Ezt az írásomat, az előző írásom alatt született kommentek inspirálták. Nem rég volt egy filmvetítés a Párbeszéd Házában, ahova egy ismerősöm vitt el. Egy meggyilkolt vértanú pap életéről szólt, akit nem ismertem. Ahogyan azt a boldoggá avatott püspököt sem, akiről a kommentelő írt. Két név: Kucsera Ferenc, Boldog Scheffler János.
Harmadéves egyetemista vagyok, közelebb a mérnöki oklevélhez, mint a középiskola végéhez. Azt hiszem, nagyjából ez az az időpont, mire az ember elkezdi legalább sejteni, hogy jól döntött-e, amikor ikszelt a Felviben. Legalábbis középiskolásként teljes zsákbamacskának éreztem. Hiába vettem részt a különböző nyíltnapokon, csodáltam a fényes szórólapokat, és kérdezgettem az idősebb barátaimat.
Sok minden eszünkbe jut a Betegek világnapja szavak hallatán, elsősorban talán a betegség maga, amit valamilyen képhez, érzéshez, sokan élményhez kötünk. A betegség, sérülés, fogyaték ma már nem szorul a négyfal közé, ha más nem is, az információ kibújik a küszöb alatt. Jelzi, hogy itt Valaki másképp létezik, s feltételezi, hogy az emberség átviszi az ajtón az embert is. Aki megélt komolyabb betegséget, vagy abban él, tudja, hogy mit jelent, aki került már a közelségébe, szintén.
Előfordult már veled, hogy azt érezted, hogy a múltadon rágódsz vagy a jövőd miatti aggodalmaskodások járják át a lelked? És közben elfelejted megélni a jelent.
Tényleg szükség van a XXI. században is a cölibátusra? Mi a szerepe a papoknak napjainkban – a gyakorlati életben? Ehhez hasonló kérdésekről szól ez az olvasónktól kapott elgondolkodtató írás.
Pénteken került ki a Facebook-oldalunkra egy korábbi cikkünk, amely egy nagyon megérintő írás a reverendáról és annak viseléséről. Mennyire jó lenne, ha sokan megszívlelnék a benne foglaltakat. Bese Gergő atya írása.
Annak ellenére, hogy Isten folyamatosan figyelmeztet minket, hogy nem lesz jó vége annak, ha a bűnt választjuk, mi emberek nem mindig figyelünk Rá – és viseljük is ennek a következményeit, aminek egy része a szenvedés. Mindannyian szenvedtünk már olyan dolgok miatt, amit mások tettek velünk, és sokan borzalmasan szenvednek a háború, kapzsiság, elnyomás és más gonosz tettek miatt szerte a világon. Felvetődik a kérdés, hogy Isten miért engedi ezt és van-e valamilyen terve, hogy a gonoszság és szenvedés végleg megszűnjön?
Mától jövő vasárnapig tart a Házasság hete, amely során rengeteg érdekes program közül válogathatunk országszerte. Ezek célja, hogy a házasság és a család fontosságára irányítsuk kicsit a figyelmet, amely manapság sokszor sajnos háttérbe szorul. Egy biztos, a házasság nem csupán az esküvőkön tapasztalható csillogásról szól, hanem vannak nehezebb napok is. Viszont szerintem ettől lesz szép és egy életre szóló kaland, ha hagyjuk, hogy mi is a részesei legyünk.
Vicces farsangi posztot osztott meg Facebook-követőivel Böjte Csaba. A népszerű ferences szerzetes írását a következő mondattal indította: “Jó dolog gyökérnek lenni! “. Az, hogy ennek a kétértelmű mondatnak milyen tanulsága van, azt Csaba testvér a tőle megszokott kedves és humoros módján tolmácsolta.
A Barna-kutatócsoport amerikai fiatalok között végzett felmérésében korábban azt vizsgálta, miért hagyják el a keresztényként felnevelkedett fiatalok az egyházat? Új tanulmányukban még mélyebbre ástak, és kiemelten tanulmányozták azokat a fiatalokat, akik a trendekkel ellentétben ragaszkodnak gyülekezeteikhez és aktívan részt is vesznek a szolgálatban. Mi különbözteti meg őket a többiektől? Milyen kapcsolatuk van a hittel, és mit értenek azalatt, hogy ők keresztények? Az alábbiakban a KötőSzó blog írását szemlézzük.