Idén júliusban jelent meg magyarul Szent VI. Pál pápa Christi Matri kezdetű enciklikája, melyben arra hívja a katolikusokat, hogy – különösen októberben – imádkozzák a rózsafüzért a békéért. Ennek kapcsán beszélgettünk Kovács Zoltán mariológus atyával; szó esett az enciklika különös aktualitásáról, XIV. Leó pápa béke iránti elkötelezettségéről, szenvedésről és a megtérés fontosságáról, a mi feladatunkról a béketeremtésben és a rózsafüzér erejéről.
Szent VI. Pál pápa 1966. szeptember 15-én hozta nyilvánosságra a Christi Matri enciklikát, amelyet már magyarul is olvashatunk. Ebben a rövid dokumentumban rózsafüzér-imádságra hívja a katolikusokat, érezve a hidegháború időszakában a felelősséget, hogy tenni kell a békéért. Az enciklikát olvasva azonnal szembeötlik annak aktualitása. Olyan érzése van az embernek, mintha napjainkban íródott volna.
Sajnos tényleg megdöbbentő. Ebből is látszik, hogy a béke egy törékeny ajándék, amiért újra és újra meg kell dolgozni. A társadalmi helyzet egyre komplexebb, mely mindig újabb kihívások elé állít minket. Nem úgy megy, hogy ha egyszer megszereztük a békét, az mindig konstans lesz. Ebben kaptunk egy indítást, hogy ne hagyjuk abba a békéért való munkálkodást. Hála Istennek, az enciklika születésének idején meghallgatásra találtak az imák, nem lett nagyobb baj akkor, az 1960-as években – és azt követően. Viszont ez egy törékeny valóság, a kegyelem gyógyítana ma is, ha engednénk. Éppen ebben szövetkezünk a Szűzanyával. Ő maga is jól tudja, hol a kegyelem forrása, engedjük, hadd vezessen minket, mert vele könnyebben rátalálunk Krisztusra, aki békéjét ígéri és adja.
Látva a híradásokat a háborúról, újra és újra felvetődik az emberben az a klasszikus kérdés, hogy miért engedi Isten a háborút és az azzal járó mérhetetlen szenvedést?
A szenvedés valahol mindig misztérium marad. A szenvedésre mindig volt válaszadási kísérlet. A válasz teljességét azonban Krisztus tudja megadni. Ő a szenvedésnek is tud értelmet adni, az Ő szenvedése egy kapu lesz, ami által bejutunk a dicsőségbe. A nagypéntek nemcsak a kalendáriumban, hanem az életünkben is törvényszerűen megelőzi valahol a húsvét dicsőségében való részesedést.
Valahogy úgy érzem, hogy mint Mózesnek a lángoló csipkebokor előtt, úgy
nekünk is alázattal kell megállnunk ennek a misztériumnak a küszöbén.
Van a bűnnek is egy misztériumjellege, melyről Szent Pál apostol is tanít (lásd 2Tessz 2,7), és nem fogjuk tudni megérteni, ahogy azt sem, hogy az Isten hosszan-tűrése miként működik. Ugyanakkor Isten sokkal mélyebben benne van az életünk eseményeiben, a szívünkben, mint azt néha gondolnánk. A mi dolgunk megpróbálni a kegyelemben élni és a kegyelemben kitartani. Van, amit az Jóisten nem iktat ki az életünkből. A halál törését sem, a szenvedést sem. Rengeteg kegyelem forrása nyílt meg számunka a Megváltással, de ezekkel meg kell küzdeni. Viszont pont Jézus mutatja a „gyógyult” sebeit a tanítványoknak. Azok már nem vérző, már nem sajgó sebek, hanem az egykori áldozatvállalás nyomai.
