Nemrég Martos Levente Balázs püspök atya volt az AGAPÉ+ podcast vendége, mely adásban a műsorvezetővel, Vágvölgyi Gergellyel az Isten szeretetéről beszélgettek. Szó esett többek között az Isten szeretetének megismeréséről és elfogadásáról, az arra való válaszadás lehetséges útjairól és arról is, hogy mi van, ha valaki nem érzi . Emellett az Esztergom-Budapestis Főegyházmegye segédpüspöke egy személyes történetet is megosztott arról, ő hogyan találkozott Isten szeretetével, de beszélt arról is, hogyan tudja ellátni a püspökséggel járó számtalan feladatot.
„Az Újszövetség újra meg újra használja azt a híres formulát, hogy »en Christo«, azaz »Krisztusban élni«. És ez egyszerre kezdete és végpontja is annak, amiről szó van, hogy Istenben élni. Az első korinthusi levél 15. fejezetében van egy nagyon szépen felépített retorikai sor azzal kapcsolatban, hogy mi is lesz a világ sorsa, aminek a végén Krisztus mindent visszaad az Atyának. A világ most is Istenben van, amennyiben nélküle nem maradhatna fenn. Ugyanakkor a Lélek kiáradása által a Krisztusban való közösségben egyre inkább teljesedik bennünk az Isten élete. Ez a reményünk, ez a hitünk. És ez az, amihez egyre inkább tudatosan, a hit gesztusaival meg a szeretet melletti döntésekkel is kapcsolódhatunk.”
A műsorvezető ezt követően felvetette azt az általános tapasztalatot, hogy a mindennapi életben nagyon sok döntésünk, cselekvésünk szeretetlen, nem Krisztusban gyökerezik. Sok olyan helyzet van, ami kizökkent minket Isten közelségéből, és ilyenkor azt érezzük, hogy a világi ember nem tud Istenben élni. Megállapította, hogy ez maximum annak megy, aki kolostorban él.
Martos Levente Balázs válaszában rámutatott, hogy az emberi és szerzetesi tapasztalat szerint egy kolostorban vagy kinn a sivatagban sem mindig könnyű szeretni. Idézett egy számára sokat jelentő mondatot Hans Urs von Balthasartól, miszerint „a szeretet és a lét koextenzív”. Majd ezt a kijelentést így magyarázta: „ahol van szeretet, ott van élet, és ahol van élet, ott valamilyen szeretet is mindig van. A háttérben az a kérdés van, hogy mi a szeretet, illetve a szeretet egy analóg fogalom, amivel több mindent tudunk kifejezni. A szeretet alapvető tulajdonsága, hogy akarom a létet, akarom a világot, hogy legyen és több legyen. Akarlak téged és akarok másokat. És ez nem azt jelenti, hogy birtokolni akarlak, hanem ez azt jelenti a szeretet legtisztább formájában, hogy igent mondok a létedre és azt támogatom. Ebben sok minden benne van: az emberek között azt jelenti, hogy van némi tudásom és tapasztalatom arról, mit jelent a te növekedésed, és ezt segíteni szeretném.
A hit világában valóban onnan indulunk el, hogy Isten volt az, és most is Isten az, aki igent mond a világra és igent mond benne ránk.
Akkor is, amikor mi erre nem gondolunk, akkor is, amikor nem tudunk igent mondani arra, ami körülvesz bennünket, amikor zsigerileg ellenállunk valaminek. Isten –mondja Jézus –, aki »felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt« (Mt 5, 45). Ebből a szeretetből táplálkozunk mindannyian, és ezt sugározzuk szét, vagy ennek feszülünk ellen, amikor nem tudjuk befogadni.”
János apostol első levelében így ír: „megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (1Jn 4,16). Vágvölgyi Gergely megállapítja, hogy Jánosnak könnyű volt, látta és hallgatta Jézus tanítását. Felmerül a kérdés, hogy mi hogyan ismerhetjük meg a szeretetet.
