777 2026.01.27.

„Lehet ezt így is csinálni: egyetemet, keresztény módon” – ettől más a Pázmány ITK

Hogyan lesz egy gyerekkori „kocka informatikusból” nemzetközi szinten elismert kutató és elhivatott oktató? Dr. Reguly István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karának oktatója mesél pályaválasztásról, kutatásról, közösségről és arról, hogyan fér meg egymás mellett a csúcstechnológia és a keresztény értékrend.

A Pázmány ITK-t sokan a magyar tech felsőoktatás egyik „rejtett gyöngyszemének” tartják. A Kar oktatói közül többen maguk is itt kezdték egyetemi tanulmányaikat, majd kutatóként és tanárként tértek vissza, hogy továbbadják azt a szemléletet, amely egyszerre épít szakmai kiválóságra, személyes figyelemre és közösségre. Dr. Reguly István története jól példázza, milyen utak nyílhatnak meg azok előtt, akik tudatosan választanak, kérdeznek, és nem félnek elmélyülni – sem a tudományban, sem a hitben.

Hogyan indult a kapcsolatod az informatika világával, és mikor vált világossá számodra, hogy ez az út lesz a hivatásod?

Egyike vagyok azoknak a „kocka informatikusoknak”, akik már gyerekkoruk óta tudták, hogy ez érdekli őket. Édesapám az egyetemről hozta haza az első számítógépet a 90-es évek elején, és programozni is megtanított – pár egyszerű szöveges játékot írtam. Gimnazista koromban időnként osztálytársakkal ültünk össze LAN partikat tartani (mindenki hozta a nagy asztali gépét, ezeket hálózatba kötve játszottunk együtt 2-3 napot). Szüleimet azért aggasztotta, hogy mennyit „lógok a gépen”, de az egyetemen hamar megfogott a kutatásban rejlő kihívás – témavezetőm, dr. Oláh András keze alatt kezdtem el szenzorhálózatok kutatásával foglalkozni, és ekkor tanultam meg, hogyan kell egy problémát alaposan körbejárni, a lehetséges megoldásokat kipróbálni, és összevetni – majd a végén még le is írni. Ez sokkal jobban megfogta az érdeklődésem, és eldöntötte, hogy mi a valódi kihívás: a számítógépes játékok helyett a kutatás lett a szenvedélyem.

hirdetés

Sokan a Pázmány ITK-t a magyar tech felsőoktatás egyik rejtett gyöngyszemeként emlegetik. Mit emelnél ki a Kar szellemiségéből egy leendő elsőéves hallgatónak?

Azt gondolom, hogy a Karnak sikerült hűnek maradnia az elmúlt 25 évben azokhoz az elvekhez, amik különlegessé teszik – már 20 évvel ezelőtt, amikor felvételiztem, az egyik fő szempontom az volt, hogy ez egy aránylag kis hely, ahol a hallgatók és az oktatók ismerik egymást: nem csak egy kerekítési hibának érzem magam, hanem egy közösség fontos része vagyok. Persze, nálunk is vannak nehéz tárgyak az első évben, ahol bizony meg is buknak emberek, de ebből nem űzünk sportot. A csoportokba szervezett hallgatók nagyon hamar összekovácsolódnak, gólyaprogramok, felsőbb éves animátorok, és az egy-egy csoporthoz rendelt mentor-oktató segítségével olyan közösségek alakulnak ki, akik a tanulásban, a hirtelen nagy „önállóságban”, és szabadidejükben is összetartanak, segítik egymást. Számomra az is nagy élmény volt, hogy másodévesként is már tárt karokkal vártak a kutatócsoportok, ahol a nemzetközi szinten is elismert oktatóinktól személyes figyelmet, útmutatást kaptam, és megtapasztalhattam milyen egy intellektuálisan stimuláló környezetben dolgozni.

Erre azóta is odafigyelünk, magam is már oktatóként 4-8 hallgatómmal hetente rendszeresen konzultálok, igyekszem segíteni őket munkájukban.