És Jézus műve sem ért véget a kereszten…
Jézus valóságos feltámadása is mutatja, hogy a legnagyobb baj fölött is ott áll Isten győzelme az életünkben. Ha ennek a szemüvegén keresztül próbáljuk megélni és erősíteni egymást bajainkban, akkor már nem egy hamis illúziót kergetünk. Ekkor minden sötétség, kínlódás értelmet tud nyerni és az áldozat felajánlható. Ugyanakkor próbaköve is tud lenni a hitünknek, hogy valóban hiszem-e a test feltámadását, valóban hiszem-e az örök életet? Vagy ha elveszítettem valakit, úgy omlik össze a hitem, mintha nem is lett volna?
Lehet, hogy van, aminek össze kell omlani, hogy az Isten egy sokkal életképesebbet építhessen helyette.
A tanítványok gyermeteg hitének is össze kellett omlani húsvétkor. Gondoljunk csak a közelgő Mindenszentek ünnepére. A szentek megdicsőült közössége adja meg az értelmet és a perspektívát ahhoz is, hogy másnap, Halottak napján húsvéti reménnyel tudjunk imádkozni elhunyt szeretteinkért. Ha tényleg hiszem, hogy oda igyekszünk, ahol többé senki sem szakít el egymástól, ahol nincs seb, ahol nincs öldöklés, ahol a béke beteljesült országa van.
A Christi Matri enciklika 1966-ban a Fájdalmas Szűzanya emléknapján jelent meg. Zoltán atya úgy fogalmazott az enciklikához írt kommentárban, hogy „ez – az Egyház Anyjának a szenvedőkkel együttérző szeretetében bízva, az ő közbenjárását kérve -, egy komoly pápai figyelemfelhívás a katolikusok felé: a rózsafüzér imádkozásával a világ békéjéért is tehetünk.” Hogyan kapcsolódik a Fájdalmas Anya a békétlenség okozta szenvedéshez?
Kiemelnék egy mozzanatot abból a szentírási történetből, ami Jézus Jeruzsálembe való bevonulásáról szól. A Messiás szamárháton vonult be Jeruzsálembe, ahogy Zakariás próféta írta (Zak 9,9), és a szamár a béke állata. A ló a harcé, de a szamár a békéé. Nagyon jól tudta Jézus, hogy hova vonul be, és hogy mi vár rá. A folytatás nem egy diadalmenet lesz – bár valahol az, ha a kegyelem rendjében nézzük –, hanem testben és lélekben fájdalmas események várnak rá. És Ő megőrzi a békéjét a megpróbáltatások közepette is. Szenvedésében is békés marad. Ő ekkor is a Béke Királya marad. Ő maga inti a tanítványt, hogy „tedd vissza hüvelyébe kardodat” (Mt 26, 52). Erőszakra nem erőszak lesz a válasz. És Mária is ott van békésen, ő is békésen szenved. A Szűzanya is átéli a fájdalmat, amit az emberek bűne okoz. Nyilván nála saját bűnről nem beszélünk, de – ahogy Simeon prófétálta neki – a tőr átjárja az ő szívét is. És egyiküknek sem a kicsinyes bosszú jut eszébe. És ahogy békés volt a bevonulás, békés volt a további menet, úgy békés annak megkoronázása is. Bár Jézus emberi természete megborzad a szenvedéstől, hisz mondja, hogy „ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Mt 26, 39), az isteni akarat győzedelmeskedik:
„de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26, 39).
És az a szép, hogy nemcsak Jézus működik együtt az Atyával, hanem a Szűzanya is. Attól ő még fájdalmas anya, nem szabad ezt mesterségesen túlemelni, hogy annyi kegyelem töltötte el őket, hogy ők úgyis sejtették a boldog végkifejletet, így ez nem is lehetett olyan szörnyű Máriának sem. Ahogy megtört a tanítványok hite, úgy a Szűzanyának is ez egy sötétség volt az életében. Ez egy fájdalmas mozzanat, lesz mit gyógyítania a húsvétnak.
