Sokszor rámjön az elmélkedés… csakúgy eszembe jutnak dolgok rövidebben, hosszabban. Kérdések, hasonlatok, emlékek, elképzelések, jövőképek… Legutóbb a bizalomról filozofálgattam.
Kategória
Blog
A “tolerancia” szó a büszke, civilizált Európa közös hitvallásává vált. Európa toleráns, a fejlett nyugat toleráns, és ha nem akarsz lemaradni, neked is toleránsnak kell lenned. Nem célom magamra haragítani senkit, de el kell, hogy mondjam: nem hiszek a toleranciában. A szeretetben hiszek.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a rendszeres imádságról, és ha egyszer-egyszer mégiscsak sort kerítünk rá, akkor is csak magunkkal, a saját problémáinkkal, kéréseinkkel vagyunk elfoglalva. Úgy látom, hogy meglehetősen rossz állapotban van az európai imádság-kultúra, sok mindent kellene újra-felfedeznünk ezzel kapcsolatban. Ezúttal a közbenjáró imádságról szeretnék írni, amely az egyik legjobb lehetőség az Istennel való találkozásra.
A nyár kapujában a fiatalok kirobbanó energiája és életöröme elsöprő erővel képes hatni, vagy éppen a felszabaduló idővel és energiákkal nagyszerű alkotásokat vihet véghez. Egy kicsit talán mindannyiunk számára megváltozik ilyenkor a napi rutin, megpróbáljuk kihasználni a hosszabb nappalokat, a napsütést, a kellemes időjárást, a szabad napokat. Rajtunk áll: mivel töltjük, hogyan használjuk fel. Hiszen gyakorlatilag ugyanazon energiák rombolni és építeni is képesek, s a potenciál mindkét típusú cselekvésre megvan bennünk.
Az elmúlt hetekben népes és mindenekelőtt hangos szomszédaim lettek: egy pakisztáni család költözött be a felettem lévő lakásba, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel.
Időnként úgy érezhetjük, szinte teljesen ki kell szakadnunk világnézetünk miatt az átlagemberek életéből, mivel teljesen más az értékrendünk. Amit mi értéknek tekintünk, az a vallástalan ember számára gyakran csak nevetség tárgya, rosszabb esetben abnormálisnak is tekinthetik.
Sokszor történt már meg velem, hogy teljesen távol éreztem Istent magamtól, nem ment az ima. Aztán amikor elmentem a közösségbe, elkezdtünk beszélgetni, és az emberek pontosan olyan „imaéleti” problémákkal jöttek, mint amilyenek az enyémek voltak, megdöbbentem. Mindegyikre tudtam a megoldást, ismertem a hogyanokat. És mégsem használtam őket, hanem csak sírtam, hogy ez nekem milyen nehéz. Aztán eszembe jutott: Nem várhatom el Istentől, hogy reggelente keljen fel helyettem, térdeljen le, és mondja el, amit érez, saját magának!
Keresi az ember a megfelelő jelzőket, a magyar labdarúgó-válogatottra és már jómagam is sokadszorra kezdek neki a kezdő soroknak, miközben ablakom alatt karneváli hangulatban ünnepelnek az emberek, ismeretlenek ugranak egymás nyakába, mosolyognak egymásra, és skandálják a rigmusokat. Egyszerűen a jelzők kifogytak, marad a hála és a köszönet, valamint az a megállapítás, hogy ezektől a srácoktól nagyon sokat tanulhatunk.