Teljesítmény- és megfelelési kényszeres emberként gyakran meggyűlt a bajom a csendes szentségimádással. Ha már öt percig ott térdeltem az Oltáriszentég előtt és nem jutott eszembe egy értelmes gondolat sem, akkor bepánikoltam, és rögtön valami már előre betanult imádságot kezdtem el mondani. Teljesíteni akartam. Meg akartam felelni az általam vélt elvárásoknak. De ez sohasem tántorított el a szentségimádástól.
Gyönyörű, katartikus vers érkezett hozzánk. Közeledve az adventi időszakhoz, egyre többször gondolunk bele a megváltás történetébe, mely a karácsonnyal kezdődik és évről évre megünnepeljük. Ennek a megváltásnak a történetét írta meg olvasónk egy különleges versben.
Vajon miért nem olyan a mai egyház, mint amilyen az Apostolok Cselekedeteinek egyháza volt? Mi hiányzik ahhoz, hogy azt a dinamizmust, szellemi pezsgést, erőt, ami az első apostolokat jellemezte, mi is megtapasztaljuk és továbbadjuk? Miért nem olyan hatékony ma az evangelizáció, mint régen, és miért nincsenek csodák, melyek az ősegyházban mindennaposak voltak?
Pár gondolat az aratnivalóról, a munkásokról és arról, hogy sokszor mennyire kényelmes keresztény tudok lenni. Pedig Jézus nem csupán a vasárnapi szentmisékre hív, hanem arra is, hogy aktívan kövessem Őt.
Bruno Ferrero szalézi pedagógus és lelki író kistörténeteiben mindig elgondolkodtat minket valamin. Ezúttal arra hívja fel a figyelmet, hogy meghalljuk az imádságainkra adott választ is. Ugyanis ha figyelünk Istenre, akkor előbb vagy utóbb biztos válaszol nekünk.
Isten nem helyválogató. Jobb, ha időről időre tudatosítjuk magunkban, hogy nemcsak a templomban szeretne velünk találkozni hetente egy óra erejéig. Vendégszerzőnk egy megragadta a lehetőséget és egy nem mindennapi helyszínen találkozott Jézussal.
Egy gondolatkísérlet rendhagyó eredménye ez blog, mely egy különleges találkozásról szól. Valakivel, akinek az “országa nem a mi országunkból való, akinek a világa nem a mi világunkból való”. Földön kívüli, mégsem földönkívüli.
A gazdag ifjú történetét az egyháztörténelem során lényegében azonosították a hivatáskeresés záróakkordjával, a pillanattal, amikor Jézus találkozik a parancsolatok puszta megtartásánál többre vágyakozó emberrel, azonban a történet ennél a különleges helyzetnél jóval általánosabban értendő, hiszen mindannyiunknak van olyan gazdagsága, amelyhez egészségtelen módon ragaszkodunk, amelyet Isten elé helyezünk. A történet sokkal inkább arról a helyzetről szól, amely minden Isten felé haladó ember életében legalább egyszer előkerül. (Márk 10.17-27 alapján)
Ki az, aki soha nem adja fel? Ki az, aki újra és újra megküzd értünk? Ki az örökös optimista? Aki esetleg még nem találta ki, annak eláruljuk, hogy bizony Jézusról van szó. Böjte Csaba testvér pedig a heol.hu hírportálnak adott interjújában bővebben is választ ad a kérdésekre.
A Szentlelket mindannyian ismerjük. Hiszen nélküle lehetetlen volna Isten felé fordulnunk: „lelkünk csendes Vendége”, ahogy Szent Ágoston ír Róla, a szívünkben él, vezet bennünket az imádságban, segít értelmezni a Szentírást, a lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk, élteti és vezeti az egyházat, és jelen van a szentségekben.
De ez a Szentléleknek csak az egyik arca. És ahogy Jézus végtelenül mély és összetett jellemét sem lehet egyszerűen „kegyelmes és szerető” Istenként bemutatni, a Szentlelket sem lehet csupán a fenti tulajdonságai alapján igazán megismerni. Ő ugyanis sokkal több ennél. Ebben a cikkben szeretném bemutatni a Lélek egy másik arcát, ami talán közelebb visz bennünket pünkösd valódi jelentőségének megértéséhez.