Beszélgetés Kovács Zoltán atyával
Fotó: Szabó Csaba
Ha már a húsvétot említettük, Jézus feltámadása után így köszönti a tanítványokat: „Békesség nektek!”. XIV. Leó pápa megválasztása utáni első szavai is ezek voltak. Eddigi rövid regnálása alatt egyértelműen látszik, hogy vállára vette a béke ügyét: az októberi rózsafüzér-imákat a békéért kéri felajánlani, böjti és imanapot hirdetett a béke szándékára.
Gyökössy Bandi bácsi mondta, hogy „aki nem tud leborulni, az kiborul”. A Szűzanya is leborult a kereszt alatt, és mi is alázattal lépünk oda. A rózsafüzér is egyfajta leborulásra tanít, de nem Mária előtt, hanem a misztérium előtt.
A rózsafüzér Krisztus misztériumába vezet be minket, és ezáltal nyer békét az imádkozó szív.
Ahogy Szent II. János Pál pápa is rámutatott: „A rózsafüzér természete szerint a békére irányuló imádság” (Rosarium Virginis Mariae 40. pont). Leó pápa felismerte az idők jeleit. Jézus karakteresen így indít a feltámadása után: „békesség nektek”. Jézus tudta, hogy mire volt a leginkább szüksége a tanítványoknak, mi volt a legnagyobb hiány az életükben a Mester halála után. Egy új pápától – mint Péter utódától – is egy karakteres indítás ez, főleg azért, mert sajnos különös aktualitása van. Mondhatni Leó pápa is tudta, hogy mi kell most a világnak. Ez most talán a legnagyobb seb a világban, ezt kell kitisztítani.
Leó pápa augusztus 22-én, Szűz Mária királynő ünnepén böjti és imanapot hirdetett a békéért, és október 11-én kiemelten erre a szándékra imádkozták a Szent Péter téren a rózsafüzért. Ezek jelentősége, hogy egyrészt Szűz Mária királynőt ma a mennybevétel egykori nyolcadának zárónapján ünnepeljük. Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy Mária életében is konkrét valósággá vált Krisztus Urunk húsvétja. Az október 11-ei nap azért szimbolikus, mert a liturgikus reformig ez volt az Istenanyaság ünnepe. Mégpedig azért, mert 431-ben az efezusi zsinaton ezen a napon mondták ki Mária Istenanyaságának dogmáját. Leó pápa olvas az idők jeleiből, összekapcsolja a régit és az újat, előveszi ezeket a kincstárból, mint egy jó gazda.
A Szentatya érzi ebben a kérdésben a felelősségét és feladatát. És vajon mi mit tudunk tenni a békéért? Kell egyáltalán tennünk érte? Van ebben felelősségünk?
Először is, ez a „kell tenni valamit” semmiképpen nem külső kényszer, hanem erkölcsi kötelezettség. Ez olyan, hogy ha van egy súlyos beteg ismerősöm vagy rokonom, természetesen meg kell látogatnom, vagy úgy érezhetem, hogy imádkoznom kell érte. Azért is panaszkodunk gyakran, hogy miért van kevés papi vagy szerzetesi hivatás. Mit mondott Jézus? „Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába” (Lk 10, 2). Nem mintha nem tudná ezt Jézus saját maga kezelni, csak várja a mi tudatos együttműködésünket, hogy ez nekünk is fontos legyen és dolgozzunk Vele együtt. Az, hogy Jézus az egyetlen közvetítő, továbbra is fennáll (1Tim 2,5), de ugyanúgy Szent Pál tanítja, hogy „Istennek vagytok munkatársai” (1Kor 3,9). Tehát ha Ő az egyetlen közvetítő, kérdezhetnénk, hogy minek kellek én, Ő majd elintéz mindent. Viszont Jézus az, aki apostollá teszi azt a tizenkettőt,
Ő az, aki ma is hív bennünket, aki ma is keresztényekké tesz a keresztségben, küldetést ad a bérmálásban.
