Keresi az ember a megfelelő jelzőket, a magyar labdarúgó-válogatottra és már jómagam is sokadszorra kezdek neki a kezdő soroknak, miközben ablakom alatt karneváli hangulatban ünnepelnek az emberek, ismeretlenek ugranak egymás nyakába, mosolyognak egymásra, és skandálják a rigmusokat. Egyszerűen a jelzők kifogytak, marad a hála és a köszönet, valamint az a megállapítás, hogy ezektől a srácoktól nagyon sokat tanulhatunk.
Június nem csak a vakáció beköszönte, a szóbeli érettségik vagy a vizsgaidőszak zárása miatt ünnep, hanem ez a hónap az Egyház életében a papszentelések időszaka is.
A dunavarsányi Soli Deo Gloria Közösség nevében Keresztesi Balázs közös imádkozásra hívja a Lyonban tartózkodó magyar szurkolókat – közölte a Magyar Labdarúgó Szövetség.
Nemrég megnéztem egy filmet Hogyan legyünk szinglik címmel. Gondoltam majd jól kivesézem és megkritizálom. Azonban egy nem várt dolog történt.
Vigyázat! Ez az előadás megváltoztathatja az életedet.
Lehet tanulni imádkozni? Muszáj ezt tanulni? Miért mondja Jézus, hogy mikor imádkozol, „menj be a te belső szobádba”? Annyira rossz állapotban van manapság az ima kultúrája! Sok ember egészen máshogy áll ehhez az egészhez, mint kéne; sokaknak ötlete sincs arról, hogy az ima mekkora ajándék tud lenni. Mert hamis képük van róla. Ez most megváltozhat!
Egyik legnagyobb közhely, de „a mai rohanó világban” nagyon nehezen vesszük észre az apró szépségeket, kisebb-nagyobb csodákat. Pedig olyan fontos lenne, annyira megváltoztatná a hozzáállásunkat a dolgokhoz, az élethez, a környezetünkhöz, az ismerőseinkhez. Egy íródó blogbejegyzés előtt engedjétek meg, hogy megosszuk veletek Reményik Sándor csodaszép versét!
A május eleji HOPES konferencia (az európai imádság házák vezetőinek találkozója) után Johannes Hartl a keddi munkatársi imát (az egyetlen a héten, amikor minden munkatárs együtt imádkozik) beáldozta egy beszámolóért, mert az előtte való héten annyi stratégiailag fontos dolog történt, hogy szerette volna mindannyiunkkal megosztani. Most az ott elhangzottaktól és a HOPES-on szerzett benyomásaimról szeretnék írni.
Az elmúlt fél évben sok olyan fiatallal találkoztam, akik elkeseredve mondták, hogy teljesen kiábrándultak a kereszténységből, az egyházból, meg úgy általában a vallásosságból. A leggyakrabban előkerülő ok elég meglepő volt: elegük van a sok értelmetlen kötelességből és elvárásból, amit az (egyházi) iskolában, vagy éppen otthon állítanak velük szemben. Úgy érzik, hogy képmutató emberek várják el tőlük, hogy ők is álszentek legyenek… Mi történik itt?