A „gyorséttermi párkapcsolatok” helyett várjuk meg, mit főz ki nekünk Jézus!

Kedves vendégírást kaptunk egyik olvasónktól, aki személyes történetén keresztül világítja meg, hogy ha nem is látjuk, Isten akkor is munkálkodik a felszín alatt – a párkapcsolatra várakozók életében is! Bánházi Botond ott volt keddi imaestünkön is, ahol Jézus segítségével más szemszögből tudott a helyzetére tekinteni.

Pár napja úgy döntöttem, munka után gyalog megyek haza a körúton villamosozás helyett. Igyekeztem nyitott szemmel járni, és arra lettem figyelmes, hogy milyen sok evésre alkalmas hely van errefelé. Jellemzően a legtöbb valamiféle gyorsétterem: nincs sok ideje az embereknek, mihamarabb legyen letudva az étkezés, mindegy a minőség, csak olcsó és gyors legyen.

Persze elég nagy a kísértés, mert frappáns és csalogató ajánlatok vannak a kirakatokban, hogy meggyőzzenek minket.

Ezeken töprengtem, mikor séta közben kezdtem én is megéhezni. Tudom, hogy nem egészséges ilyen helyen enni, de úgy gondoltam, egyszer belefér. Volt még egy kis belső vívódás bennem, de végül eldöntöttem, hogy nem ettől fog összedőlni a világ, otthon úgyis nekem kéne összeütni valami vacsorát, amihez már kissé fáradt vagyok.  A nagy vacillálás közepette több gyorsétterem mellett is elsétáltam, majd ténylegesen eldöntöttem, hogy a következőbe betérek. Igen ám, csak mikor nyomtam volna le a kilincset, nem nyílt az ajtó. Megláttam bent a pultost, aki telefonálás közben hevesen mutogatott nekem. Őszintén nem értettem mi történt és mit akart, csak annyi jött le a helyzetből, hogy én itt most nem fogok enni. Na sebaj – gondoltam magamban -, úgyis sok gyorsétterem van még a környéken.

Nem is kellett öt percnél többet mennem, egy éppen felújított kebabos előtt találtam magam. Belépve hamar elnyerte tetszésemet a hely: ízléses berendezés, hangulatos fények, széles választék. Valaki épp rendelt, gondoltam addig legalább lesz időm választani. Azonban az ajtó és a pult között félúton legyek zümmögésére lettem figyelmes, ezután pedig valamiféle rágcsáló iszkolt keresztül a padlón. Ennyi elég is volt nekem, fordultam egyet és inkább megint továbbmentem.

hirdetés

Már lassan félúton jártam, mikor egy jó kinézetű gyrosost véltem felfedezni. Bementem és azt mondta a török eladó – törve a magyart -, hogy éppen elfogyott a hús, várnom kellene 15 percet. Annyi alatt pont hazaérek – gondoltam – és már kissé feldúlt hangulatban, hogy megint maradékot kell ennem, egyre éhesebben mentem tovább. Adtam egy utolsó esélyt egy hamburgerezőnek, amiről többektől hallottam, hogy jó hely. Kis kitérőt kellett tennem, de úgy gondoltam, ezért megéri. Odaérve a hamburgerek helyett egy kiírást láttam: „Átalakítás miatt egy hétig zárva tartunk, köszönjük a megértést.”

Nem hiszem el, hogy ilyen pechem van, pedig csak enni szeretnék egyet! Mi rossz van ebben? Ezek után bosszankodva hazafelé vettem az irányt.

A kapun belépve észrevettem, hogy megint rossz a lift. Már meg sem lepődtem, inkább csak beletörődtem, hogy semmi nem jön össze. Elbattyogtam a lépcsőházba, ahol

valami nagyon finom illat csapta meg az orrom, ez pedig még rátett egy lapáttal a kedélyállapotomra,

valaki a házban ilyen finomat eszik, én meg vagy csinálok valamit, vagy ehetek maradékot, hát, nagyon szuper.

Felfelé menet szembejött a szomszédom, akinek bottal, és plusz 65 évvel kellett megtennie ugyanezt az utat a lépcsőkön. Szokásához híven sugárzott belőle a vidámság, a köszönését egy ügyesen tettetett mosollyal, és egy félhangos „szép estét, Zsiga bácsi!”-val viszonoztam.

Őt látva hirtelen megálltam, és egy kicsit elgondolkodtam:

minek is bosszankodom egyáltalán?

Egészséges vagyok, van fedél a fejem fölött, épp munkából jövök, tehát van mivel keresni a kenyeremet. Majd megjelenik Zsiga bácsi és körülményei ellenére sugárzik belőle a felhőtlen elégedettség… Örülnöm kellene, hogy jelenleg a vacsorám kérdése a legnagyobb problémám!

Mire az ajtóm elé értem, már el is felejtettem zsörtölődésem okát. Észrevettem azt a számos kisebb-nagyobb helyzetet, eseményt, amiket oly’ természetesnek gondolok az életemben, pedig messze nem azok. És mennyi ilyen dolog van!

Mikor beléptem a lakásba döbbenten realizáltam, hogy az asztalom gyönyörűen meg van terítve.