Ez nem csak a pápa dolga, vagy a vezetőké. A felelősségünk talán nagyobb, mint gondolnánk. Sokszor azt látni, hogy a felszínen próbálunk cselekedni. Egy paptestvértől hallottam azt a példát az érdemszerzésre, hogy ha bűnben élve próbálunk érdemszerző cselekedeteket végezni, az szép dolog, de olyan, mint a lyukas zsebbe gyűjtött pénz. Ha mi magunk nem teremtünk rendet az életünkben, ha nem törekszünk az életszentségre, akkor – nem mondom, hogy az imáink hatástalanok, de – egészen más úgy kiesdeni kegyelmeket, ha mi magunk is próbálunk együttműködni a kegyelemmel. Minden szívhez a Jóisten ismeri a kulcsot, Ő inspirálhatja a felelős döntéshozókat is. Fontos, hogy felfedezzük az újjáteremtő Lélek hatékony működését. Ő dolgozik, csak várja a mi együttműködésünket is: kérjük a megtérést magunk és mások számára. Engedjük a Szentlelket dolgozni úgy, hogy mi is hűen együttműködünk Vele.
Erre az együttműködésre csodálatos példa az 1946-ban kiadott püspökkari körlevél felhívása, melyben így írnak: „Ha már a földi remények megint így elhervadtak, a békét ott kell keresnünk a Béke Fejedelménél és a Béke Királynőjénél; keresnünk, sürgetnünk, kérnünk kell érte szünet nélkül (Ap. csel. 12, 5), amíg meg nem kapjuk, amíg meg nem találjuk, és amíg a béke országa meg nem nyílik nekünk (Máté 21, 23). Mi, hívők, vegyük kezünkbe a béke szent ügyét, úgyhogy ostromoljuk meg az eget milliók és milliók alázatos, állhatatos imádságával és imádsággal egészen átitatott élettel.”
Mindenekelőtt látnunk kell, hogy 1946-ban vagyunk. Azt hihetnénk, hogy a második világháború végeztével eljött a béke. Hát nem. Látszik, hogy szükség van a belső békére is, ugyanakkor a gyógyuláson is dolgozni kell. Egy évvel később Mária mennybevételének ünnepén kijön még egy püspökkari körlevél (1947. augusztus 15.). Abban van egy nagyon karakán mondat: „Vissza a Nagyasszonyhoz! Vissza a magyarság ősi életforrásaihoz!” Ez elég bátor beszéd. És akkor nem egy boldog valóság várt a magyar katolikus egyházra. Ez a szókimondás nagyon fontos volt akkor, rámutatott arra, hogy aki Szent István király óta ősi vezércsillagunk, őt most se tévesszük szem elől. Van nekünk Nagyasszonyunk, Szent István királyunk, akik segítenek minket a Krisztus felé vezető úton. Ahogy itt volt velünk Pátrónánk évszázadokon át, úgy segítség most is. Abban a fenyegető történelmi helyzetben, 1947. augusztus 15. és 1948. december 8. között meghirdették a Boldogasszony Évét.
A Béke Királynőjének szobra Medjugorjéban a Jelenések hegyén
Fotó: Kissné Berta Rita
Már az említett 1946-os körlevélben is, és az enciklikában is Máriát a Béke Királynőjének nevezték, pedig mind a körlevél, mind az enciklika jóval a medjugorjei jelenések előtt keletkezett, ahol Mária ezen a néven mutatkozott be.