Számomra fontos a Kar keresztény szellemisége is: általános iskolai hitoktatóm, Várnai Péter atya, aki addigra már az egyetem lelkésze volt, egy gondviselésszerű találkozás során ajánlotta gimnazista koromban először az ITK-t. Már hallgatóként is jó volt megtapasztalni az oktatók és kollégák részéről azt a halk, de nagyon határozott kiállást, hogy az ITK egy katolikus egyetem része, mi itt ebben a szellemiségben dolgozunk, kutatunk, és alkotunk közösséget. Ebbe mindenki meg van hívva, számos program, és lehetőség adott – aki jön, az jön, aki nem, az nem.

Végül pedig amit kiemelnék, az a Kar interdiszciplináris mivolta. Ezt hallgatóként természetesnek éreztem, csak utólag látom, mekkora érték: nagyban formálta szemléletmódunkat az, hogy az informatika mellett egy jó adag biológiát is tanultunk, és belekóstolhattunk a villamosmérnöki, fizikai, és matematikai tudományokba is. Ezzel egy olyan látásmódot kaptunk, mely a mai napig segít egy-egy problémát jobban körüljárni, és értékelni, érteni azt, hogy mások sokszor mennyire másképp látnak egy kérdést.

Mivel foglalkozol jelenleg kutatóként, és hogyan foglalnád össze egy laikus számára, mi a munkád lényege?

Kutatásom fő célját talán úgy fogalmaznám meg, hogy igyekszem segíteni fizikusoknak, kémikusoknak, orvos-kutatóknak, mérnököknek – olyanoknak, akiknek nem a számítógép az elsődleges kutatási cél – minél többet kihozni a számítógépekből. Hogy pár példát hozzak: dolgoztam kémikusokkal, akik azt szimulálták, miként lehet DNS-ből építeni különböző térbeli alakzatokat – szimulációjukat többszörösére gyorsítva képesek lettek minden addiginál összetettebb szerkezetek modellezésére. Hasonlóan geofizikusokkal, vagy épp repülőgép-mérnökökkel dolgozva sikerült folyadékáramlási szimulációkat nagyságrenddel felgyorsítva elősegíteni azt, hogy minden eddiginél pontosabban tudják modellezni, hová fut fel egy szökőár, vagy milyen hatékony egy repülőgép turbinája. Ezek a szakemberek rendkívül mély tudással rendelkeznek a fizikai, kémiai folyamatok modellezéséről – ehhez én nem is értek – viszont a közös hangot megtalálva én a számítógépekben rejlő teljesítmény kiaknázását tudom elérhetővé tenni számukra, anélkül, hogy nekik meg kéne érteni, hogy például hogyan működik egy szuperszámítógép.

A kutatás során gyakran előfordulnak zsákutcák. Mi segít ilyenkor továbblépni és új megoldásokat találni?

Sokat köszönhetek témavezetőimnek, akik eleinte „kézen fogva” vezetve megmutatták, hogy kell egy kutatási kérdést körbejárni, meglévő eszközökkel, vagy épp új eszközöket keresve. Ügyesen adagolva az egyre nehezebb problémákat, belém nevelték a kitartást – hogy bizony sokszor hetekig is tarthat egy-egy kihívással megküzdeni, és hogy tudni kell elengedni egy korábban ígéretesnek vélt megközelítést, és valami újat kipróbálni. Emellett persze megtanultam azt is, hogy segít időnként kicsit félretenni a problémát, elcsendesedni, kimenni a természetbe, a családdal időt tölteni, „érlelni” a kérdést, és a legváratlanabb helyen találkozni a helyes megoldás csírájával. Itt különösen fontos a tudományágak közti kommunikáció, és hogy ezzel nap mint nap találkozunk az ITK-n, hiszen sokszor egy-egy problémát, kissé más köntösben, de már más területen megoldottak.

A gyorsan fejlődő technológiai világ alapjaiban formálja az emberképet. Hogyan látod ennek kapcsolatát a keresztény értékrenddel?

Attól tartok, hogy a modern technológia vívmányait egyre koncentráltabban, és egyre hatékonyabban használják egyes gazdasági, vagy akár politikai szereplők arra, hogy ne gondolkodjunk. Elég csak körbenézni egy vonaton – az emberek nagy része pörgetni a telefonján az 5-10 másodperces „dopamin löketet” szolgáltató tartalmakat. Ez sajnos a szolgáltató platformok üzleti modelljének része – a figyelmünkkel kereskednek, mit sem törődve annak hosszú távú hatásaival. A minden érzékszervünket érintő információáradattal szembe úszni, csendben maradni, átgondolni, hogy mit és miért cselekszünk, egyre nagyobb kihívásnak érzem. Ez a helyzet egy felnőtt, kialakult személyiségű ember alapvetően stabil értékrendjét is könnyen kikezdni, hát még egy gyerek, egy fiatal felnőtt esetében…

Nehéz a fülben szóló podcast mellett észrevenni embertársainkat, és végképp meghallani Isten hívó szavát.

