Hogy kerül egy pap szentelése napján a Deák térre?

Egy egyházmegye egyik legfontosabb ünnepe a papszentelés. A püspök, mint apostolutód, átadja a papság ajándékát a Szentlélekben, a korábban szenteltek pedig hosszú sorban mind megáldják az újakat, a befogadás jeleként. Most szombaton, június 10-én az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros úr négy papot és kilenc diakónust szentelt. A szokásos ünneplésen túl legalább két frissen szentelt számára a nap sajátosan folytatódott…

A pap- és diakónus-szentelésen való részvétel mindig nagy egyháztapasztalat a számomra, főként, ha mint most is, egészen közelről, a szentélyben ülve szemlélhetem.

A jelöltek hason fekszenek a teljes önátadás gesztusaként, miközben több ezer torokból zeng fölöttük a Mindenszentek litániája: tudjuk, hogy egy az Egyház, földi és a mennyei része együtt mozdul, együttműködik, s áldás sugárzik a mennyből.

A szentelendő papokhoz szólva Bíboros úr, mint az egyházmegye főpásztora kiemeli, hogy elkövetkező szolgálatukat ne valami belterjes tevékenységnek képzeljék el, hiszen Isten a kívülállókhoz is küldi őket. Mindenki pásztorai lesznek, „hogy Isten országa terjedjen a szívekben, eljusson minden emberhez, és megváltoztassa a világ életét.” A valóban fölemelő szertartás során Lesták Zoltán állandó diakónussá szentelt barátomnak segíthettem a liturgikus ruhák felöltésében, de utána feleségemmel vágtattunk vissza Budapestre, mert délután négy órától már folytak a Városmissziós Napok utcai evangelizációjának előkészületei a Deák téren.

hirdetés

Öt órakor meg is érkezett oda az a tanúságtevő menet, amelyet Székely János segédpüspök atya vezetett magasba emelt kereszttel a pesti belvároson át. Igen, János atyánk is Esztergomból, az oltár magasából „szállt alá” ide arany ruháit levetve a forrongó város szívébe, éppen a gördeszkás srácok felségterületére… Ahogy átvettem Tőle a missziós keresztet, kezdtem érezni, hogy ami a bazilikában történt, és ami itt zajlik, nos, annak igen-igen sok köze van egymáshoz.

Futottak az órák a téren, minden perce tömény izgalom, hiszen mindig voltak körülöttünk érdeklődők. Már esteledett, mikor oldalra pillantva észrevettem a fekete reverendás, karcsú alakot, ahogyan a tér sarkában beszélget valakivel. Ezt nem hiszem el!

Az egyik frissen szentelt, fiatal pap volt az, aki úgy döntött, hogy eddigi életének legnagyobb, legszentebb napját úgy ünnepli meg, hogy kijön a térre, az emberek közé tanúságot tenni.

Szóval értik, értitek: nem elvonul valahová, hanem máris itt van kint, és evangelizál! Miután jól megölelgettük, rögtön mikrofont nyomok a kezébe, és már beszél is, lazán, mosolyogva, természetesen a hit csodájáról, ami mindenki számára lehetőség. Sokan megállnak, hirtelen valahogy megsűrűsödik a tömeg körülöttünk. S boldogan fogadjuk az újmisés áldást a pesti flaszteron.

Még fel sem ocsúdtam, amikor megpillantom az egyik, szintén ma szentelt kispap diakónust is (reméljük, egy év múlva ő is igazi atya). Látom, ahogyan anyaközössége, a brazil alapítású Shalom tagjaival buzgón osztogatja ajándék virágainkat a járókelőknek, néhány jó szó kíséretében.

Az Egyház egy. Az Egyház él. Az igazság igéi valóra válnak. Hiszem, hinnem kell, hogy a nagy megújulás, amit várunk, s amiért naponta dolgozunk, bekövetkezik!

Kunszabó Zoltán

hirdetés