A Mária-tiszteletnek nyilván ki kellett alakulnia, az évszázadok során sokféle titulus kezdett rászállingózni a Szűzanyára. A Béke Királynője ebben a formában egy újabb dolog. Előzménye XXIII. János pápa Pacem in terris enciklikája, előtte XV. Benedek pápa az első világháború idején, 1917-ben belevette a lorettói litániába, hogy „Béke Királynője, könyörögj érettünk”. Ennek a megnevezésnek a háttere mélyebben keresendő. Jézus mindenestől gyógyítani akarja azt a sebet, amit az ősbűn ütött rajtunk, helyre akarja állítani az egyensúlyt, amit a bűn eltolt az életünkben. Az ősállapot jellemzője volt a béke az Istennel, harmónia a teremtett világban. Ott volt a kegyelmi állapot menyegzős ruhája, Isten látásában éltek az emberek. A bűn következtében ez megsérült, leszakadt az emberről a kegyelmi állapot menyegzős ruhája, megtört ez az egyensúly. A békés ősállapotban a bűn által meg nem fertőzött világ valóságát kell meglátnunk, melyet újra épp a Szűzanya életében fog újra felragyogni. Az ő szeplőtelenségében.
Az ő személyében a Jóisten kicsit visszahozta ezt az állapotot.
Természetesen, a Jóisten kegyelme által ő bűntelen volt. És jó azt látni, hogy a Jóisten sokkal jobbat készít számunkra, mint az ősállapot békéje. Kell viszont a hajlandóságunk, kell az együttműködésünk a Béke Fejedelmével. Tudjuk, hogy a világegyetemnek is van egy belső működési rendje, Isten rendet teremtett. A diabolosznak, az ördög egyik nevének épp ez a jelentése, hogy szétszórni, szétvetni valamit. Az misztérium, hogy a Jóisten hosszan-tűrése ezt a tevékenységet hogyan és meddig engedi. Ha viszont felismerjük az Isten akaratát és Őt magát a legegyszerűbb, legártatlanabb szenvedőkben – akik általában megisszák a levét a békétlenségnek -, akkor
egyre inkább ott lesz az igény bennünk, hogy tegyünk a békéért.
Az imáinkkal is, és mindazzal, amit a saját eszköztárunknak megfelelően tenni tudunk. Úgy gondolom, hogy ez feladatunk. A Szűzanya ismeri és támogatja ezt a küzdelmünket. A nagy jel az égen, aki a vörös sárkánnyal küzd (ld. Jel 12. fejezet), győzni fog, de erre még valószínűleg várnunk kell.
Említettük XXIII. János pápa Pacem in terris enciklikáját, melynek bevezető gondolatai a Christi Matri enciklikához hasonlóan szintén döbbenetesen aktuálisak: „A BÉKÉT A FÖLDÖN, melyet az összes emberek a világon minden időben óhajtottak, nem lehet másképp megteremteni és megszilárdítani, mint csak az Istentől alapított rend szent megtartásával. […] Márpedig a világmindenség nagyszerű rendjével éles ellentétben áll mind az egyes emberek, mind a népek megbolygatása; mintha az egymás közti viszonyt csak erővel lehetne szabályozni.” Ezt a rendet kellene újra megtalálni a békéhez? Látjuk, hogy napjainkban is sok próbálkozás van a béke megteremtésére a világ vezetői részéről.
A világi próbálkozásokban azt látni, hogy valami mindig megreked. Ahogy Ferdinand Foch mondta 1919-ben, a versailles-i békeszerződés megkötését követően: „ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre”. És a II. világháború után is kényszeregyensúlyok álltak fel. Általában pont azt nem látni, hogy ki lett volna tisztítva mélyen a seb, ami okozta a konfliktust, és nyilván felszakad újra, mert nem tiszta. Nem tudjuk elengedni az emberi elképzeléseket, ott marad a terjeszkedési igény, a bosszúvágy, ott maradnak a sérelmeink.
Ezeken – ahogy a Szűzanya mindig mondja a jelenéseiben – tudna segíteni a megtérés.