Ezért különösen fontosnak tartom azt, hogy el tudjunk csendesedni, újra és újra megtaláljuk saját belső hangunkat, és az Atyáét, akár csak egy hétvégi lelkigyakorlat keretében, de még inkább olyan szokásformáló gyakorlat kapcsán, mint például az Exodus-90.

Volt olyan kutatási vagy oktatási tapasztalatod, amikor különösen erősen érezted a hit inspiráló erejét?

Hívő emberként és mérnökként magaménak érzem a „Segíts magadon, az Isten is megsegít” mondást. Életemben sokszor megtapasztaltam a gondviselés hathatós közreműködését, legyen szó akár arról, ahogy az ITK-ra kerültem, vagy ahogy Angliába kerültem (a professzor, akit lehetőségek után érdeklődve megkerestem, épp azon a héten volt Budapesten egy konferencián), vagy akár ahogy Angliában megismerkedtem a későbbi feleségemmel (aki szintén az ITK-ról jött ki kutatni). Ezek a munkámból eredő helyzetek meghatározó hatással voltak későbbi pályámra és magánéletemre is.

A pandémia mindannyiunk számára nehéz, szomorú idő volt, sokan vesztettünk el rokonokat, családtagokat. Mégis, ebben a rossz helyzetben egy olyan kutatói közösséget hozott össze az ITK, amit máshol nem lehetett volna – biológusok, matematikusok, informatikusok vállvetve dolgoztunk, és próbáltuk modellezni, előre jelezni a járvány terjedését. Rengeteg támogatást kaptunk, melyek közül kiemelném a családjainkat, akiktől rengeteg szeretettel és türelemmel viselték ezt, és Istent: keményen dolgoztunk, újra és újra váratlan helyekről kaptunk segítséget, és azt gondolom, hogy sikerült számottevően hozzájárulnunk egy szörnyű helyzet enyhítéséhez.

Ahogy az elmúlt időben több feladattal bíznak meg engem is a Kar munkájában, megerősítő élmény látni, és együtt dolgozni a sok hitükben szilárd, munkájukban kiváló kollégával. Tudjuk őszintén, egy-egy fontos megbeszélés előtt Isten áldását kérni a munkánkhoz. Ez nagy reményt ad számomra, hogy

„lehet ezt így is csinálni”: egyetemet, keresztény módon.

A hallgatók gyakran idealizálják a kutatókat. Mi az, ami szerinted leginkább lebontja ezt a „szuperhős-képet”?

A mai világ, és ezzel a tudomány is, egyre jobban eltávolodik a régi tekintélyelvű struktúráktól. Ha egy kutató, (különösen egy kutató!), valamint mond, az nem csak egyszerűen úgy van, azt meg lehet kérdőjelezni, meg lehet vitatni. Gyakorló kutatóként persze sokkal több kérdésünk van, mint válaszunk – és az nem baj, ha a tanítványaink is érzik. A kutatás módszerének átadása egy hallgató számára magában foglalja azt a központi motívumot, hogy valami olyannal foglalkozunk, aminek a megoldását én sem tudom, és bizony ki fogunk próbálni olyan dolgokat, amik nem működnek. Persze több tapasztalattal rendelkezve már jobban érzem, hogy a sok lehetséges irány közül, melyikekkel érdemes foglalkozni, de ettől még sok a kudarc, és az újratervezés. Igyekszem ezeket a folyamatokat a saját hallgatóimmal is sokat beszélgetve, elmagyarázva végig csinálni –

az elején még „kézen fogva” vezetni őket, aztán bíztatni őket az egyre nagyobb önállóságra.

Milyen szakmai kérdés vagy kihívás foglalkoztat mostanában a leginkább?