„Jánosnak talán könnyű volt, ő volt a szeretett tanítvány, aki ott volt az utolsó estén, ott volt a kereszt alatt és eltelt azzal, amit látott. »Látta és hitt« (Jn 8, 20) – olvassuk a húsvét reggeli eseményekről. A jánosi tapasztalás egy azonnali rácsodálkozás, egy megdöbbentő nyitás a léttel, vagy leginkább Jézus létével kapcsolatban. János és tanítványi köre számára a Jézussal való találkozás volt az a kulcsesemény, amelyben az egész világra rácsodálkoztak. A keresztény embernek, a Krisztus-hívőnek előbb-utóbb van egy ilyen tapasztalata, ami után elkezd minden más fényben felragyogni, új mércét kap, és már nem tudja a szeretet szót alkalmazni arra, amire azelőtt.”
„A keresztények őrzik ennek a találkozásnak az emlékét. János azzal kezdi első levelét, hogy »igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk« (1Jn 2-3).
Ez a tapasztalat a kereszténységben döntő módon Krisztushoz kapcsolódik és újra meg újra megnyílik arra, hogy Ő meg tudjon jelenni közöttünk.”
Ezek után adta magát a kérdés, hogy megismerhetjük-e ezt a szeretetet hétköznapi módon is, illetve mit jelent pontosan a szeretet megismerése a mindennapokban.
Martos Levente Balázs szerint a megismerés szóból kiindulva közelítette meg a kérdést: „a Szentírásban a megismerés szó egy sajátos mélységet jelöl, nem csupán egy szellemi átlátást vagy belátást, hanem az egész személy megnyílását, és a felfedezés mellett a szeretet aktusát is. Nem tudok mást szeretni, mint amit igazán megismertem, illetve a szeretetben ismerem meg jól a valóságot minden apró részletében. Amikor ez a »megismertük a szeretetet« elhangzik, ez a teljes egzisztenciális odaadás van jelen. Egyfelől mi, mai emberek nagyon elveszítettük az életünket, olyan értelemben, hogy szinte mindig elszaladunk valami elől, vagy szaladunk valami után. Borzasztó dolog, hogy állandóan egyik dologból a másikba futunk és képzeletben már ott vagyunk, ahol fizikailag és lélekben még nem vagyunk ott. Azt gondolom, hogy sokat elveszítünk ezekben a helyzetekben, mert
a szeretetet csak akkor tudjuk megismerni, ha benne maradunk ott, ahol vagyunk. Ha felfedezzük azt a részletét, ami nekünk most megadatik.
Teljes szívvel tenni azt, amit teszünk. A keresztény megkülönböztetésnek van egy sor módja: imádsággal rákészülni egy eseményre, a Szentírás tanításával együtt ránézni, az egész életünket Isten igéjének fényébe beleállítani. Életünk fentebb említett kulcs-eseményeihez újra meg újra visszakapcsolni azt, amivel éppen dolgunk van. Ez mind segít abban, hogy fel tudjuk ismerni Isten szeretetének a szelíd rezdülését, és nem a saját – adott esetben – helytelen tendenciáinkat követni, hanem tényleg az életet, az Isten nagyobb szeretetét.”
Arra a felvetésre, hogy milyen lehet az Isten szeretete, püspök atya válaszában rámutatott, hogy „mi, emberek a szeretetnek alapvetően emberi formáit képzeljük el. Kicsi korunkban anyai szeretetre van szükségünk, mely gondoskodik, körbeölel, táplál. Aztán az apai szeretetre van szükségünk, amely megerősít, talpra állít, elkezd bennünket tudatosítani. És végül rászorulunk a testvéri szeretetre is, azokra a megélésekre, hogy összetartozunk és együtt küzdünk valamiért.
Úgy gondolom, hogy Isten úgy alkotta meg a világot, hogy rendkívüli módon egymásra bíz bennünket.”
Martos Levente Balázs egy személyes élményt is megosztott a hallgatókkal arról, hogy egészen fiatalon hogyan mutatta meg neki Isten a szeretetét.
„Kamaszkoromban, az általános iskola utáni nyáron életemben először voltam lelkigyakorlaton, és azokban a napokban értettem meg azt, hogy amit Isten nekem akar, az jó. A mai napig előttem van a pillanat, hogy amikor már vége volt a lelkigyakorlatnak, bementem a kápolnába elbúcsúzni. Letérdeltem és igazán mélyen eltöltött az a tudat, hogy Isten itt van, szeret engem és ez nekem jó lesz. Nem tudtam még, mit fogok csinálni, de ennek ajándékaként nagy nyitottság született bennem. Ez akkor számomra egy nagyon mély érzelmi, bátorító, megtartó, átölelő élmény is volt.”