Pontosan, mint egy jó anya, mindig ezt ismétli. Az embereket a sérelem, a hatalomvágy, a bosszúvágy vezeti, figyelmen kívül hagyva, hogy közben mekkora a rombolás, a gyász, a fájdalom. Nem véletlen, hogy XII. Piusz pápa 1950-ben érzi érettnek az időt arra, hogy dogma szintjén kihirdesse, amit akkor már hittek és vallottak, hogy a Szűzanya testestül-lelkestül a mennybe vétetett. XII. Piusz pápa látta, mennyi nyomorúságot okozott a világháború. Látszólag időben már távolodunk tőle, de az emberek egy életen át hordozzák a veszteségeik nyomorúságát. Nagyon bölcs volt XII. Piusz pápa, amikor arra buzdított, hogy „sursum corda”, emeljük fel a szívünket. Tekintsünk fölfelé, lássuk meg, hogy van tovább, van gyógyulás, van üdvösség, hazavár minket a Jóisten a szentek közösségébe, melynek legkiválóbb tagja a személyének teljességében megdicsőült Istenszülő. Van tehát reményünk.
A Szűzanya üzenetei a megtérésre való buzdítás mellett látványosan mindig ugyanazt a felhívást tartalmazzák: ima, engesztelés, rózsafüzér, béke. Mégis nagyon kevesen hallják meg.
Azt figyelembe kell venni, hogy magánkinyilatkoztatásról van szó. Nekünk a legnagyobb, legvégsőbb figyelmeztetés a kereszt jele. Mária minden üzenete akkor nyer értelmet, ha meglátjuk, mennyire mutat Jézusra. Benne kapjuk meg igazán a választ. A Szűzanya Kánában is Jézusra mutat: „tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2, 5). Mondani igazán Jézus fogja, hogy mit tegyünk.
Egyébként tényleg látszik, hogy ezek az üzenetek mennyire egy vonalban állnak. És ez jó is így, mert ez a mennyország konstans hűségét mutatja. Nemcsak Isten hűséges a szavához, hanem Mária is stabil pont az életünkben. A legstabilabb pont persze Krisztus, akire mutat.
A megtérést magunkon kell kezdeni.
Az ima is sokszor hiábavalónak tűnhet, de mégsem az. Lehet, hogy nem érezzük elégnek, hogy miért nem oldja meg a problémákat. Nem helyettünk fogja megoldani. A kegyelem minket együttműködésre hív, az Isten nem kész dolgokat ad a kezünkbe, hanem az együttműködésünket várja.
Fotó: dreamstime.com
Ahogy Zoltán atya is idézte, Szent II. János Pál pápa azt írja a szent rózsafüzérről szóló apostoli levelében, hogy a rózsafüzér a békére irányuló imádság. Azért van ez így, mert végső soron Jézusra, a Béke Fejedelmére irányítja a tekintetünket?
A rózsafüzér maga is egy békés imádság. Van egy monotóniája, ami nem feltétlenül rossz. Megnyugtatja az embert és rendezi a gondolatokat. Ez igaz, hogy a Béke Fejedelmére irányítja a figyelmünket, amiben a Szűzanya kézen ragad bennünket. A szentolvasó imádkozása igényel egyfajta külső-belső csöndet, hogy az ember egyáltalán megálljon imádkozni. Vannak csaták az életünkben, sokszor belsők is. És mennyire jó, amikor megtapasztaljuk, hogy az Isten megszenteli ezeket a küzdelmeket. A kegyelem képes elsimítani a göröngyöket. Nem erőszakkal elhordani, hanem elrendezni. Mária profi abban, hogy új távlatokat nyisson, és Királynő, tehát van hatalma. Nyilván nem ő lesz az, aki Krisztus helyébe lép, de ki tud eszközölni dolgokat. És ha elmúlik október, ne gondoljuk azt, hogy bezárul egy kampányidőszak! Ha már felvettük a rózsafüzért, ha már megízleltük, akkor ne tegyük le.
Azt a békét nyerjük meg általa, amit igazán csak az imádkozó szív tud megtapasztalni.