Mint egyetemi oktató, az egyik legnagyobb kihívást a mesterséges intelligencia kapcsán érzem. Mint (sok más) eszköz, tapasztalt kezekben nagy dolgokra képes, amatőr kezekben pedig könnyen károkat tud okozni. Nagy kérdés tehát, hol a jó egyensúly az alapok biztos megtanítása és megértése, és az AI-eszközök használata közt. Például, rengeteg alapvető programozási motívum van, melyekből utána az AI-eszközök is építkeznek, de kérdés, hogy ha informatikusként ezeket nem értjük, akkor hogyan bízunk meg az AI készítette szoftverekben, hogy tudunk összetettebb rendszereket felépíteni, amik azt csinálják, amit mi szeretnénk. Ez a dilemma bizony a munkaerő-piacon is jelentkezik, junior programozóként manapság nehezebb elhelyezkedni, mint pár éve – tapasztalt programozókra azonban hatalmas szükség van.

Ha viszont a cégek nem alkalmaznak pályakezdőket, akkor mégis honnan lesznek tapasztalt alkalmazottak? Majd valahol másol megtanulja?

A helyzet azért nem csak negatív – a mély tudásra éhes embereknek, pályakezdőknek, az AI egyben nagy lehetőség is, mert rengeteg dolgot el tud magyarázni, segítségével könnyebb széleskörű tapasztalatot gyűjteni. Magam is sokat használom a mesterséges intelligenciát olyan területeken, amiknek nem vagyok szakértője, és ezzel mind maga a kutatásom, mind pedig annak bemutatása, kommunikációja sokszínűbb lett.

Milyen tanácsot adnál egy pályaválasztás előtt álló középiskolásnak?

Pályaválasztás előtt állóknak azt gondolom a legfontosabb a tudatos választás. Járj utána, tudj meg többet róla, keress egy mentort, és ha van lehetőséged, próbáld ki. Ha orvos szeretnél lenni, menj el pár hónapra egy kórházba önkéntes munkára. Ha mérnök szeretnél lenni, nevezz be pár barátoddal egy versenyre, például a CanSat, a Bionika Akadályverseny satöbbi. Így kevés kockázattal lehet bepillantást kapni egy-egy szakmába, még mielőtt évekre (vagy egy életre) elköteleznéd magad.

Ha pedig már az egyetemen vagy, akkor arra bíztatnálak, hogy csatlakozz minél előbb egy kutatócsoport munkájához, mely ad egy közelebbi célt, és engedd, hogy elragadjon a lelkesedés. Tapasztalatom szerint ez abban is segít, hogy az amúgy száraznak vélt tárgyakat könnyebben megtanulja az ember, mert könnyebb meglátni, mire lehet ez jó.

Mit tartanál a legnagyobb eredménynek, ha tíz év múlva visszatekintenél a kutatói munkádra?

Mérnök beállítottságú ember vagyok, munkám hasznosságának fő mértékének azt tartom, hogy használják-e azt – és ez ad nekem örömet és motivációt is. Ez persze jelent némi türelmetlenséget is: inkább kisebb, de hamarabb használható dolgokon szeretek dolgozni, mintsem nagyobb, de nem belátható távlatokban hasznosuló kihívásokon. Eddigi munkámban hál’Istennek tudtam nagyon sok mindenen dolgozni, rengeteg mindent látni, kezdve a már említett szökőár-modellezésnél, melyet egy kutatócsoport már több mint 10 éve használ. Persze volt lassabban beérő eredménye is a kutatásunknak – még 2011-ben kezdődött együttműködésünk angol kollégákkal csak az elmúlt év során ért el odáig, hogy munkánkat lassan rutinszerűen használhatják a sugárhajtómű tervezéshez. A másik véglet persze a járványmodellezéssel kapcsolatos munkánk, melyet nagyon hirtelen, 2-3 hónap alatt kellett odáig eljuttatni, hogy alkalmas legyen döntéstámogatásra.

Mégis, a legnagyobb örömet az okozza, hogy hallgatóimat be tudtam vonni sok kapcsolódó kutatásba, és így azt a sok tudást, amit én kaptam, kiegészítve a saját tapasztalataimmal, át tudom adni tanítványaimnak, hogy aztán ők is kamatoztathassák. Sokan közülük már szép sikereket elértek, örülök, hogy tudtam segíteni nekik az elindulásban.