Ötletem sem volt, hogy ez hogyan történt, számos kérdés futott át az agyamon másodpercek töredéke alatt. Még a nappaliig sem értem el, a következő pillanatban előjött a konyhából az unokaöcsém. Teljesen lefagytam, mire megszólalt: „Szerettem volna otthon főzni valami finomat, és eszembe jutottál. Ha már múltkor nálam maradt a kulcsod, gondoltam visszahozom, és mire hazaérsz megleplek, elkészítem a kedvencedet, egy kiadós marhapörköltet.”

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, annyira váratlanul ért ez az egész. Nagyon jót beszélgettünk, és komolyan mondom, ilyen jót még életemben nem ettem. Abszolút, semmilyen formában nem számítottam rá, ez a tény is nagyban hozzájárult az élményhez.

Csodával határos volt az egész.

Majd este, mikor kicsit átgondoltam a napomat, hirtelen beugrott egy gondolat: várjunk csak! Így, a távlatból nézve lehet nem volt véletlen, hogy ma sehol nem tudtam gyorsétteremben enni?

Teljesen felesleges volt magamat és másokat okolni, hogy semmi nem jön össze.

Ha úgy nézzük, egyik esetben sem rajtam múlt a dolog, és nem is sejtettem, hogy a kedves rokonom ilyen meglepetés vacsorát készít nekem. Nyilván egy pörköltnek idő kell, hogy igazán jó legyen, úgy lesz az igazi. Megéri rá várni.

Ő már jól tudta mivel készül, mégsem hívott fel,

hogy „figyi, este már ne egyél, átjöttem meglepni téged a kedvenceddel.” Ez így volt a tökéletes.

Ha csupán rajtam múlt volna, én biztos ettem volna valahol. De hála Istennek, nem így történt, és ezt nem magamnak köszönhetem. Mert ha valahol eszek, már nem lettem volna éhes, és nem tudtam volna így örülni a személyre szabott meglepetésnek.

És a legjobb, hogy ezt nem azért kaptam mert megérdemeltem, és pláne nem a viselkedésemért, hanem pusztán azért, mert az unokaöcsém szeret engem és gondolt rám. Az én tervem, hogy enni szerettem volna valahol az utam során, valami miatt mindig meghiúsult. Ott, közben nem értettem, mi az oka mindennek, de persze a történetet ismerve utólag már okos az ember.

Mikor már-már kétségbeesettnek nevezhető módon kerestem, hogy hova tudnék beülni, közel sem gondoltam volna, hogy rövidesen életem főztjét fogom elfogyasztani,

azt meg pláne nem, hogy milyen körülmények között. És mégis.

Ha pedig kicsit más megvilágításba helyezzük ezt a kis történetet: a világ manapság a „gyorséttermi párkapcsolatról” mondja azt nekünk, hogy ezt kövessük, ez a jó, ez az „egészséges.” A kirakati ajánlat olyan, mint a közösségi média: attól, hogy vonzóak a látottak, sok esetben messze nem a valós képet tükrözik.

A világ nyomása ránk, keresztényekre is hat.

Néha azt érezhetjük, valamit rosszul csinálunk és lemaradunk másokhoz képest. Netán, ha eljutnánk odáig, hogy beadnánk a derekunkat – nyugtatva magunkat, hogy ez még csak belefér – lehet, hogy nem úgy fognak sikerülni a dolgok, ahogy mi azt elterveztük. Kudarc, kudarc hátán – gondoljuk naivan-, és úgy hisszük, mi rontunk el valamit.

Pedig attól, hogy mi azt látjuk nem történik semmi, a háttérben bizony komoly munkálatok folynak. 

A lépcsőházi finom illat olyan, mint a körülöttünk lévő boldog kapcsolatok:

irigykedünk, hogy neki, meg neki milyen jó, bezzeg nekem…

Na és itt érdemes kicsit másra tenni a fókuszt a felesleges aggódás helyett, olyan sok apró ajándék és áldás van az életünkben, amire azt gondoljuk alapvető, pedig messze nem az. És mennyi ilyen dolog van!

Szükségtelen azon a vélt problémán kattognunk, miért nem jön össze semmi. Mi van akkor, ha a látszat csal, és minden a mi érdekünkben történik? Bosszankodás helyett örülhetünk inkább, mert olyan Valaki az életünk szakácsmestere, aki tökéletesen időzít, és a lehető legjobban tudja azt, hogy mikor, mire, illetve kire van szükségünk.

Ez a szakácsmester pedig nem más, mint maga Jézus Krisztus.

Tehát, ha te is azt veszed észre, hogy sorra zárnak be az orrod előtt a gyorséttermek, akkor nyugi, nem rontasz el semmit, nem maradsz le semmiről. Nem vagy egyedül. Annyi a teendőnk, hogy élvezzük az utat, és bízzunk abban, aki tudja mit csinál: Jézusban. Mert ha saját terveink nem valósultak meg, akkor tartsunk ki és számítsunk rá, hogy Ő valami olyat készít nekünk, amiről még álmodni sem mernénk!

Bánházi Botond

hirdetés