Tűz a fal mögött – Gyakran találom magam szemben mostanában hajnali derengéseimet követően azzal a felismeréssel, hogy ébredéseim eszmélések is egyben. Olvasói vendégírás.
A templomunk magas tornyának tövében látszik az ég alján finoman derengő fény, amely nem csupán egy átlagos nappalt ígér, sokkal többet ennél, valami mély, rég hallott igazságot, a Thomas Mann-i „mélyéges mély a múltnak kútja” fenekéről. Most, ötvenötön is túl, egy szolíd, halk, megfoghatatlan belátás keresi magának bennem a helyét.
Egykor, talán húszévesen csak tudomásul vettem az igét.
„Férfivá és nővé teremtette”. A dantei emberélet útjának felén vitattam, magyaráztam, alakítgattam. Jelenleg úgy terül el előttem, mint az alapigazság, amely nem változik soha. Az ember érik meg hozzá.
Kálvin János mondja: „Nem vagyunk a magunkéi, tehát sem értelmünk, sem akaratunk nem uralhatják döntéseinket és cselekedeteinket. … Az Istenéi vagyunk”. Szeretem Kálvint. Mértékkel bír. Amikor először vettem a kezembe, még nem értettem az idézett szöveget. Gondoltam, van szabadságom felülírni, újra rajzolni, visszavágni mindent, amit a teremtés adott. Oly sokszor esünk balgán és tudatlanul abba a helyzetbe, amikor azt gondoljuk, magunk alakítjuk az utunkat, amin járunk. Legfőképp akkor, miután tudatunkra eszmélünk a világra szépülésünket követően.
Milyen törékeny az ember önbizalma. Milyen ingatag a saját vágyaira épített rend.
Kellett az út ahhoz, hogy megrendüljön bennem az istentiszteletre hívogató harangszó.
Amikor hazahív a harangszó. A hazatalálásban rejlik a titok. A férfi és a nő különbözősége, egymásra utaltsága, kiegészítő szépsége. A teremtői keret kínálta megannyi csoda.
Amikor felcsendül a madarak szerelmi násza, biztos, hogy elindul a tavasz. Aztán kicsit később, a meleg levegőben lassan úszik a nyár. Ezt követően a torony körül ezernyi fecske beszéli meg a költözést, mígnem beköszönt a füstölgő kémények hada. Mikor a történések átfolynak az ember életébe, összekeveredve vágyaival, mikor az ablakon vidáman hunyorog be a hideg, az ember elkezdi számolni a napokat karácsonyig.
Felbecsülhetetlen ajándék a teremtői keret.
Fiatalon a különbségeket nehéz szeretni. Dereng csak számomra, mikor hallgatásom sértő volt. Mikor a nő kérdései fárasztottak. Meggyőződéssel képviseltem és őriztem sajátomként az egyetlen és megmásíthatatlan igazságot.
Az évek múltával változik sok minden. Amint ezüstre vált az ember halántéka, ráébred, ezek a különbségek nem is akadályokat képviseltek. A téli este meg is tudja dobogtatni az önző emberi szívet. Amikor csöndben ül. Amikor a csönd létráján fel-alá jár az óra ketyegése. Ez az az út, amelyen keresztül meg lehet tanulni mi a türelem, mit jelent az alázat, mi érdemel figyelmet. Sokkal fontosabb azonban megtanulni figyelni. Figyelni a fontosabbra. Ma már tudom, van valami, ami több a vonzódásnál, több a türelemnél és a kötelességnél is több. Ami a szövetség. Az Isten rendjében.
Nem a szenvedély, nem is az ösztön és nem a test irányítja az életet, hanem az, aki teremtett minket.
Merek már arról beszélni, voltak évek, amikor szégyelltem a meggondolatlan, hirtelen elsütött bántásaimat. Amikor a puffogtatott szavaim, a büszkeségből elmulasztott gesztusaim, a hűvös, szándékos távolságtartásom – mindez együtt és még külön-külön is –, lassan, észrevétlenül és kérlelhetetlenül építették a falakat. Volt időszak, amikor úgy gondoltam, ahhoz, hogy az isteni rend érvényes lehessen rám, túl sok bennem a törés. Ma már tudom, ezek a törések nyitották meg bensőmben helyét a kegyelemnek. A kegyelem befogadására helyet kell készíteni. Ott nem tud megérkezni, ahol dúl a büszkeség és az erő. Ellazult, megszelídült, dac nélküli térre van szüksége. Nem könnyű ma szeretni.
Egy olyan világban, ahol a csapból is a szabad szerelem folyik, különösen nem.
A férfi és nő közötti szerelem csodálatos dolog lehet, de nagyon törékeny is egyben. Egyetlen hibás lépés elég ahhoz, hogy az életet teljesen összekuszálja.
Szükséges hidat építenünk, hogy felismerhető legyen a teremtés világos rendje, az út a reménységhez a sebzett, bizonytalan fiatalabb nemzedékek számára. Ne Márai sora hangoztassék, miszerint „minden, ami emberi reménytelen”. Szükséges láttatnunk Isten rendje nem avult el, sőt, leginkább most érik be. Szeretem a verseket. Csak egy sor: „Végemben a kezdet.” A teremtett rend maga. Egykor korlátokat láttam, ma vigaszt találok. Egykor büszkén állt bennem a szigorúság, ma otthonra lelek. Egykor ellenálltam, ma nyugalmam van.
A Szentírás mondja, amitől szilárdabb alap nincs: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)
Ma már látom nem a saját vágyaim, nem a saját erőm tartott meg és nem a saját eszem vezetett az úton eleddig, hanem Krisztus, aki a szikla volt alattam.
Ez a szövetség. Itt kap erőre a férfi és a nő szövetsége, ebben a fényben, ahol az együttlét nem teher és nem is törvény. Út. Hazatalálás. Otthonra találás Istenben és egymásban. Az egyesülésben. A házasságban, amely nem idilli mesevilág, hanem két ember szövetsége, akik együtt hordozzák a küldetés terhét. És áll az erős asszony a férfi háta mögött. Ma is!
A méltóságteljes templom tornya hét száraz, öreg köhögést hullat a szürkülő levegőben. Jelzi, hogy este van. Arra késztet, szóljak. Mindent megelőzően azonban fogyasztok egy percnyi csendet. Egykoron, gyermekkoromban, mikor egyedül aludtam el és gyakorta a felnőttek méltóságára emelt és a bánat kamaszkorának, a könnyezés szabadságának lehettem részesévé, a nagy zengő becsület recsegni kezdett. Ropogott a tűz. A fal. Tűz a falon túl, kívül és belül. Egyszerre védelem és próbatétel. A fal, amely elválaszt és a tűz kívül, amely megtisztít. Tűz belül, amelyet érzünk nyugtalanítóan, ugyanakkor békességgel. A „firewall”, amely a behatolótól óvja a rendszert és tűzfal a településeken, amely a lángok terjedését akadályozza meg.
Üzenem hát, mit egykoron, hosszú ideig kívülről néztem csak: a békét – amelyre mindig vágytam –, ebben a rendben leltem meg! Együtt. Eggyé olvadva. Hármasban…
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
