A 777 a szent napokon nem csak videók és képek formájában próbálja segíteni a felkészülést és az elmélyülést húsvétra, hanem cikkek formájában is. Ennek kimagasló része a Triduum, azaz egy három részes sorozat, amely nagycsütörtöktől egészen nagyszombat estig kísér bennnünket. Idén Nagy Péter János gútai (Felvidék) plébános tisztel meg bennünket azzal, hogy a Triduum szerzőjeként megosztja velünk lelkiségi gondolatait.
A Szent Három Nap kapujában Nagycsütörtök estéje különös súllyal áll előttünk. Az Egyház ezen az estén az utolsó vacsora emlékét ünnepli, mégis többről van szó, mint egy búcsúzó együttlétről. Krisztus önátadása itt szentségi alakot ölt. Az utolsó vacsora asztalára már ráborul a kereszt árnyéka, és a kereszt alatt tárul fel igazán annak mélysége, amit Krisztus azon az estén nekünk adott. János evangélista egyetlen mondattal tárja fel ennek az órának belső mélységét: „Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Ebben a „mindvégig” szóban benne reszket az egész este titka. Krisztus belép az árulás órájába, körülötte már ott sűrűsödik a tagadás közelsége és a tanítványok gyöngesége, és éppen ott nyílik meg teljesen önátadásának misztériuma.
Az Eucharisztiát csak ebből a mélységből lehet szemlélni. Aki csupán vigaszt, bensőséges élményt, vallásos megerősítést keres benne, az még a felszínen időzik. Az Oltáriszentség Krisztus keresztáldozatának szentségi jelenléte. „Ez az én testem, mely értetek adatik” (Lk 22,19). Ez a mondat már hordozza a Golgota súlyát. A kenyérben ott rejlik az önátadás. A kehelyben már felvillan a kiontott vér szövetségi valósága.
hirdetésAz Utolsó Vacsora így a kereszt szentségi kezdetévé válik.
Innen tárul fel a papság belső igazsága is. Nagycsütörtök arra tanít, hogy a pap személyét az Eucharisztia felől kell megértenünk. A pap hivatásának belső értelme, hogy Krisztus önátadása jelen maradjon az Egyház életében. A lelkiatya az Úr jelenvalóságának őre és tanúja. A papi élet ott válik igazzá, ahol lassanként maga is eucharisztikus formát ölt, ahol az ember többé nem önmaga birtokosaként akar élni, és életét egy folytonos önátadás kezdi jellemezni.
A lábmosás gesztusa ugyanennek a misztériumnak egy másik fénytörése. „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Könnyű volna ezt pusztán erkölcsi intéssé szelídíteni, ám a mozdulat mélyebbre vezet. Jézus lehajlása ugyanabból az önkiüresítésből fakad, amely a kereszten éri el teljességét. „Én pedig közöttetek úgy vagyok, mint aki szolgál” (Lk 22,27). H. V. Balthasar szavai A három nap teológiája című művéből itt különös pontossággal világítanak: „Isten szolgál, megmossa teremtményének lábát, s így feltárulkozik legsajátosabb, isteni mivoltában, és kinyilvánítja dicsőségének teljességét.”
A lábmosásban tehát Isten dicsősége jelenik meg, mégpedig szolgai alakban.
Ezen az estén ugyanakkor egy józanító feszültség is körülvesz bennünket. Az Eucharisztia alapítása és az árulás bejelentése ugyanabban az órában történik, a szentség valósága adott, az emberi hűség pedig törékeny. Az Úr odaadja önmagát, miközben a tanítványi körben már munkál a hűtlenség. Ez kezdettől fogva súlyos figyelmeztetés az Egyház számára. Mert a szent dolgok közelsége még nem azonos a megtéréssel. Ugyanis a szentmisén való puszta jelenlétünk még nem jelenti azt, hogy az ember élete már teljesen át van hatva a kegyelem belső illatával.
Kérjük az Urat, hogy Nagycsütörtök üzenete belülről érintse meg a szívünket. Merjünk kérdezni. Mennyire adtam helyet Krisztusnak életemben? Eljutott e jelenléte vallásos szavaimon, megszokott gesztusaimon és a liturgia iránti ragaszkodásomon túl arra a pontra is, ahol az ember még mindig védi önmagát, saját belső törvénye szerint akar élni, és nehezen mond le arról, hogy maga rendelkezzen önmaga fölött? Mert az Eucharisztia végső kérdése mindig személyes. Engedem e, hogy az a Krisztus, aki szentségileg odaadja magát, lassan bennem is új formát adjon az életnek?
Nagy Péter János atya
hirdetés