Fotó: dreamstime.com
A műsorvezető kitért arra a kérdésre, hogy mi van azzal, aki régóta úgy imádkozik, hogy nem érzi az Isten szeretetét. Kell-e az, hogy Isten mindig dolgozzon az érzelmeinkkel?
„Ez az a kérdés, amelyre nem lehet egyetlen választ adni, mindenkinél más a helyzet. A szeretet melletti apró döntések nem feltétlenül hoznak óriási belső békét. Az imádság vonatkozásában is ismerjük a legnagyobb szentek példáit: Keresztes Szent Jánosnál a lélek sötét éjszakája, Kalkuttai Szent Teréz anyánál a megpróbáltatások sötét éjszakája, mely évtizedekig tartott. Ez egy végtelen titok. Mi a magunk részéről megpróbáljuk újra meg újra odatenni a szívünket, odaszánni az időnket, jelen lenni és figyelni, mi történik. Lehet, hogy hosszú idő után valami megmozdul. És még ekkor is emberi döntés kérdése, hogy hittel fogadjuk-e ezt a belső megindulást. Nyilvánvaló, hogy amikor a szeretetről beszélünk, gyakran az érzelemvilágunk hangoltságát értjük alatta. A szeretet azonban klasszikusan inkább döntés a másik mellett, mellyel egyébként elfogadjuk ezt, hogy valaki meg mellettünk döntött.”
Fontos szempontként merült fel ezek után, hogy hogyan válaszoljunk az Isten végtelen szeretetére.
„Az Isten szeretetével kapcsolatban az első, hogy el tudjuk fogadni. Ez egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon sok olyan kamasz vagy felnőtt van, aki nem érzi úgy, hogy be tudja fogadni ezt a szeretetet, amely a létben benne van. És mi, emberek a létre a magunk létével szeretnénk válaszolni. Amikor például valaki nagyon őszinte hozzánk, akkor mi is elkezdünk azok lenni. És akkor ez az őszinteség megmutatkozik a jelenlétünkben, a szavainkban, a gesztusainkban.
A hit, a vallás ennek a válasznak a részei. Isten előbb szeretett minket,
ezt is János első levelében olvassuk, »azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket« (1Jn 4,19). És akkor erre mi válaszolunk. Akik meditációs imádságot szeretnek végezni, azt szokták mondani, hogy az egész életünk nem más, mint hogy kitartunk a lélegzésben. Beszívjuk a levegőt, aztán kifújjuk. Ez így elég egyszerűnek hangzik, de tulajdonképpen ezáltal elfogadjuk és megerősítjük az életet. Tudatosítjuk az Isten ajándékait és megköszönjük azokat. Az egész vallásos életnek van egy ilyen dinamikája: befogadom, táplálkozom Vele, ünneplem, aztán osztozom Benne, tanúságot teszek Róla, bevallom, hogy szükségem van Rá, és így tovább. Tehát ez az adok-kapok – a szó legszebb értelmében – a szeretet lényegéhez tartozik.”
Vágvölgyi Gergely XVI. Benedek pápa gondolatát idézte, miszerint a szeretet elfogadásakor nem valamiféle etikai döntést kell hoznunk, és nem valami magas eszménynek kell megfelelnünk, hanem a keresztény lét elején meghozott döntésünk fókuszában egy találkozás áll egy eseménnyel, a Krisztus-eseménnyel, és egy személlyel, Jézus Krisztussal. Ha vissza tudunk emlékezni arra a Vele való találkozásra, az meg tud erősíteni abban, hogy egész életünk egy válasz legyen?
„A kereszténység Jézus Krisztusban ismert rá Isten fiára, és az Ő szemével néz a Mennyei Atyára is. Amikor minden imádságunkat keresztvetéssel kezdjük, vagy azzal fejezzük be, hogy »ezt kérjük a mi Urunk, Jézus Krisztus által«, akkor tulajdonképpen belehelyezkedünk Jézus szerepébe: gyermekként tekintünk a Mennyei Atyára. Jézus annyira közel van hozzánk, hogy észre sem vesszük és Vele együtt tekintünk a Mennyei Atyára. Máskor meg kimondottan oda kell néznünk Jézusra, hogy az Ő személyén keresztül lássuk meg, mire hív minket a Mennyei Atya. Jézus sokféle módon beszélt a szeretetről. A hegyi beszédben azt mondta, hogy »amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük« (Mt 7,12). Ez egy nagyon egyetemes etika. De azt is mondta: »ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába« (Mt 5,20).