Nemcsak Márián keresztül, hanem Máriával megyünk Jézushoz. Szépen, gyengéden, ugyanakkor határozottan befonja az életünkbe a rózsafüzér Jézussal, a szentekkel és egymással összetartó szálát. Ha ezzel köt össze bennünket, akkor lehet, hogy lesznek hánykolódások az élet tengerén, de érezni fogjuk, hogy van egy biztos hajókötél.
Gyakran visszatérő kérdés, hogy a rózsafüzér hosszú, az embereknek a mindennapi rohanásban nem fér bele.
A rózsafüzér valahol az idő fölé repít minket, ez már nem kronosz, amit mutatóval mérünk, hanem kairosz, kegyelmi idő. A keresztény életben a küzdelmek mellett rengeteg öröm is van. A rózsafüzérben is ezt a békét, ezt az örömöt tapasztaljuk meg, amikor a Misztérium imádságos szemlélésének szánjuk ezt a fél órát, és csak Rá figyelünk. Ezzel megszenteljük azt az időt. És megérezzük, hogy átjár a béke, egy új világ nyílik meg számunkra, és a Szűzanya vezet általa. Bátorításnak is nagyon jó, át tud segíteni a nehéz időszakokon. Hiszen tudjuk, hogy mekkora ereje van a Napnak, és egy kis felhő is elég, hogy eltakarja. Ilyen a kegyelmi élet is, jön valami bizonytalanság, mindjárt úgy érezzük, mintha elveszítettük volna Istent. Lehet akár rendszeres rózsafüzér-imádkozás közben is ilyen szárazabb időszak. De Isten attól még ott van stabilan. Ezt kell szem előtt tartani.
A saját életemben is megtapasztaltam a rózsafüzér erejét. Korábban megoldhatatlannak tűnő dolgok kerültek a helyükre. Ehhez azonban szükség volt komoly kitartásra az elhatározásom mellett – hogy mindennap imádkozni fogom, akkor is, amikor éppen kissé értelmetlennek tűnik.
A rózsafüzér mondhatni egy terápia. Hányan vannak úgy vele, hogy bevesznek egy szem gyógyszert, és ha nem tapasztalnak gyors hatást, nem veszik be a többit! Ez egy terápia, ez egy folyamat. Nyilván nem egy pillanat alatt romlott el az adott állapot, nem is egy pillanat alatt fog gyógyulni. A rózsafüzér már többszörösen is bizonyított: kiegyengeti a buktatókat, ami napsugarat hoz az életünkbe, a kegyelem gyógyító erejét. Most leginkább erre van szükségünk. Szoktak amolyan harciasan is fogalmazni, hogy egy fegyver a kezünkben. Ha csak arra gondolunk, hogy jön egy hatás és az ellenhatás, ütni és visszaütni, akkor csak pofozgatjuk egymást.
Ez a fajta hozzáállás nem teremt valódi és fenntartható békét.
Igen, és Jézus sem erre mutatott. Ő azt mondta: „tartsd oda a másik arcodat is” (Lk 6, 29). Ő épp ezt tette a kereszten.
Mennyire ellentétes ez az emberi természettel…
Ő nem csapott szét ellenségei között, hanem épp azt mutatta meg, hogy az Isten szeretetének az ereje mennyivel tökéletesebb és hatalmasabb, mint a gonosz bármely aljassága. Azt bizonyította, hogy a szeretet erejével lehet egyedül győzni. Nagy feladat számunkra!
El kell mondani jó pár rózsafüzért még addig, amíg a krisztusi természet kialakul bennünk és a kegyelem ereje által képessé válunk szeretni ellenségeinket, és bosszú helyett adott esetben odatartani másik orcánkat is. Zoltán Atya, nagyon köszönöm az együtt-elmélkedést!
Kissné Berta Rita
Borítókép – Fotó: dreamstime.com
hirdetés
