Az év kezdetével sokan tesznek különböző fogadalmakat, és tűznek ki újabb célokat. Nekem is számos tervem és elhatározásom van, amelyek mind azt szolgálják, hogy haladjak az életemben, vagy változtassak azokon a szokásaimon, amik hátráltatnak abban, hogy teljesebb életet éljek.
Hetek óta újra és újra felbukkan a hír, hogy eltűnt fiatalt keresnek. Ilyenkor rendszerint példaértékű a közösségi összefogás, ahogy jórészt ismeretlen emberek is bekapcsolódnak a keresésbe, hogy még időben megtalálják a csellengőt. Sokan közülük hazatérnek, de évi 80-100 fiatalról sosem derül ki, hogy mi történt vele. Talán legtöbbször kétségbeesett menekülési kísérlet ez az otthoni problémák elől, ami magában hordozza az öngyilkosság veszélyét, aminek a kamasz korosztály különösen is ki van téve. Ez a cikk neked szól, ha már neked is megfordult ez a lehetőség a fejedben!
Adventben különösen izgalmas dolog kisgyermekek között lenni. Ösztönösen ráéreznek a karácsony misztériumára. A felnőtt előítéletekkel ellentétben őket nemcsak az ajándékok érdeklik. Sokkal inkább a csoda.
Közeledik az év legnagyobb születésnapi bulija! Nem akárki születésére kezdünk el hivatalosan is készülődni vasárnap: a mindenható Isten emberré lett értünk, mert ennyire szeret minket! Akárhogy is igyekszem, azért ezt nem olyan könnyű felfogni.
Szabadon választjuk meg a barátainkat, és ők is szabadon választanak minket. Szeretünk velük lenni, sok időt töltünk velük. A legjobb barátainkkal azokat a belső dolgainkat is megosztjuk, amelyekről másoknak nem beszélünk. Ha nagy öröm ér, vagy válságban vagyunk, az elsők között szólunk a hozzánk közel álló barátainknak. Ugyanolyan jól ismerjük őket, mint saját magunkat, keresik a társaságunkat, és meg akarják osztani velünk az életüket. Társként kísérnek életünkben, együtt haladnak velünk, gazdagítanak és támogatnak minket.
Ez a blog egy játék. Megpróbálom elmesélni nektek Jézus történetét – csak és kizárólag Jézus előtti, ószövetségi igék segítségével!
Elhűlten olvasom, hogy az egyik – fiatalok körében népszerű plébánia – vasárnapi miséjén egy indiából jött jezsuita atya hindu táncot táncolt félmeztelenül, és ha ez még nem lenne elég, egy svájcból érkező – szintén jezsuita – atya a zen meditáció gyakorlatába szeretné bevezetni az arra nyitott keresztényeket. Érdeklődni ugyanitt. Ennek kapcsán hadd hívjam fel a figyelmet néhány fontos szempontra: keresztény hitünk (nem utolsósorban az első parancsolat a tízből), kizárja, hogy bármi közünk legyen akár a hinduizmushoz, akár a zen meditációhoz. Elmondom, hogy miért.
Nagyon sokan élik úgy az életüket, hogy tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és szenvednek attól, hogy csak passzív résztvevői a saját életüknek. A körülményeket és másokat okolják a saját sorsukért. Folyamatosan más embereknek – a szüleiknek, a barátaiknak, a társadalomnak – akarnak megfelelni, és közben nem találják önmagukat. Mintha mások írnák az életük forgatókönyvét… Úgy gondolom, hogy keresztényként ennél sokkal többet kellene kihoznunk az életünkből. Ideje a saját kezünkbe venni az irányítást, hogy többé ne mások határozzák meg az identitásunkat és a viselkedésünket, hanem mi magunk.