Mivel tudunk nagyobb igazsággal szeretni? Úgy, hogy Jézus igazságában vagyunk.
Az egész hegyi beszédet a nyolc boldogsággal kezdi, amelyek Benne teljesednek be: Ő az igazán szegény, Ő az, aki az igazságot az élete középpontjába helyezte, Ő az, aki a sírásban várta a kereszten, hogy az Atya mellette legyen.
A kereszténység számára elképzelhetetlen az élet Krisztus nélkül, és közben Ő mégis szüntelen megdöbbentő erővel az Atya és a világ felé fordítja a tekintetünket.”
A podcast-beszélgetés a nagyböjt idején zajlott, így ezzel kapcsolatban azt kérdezte a műsorvezető, hogy a nagyböjt hogyan segít jobban megérteni a szeretetet. Martos Levente Balázs püspök úr nemcsak erre az időszakra, hanem egész életünkre vonatkoztatható válasszal felelt.
„Ha igazán elkezdjük csinálni a nagyböjtöt, vagy úgy bármit elkezdünk magunkra venni, annak az igazi elevenségét arról fogjuk észrevenni, hogy a szeretet is növekszik bennünk. A bűnbánat elevenségét is akkor vesszük észre, ha Jézusra találunk benne. A gyakorlataink tulajdonképpen nem jók másra, mint hogy helyet készítsenek Istennek. A nagyböjt egyébként, különösen a második szakaszában, elkezd egyre világosabban Jézusra figyelni. Régi tapasztalat a szeretettel kapcsolatban, hogy ha azt érzékelem, hogy valaki szeret engem, azt könnyebben tudom szeretni. Jézus szeretetének felismerése vagy magunkhoz közel engedése gyakran úgy történik, hogy egy kissé megállunk, és azt figyeljük például a nagyböjtben, hogy Jézus hogyan szerette a tanítványait, hogyan szerette azokat, akikkel együtt volt élete utolsó óráiban, napjaiban.”
Végül egy igazán érdekes, távolba mutató kérdéssel zárta a beszélgetést a műsorvezető. Idén márciusban volt a harmadik évfordulója, hogy Martos Levente Balázst püspökké szentelték. Erre tekintettel arról érdeklődött, hogy püspök úr hogyan tekint a következő három évre, és hogyan tudja megélni a szeretetet a püspöki szolgálat minden kihívása és áldása közepette.
Püspök úr válaszul először Pilinszky János Mielőtt című versének kezdő sorait idézte: „A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom, az a nap, az az óra, mezítelenségünk felmagasztalása lesz.”
Majd így magyarázta saját tapasztalatai alapján: „nagyon sokszor megtapasztalom, hogy nem tudok mást vagy többet tenni, mint hogy vissza próbálok találni az egészen egyszerű pillanatnyi jelenléthez. Nagyon boldog vagyok, amikor fontos feladatokat bíznak rám. És mégis, a sokféleség közben mi, emberek belülről nagyon egyszerűek maradunk.
És ez az egyszerűség pont azt jelenti, hogy kapcsolódunk Istenhez, Jézushoz – és Benne az élethez.
Azt keressük, hogy a különböző helyzetekben hogyan tudunk egy jó szót váltani. Amikor például bérmálásra készülök, akkor ott igazán tudjak találkozni azokkal a fiatalokkal és a családjaikkal. Vagy amikor a szeretetszolgálat találkozója van, akkor azzal a sokféle emberrel, akik mind fontosnak tartják a szeretetet, tényleg tudjak együtt lenni. Vagy amikor önismereti csoportban vagyok, ahol igazán meg lehet tapasztalni az emberek vágyakozását az élet teljességére, az gyönyörű szép. Ezek nagyon különböző helyzetek – említhetném a rádiót vagy a kispapokat is -, de
a lényeg mindenhol ugyanaz: a figyelmes jelenlét a történések közepében.”
A teljes beszélgetés itt érhető el:
Borítókép – Fotó: dreamstime.com
hirdetés
