom, hogy a gyerekek és a fiatalok ki vannak éhezve a hiteles emberekre. Keresik azokat, akiken látszik, hogy amit mondanak, kommunikálnak mások felé, amellett maguk is kitartanak, és hisznek is benne. Ezek azok az emberek, akik igazán hatással tudnak lenni a fiatalokra, akikre példaképként tekinthetnek, akikhez hasonlóvá szeretnének válni.
Azt hiszem, hogy a fent vázolt probléma központi kérdése ez: a szülők, a papok, a tanárok betöltik-e ezt a szerepet? Azért különösen fontos kérdés ez, mert ezek azok a foglalkozások, amelyeknek hivatásszerűen is ez lenne a dolga.
Képzeljünk el egy egyházi iskolában tanító tanárt, aki nincs is igazán kapcsolatban Istennel, nem is ismeri Őt igazán, és mégis tele van érthetetlennek tűnő, 19. századi erkölcsi elvárásokkal, vallásos elvárásokkal; aki a tanórák idejére hirtelen nagy kereszténnyé válik, de mihelyt kicsengetnek, leveti ezt az álarcot és éli tovább a világiaknál világibb életét. Vagy éppen egyszerűen azoknak az elvárásoknak, amelyeket keresztény címszóval képvisel, köze sincs Jézus tanításához.
Képzeljünk el egy szülőt, aki otthon a legkülönfélébb vallásos külsőségeket erőlteti a gyerekeire; aki kiakad, ha a gyermeke nem vet keresztet ima előtt, aki elvárja a vasárnapi templomba járást, holott ő maga is egy lelki roncs, és talán sok éve nincs élő kapcsolata Istennel.
Képzeljünk el egy papot, aki minden istentiszteleten hirdeti Isten igéjét, aki hétről hétre Istent hivatott képviselni az embereknek, de hetek óta nem volt kettesben Istennel imában…
Ezek az emberek éppen az ellenkezőjét érik el annak, mint amit szeretnének. Nem hogy nem hozzák közelebb a fiatalokat Istenhez, hanem éppen ők építik a falat Közte és köztük. És ez szerintem nagyon elszomorító.
Nem csoda, hogy álszentnek és képmutatónak érzik őket a fiatalok és megy el a kedvük mindattól, amit erőltetetten képviselni akarnak, hiszen ezek az emberek egyszerűen nem hitelesek.
Szülőnek, papnak, tanárnak lenni hatalmas felelősség.
Azért nincs minden veszve
Hála Istennek: lehet ezt jól is csinálni. Én magam 12 évet jártam egyházi iskolákba, és a tanáraim nagy része kiemelkedően jó volt. Bár hitbeli téren olyan nagyon sokat nem kaptam tőlük, a maguk módján nagyon hitelesek voltak. Elfogadóak, szeretőek, megértőek; inspiráltak arra, hogy jobb ember legyek és hogy hozzam ki magamból a maximumot.
Vannak olyan papok és lelkészek, akiknek a prédikációit hallgatva, és akikkel személyesen beszélgetve szinte ugrálok felfelé a hitbeli fejlődés lépcsőjén. Ők olyan emberek, akiken egyszerűen átsugárzik az, hogy mennyire fontos az Istennel való kapcsolatuk és hogy mindennap Belőle töltődnek, táplálkoznak.
Ha majd egyszer édesapa leszek, szeretném úgy élni a hitemet, hogy a gyermekeim lássák azt, hogy ez mennyire fontos nekem. Amikor elmegyek egyedül imádkozni, tudják, hogy akkor épp az én mennyei Atyámmal beszélek; és hogy ebben nincs semmilyen irreális elvárás vagy kötelesség, ez az én vágyam, és azért csinálom, mert fontosnak tartom és szeretem ezt tenni. Azt szeretném, hogy azzal, ahogyan én az életemet Istennel élem, és ahogyan képviselem Őt a világban, kedvet kapjanak megismerni Őt, kérdezzenek Róla, vágyjanak a közelségére. És ezt nem különleges elvárásokkal és büntetéssel, hanem példamutatással és szeretettel szeretném elérni.
Nagy rajtunk a felelősség
Annyira nagy szükség van manapság az olyan szülőkre, pedagógusokra és papokra, akik hitelesek! Akiknek valóban élő kapcsolatuk van Istennel és nem csak hagyományból keresztények.
Akik valóban lángolnak, akikre a gyerekek felnézhetnek, példaképként tekinthetnek. Akik belátják, ha hibáztak és tudnak bocsánatot kérni. Akik minden körülmények között tudnak szeretettel és tisztelettel tekinteni a másikra. Akiken látszik az, hogy valóban mennyire fontos nekik mindaz, amiről beszélnek.
És kedves Olvasók, mindannyiunkon, így Rajtatok is nagy a felelősség. Ha magunkat kereszténynek mondjuk, de nem is ismerjük Istent, akkor hajlamosak lehetünk olyan dolgokat tenni, hirdetni, képviselni, amelyekkel hamis apostolok leszünk, és nemcsak hogy nem építjük Isten országát, de éppen távolítjuk az embereket Tőle. Kötelességünk építeni a kapcsolatot Istennel, kutatni, keresni Őt, olvasni a szavát, beengedni Őt az életünk minél több területébe, sőt, művelni magunkat az Egyház valódi tanításából. Kötelességünk törekedni a szeretetre.
Isten ennek is a forrása. Ha Belőle nem táplálkozunk, másokat hogyan akarunk táplálni? Imádkozzunk a papjainkért, a szülőkért, a tanárokért, és imádkozzunk egymásért is!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás