Az Életed kérdései rovatban ismét ti kérdeztek, és Gájer László valamint Szilágyi Szabolcs atyák válaszolnak. Evelyn a párkapcsolat és szexualitás határait feszegeti: „Meddig lehet elmenni, mi számít bűnnek?” Balázs pedig a halál utáni életről kérdez: „Ha a mennyországban üdvözülünk, miért kell majd mégis feltámadnunk a testben?” – most ezekre a kényes és mély kérdésekre keresi a választ Szabolcs és László atya.
Evelyn: Szexualitás, párkapcsolat: Mi a határ, meddig lehet elmenni? Mi számít bűnnek? Sok választ kaptam már erre, de olyan ködöseket, hogy nehéz azok alapján ítélni.
Gájer László atya:
A tisztaság, és itt különösen a szexuális, testi tisztaságra gondolok, Isten ajándéka. Isten tisztán alkotta meg az embert. Az ember azonban beszennyezte ezt az eredeti állapotot. Nem véletlen, hogy a Teremtés könyve az első emberpárt úgy képzelte el, hogy azok mezítelenek. Ez az ember bűn előtti állapotát jelképezi. Amint az ember elkövette a bűnt, valami gond adódott ezzel a meztelenséggel is. Rendkívül sérült és támadott területről van tehát szó. Ezen a területen visszatérni az eredeti tisztaság állapotához majdhogynem lehetetlen.
Ha valaki az evangéliumi tisztaságra törekszik, annak szentnek kell lennie.
Ha a tisztaság területén csak a parancsokat látjuk, az könnyen lelki sérülésekhez vezet, aggályossághoz, félelmekhez, szorongáshoz. Ahhoz, hogy a keresztényeknek a tisztaságra vonatkozó elveit be tudd tartani, Jézust kell nézned. Ha Őt nézed, ha Vele vagy, akkor kezdesz vágyni arra, hogy a Jelenléte benned ne sérüljön. Akkor a tisztaságra vonatkozó parancsok sem öncélú előírások többé, hanem ennek a Jelenlétnek a megőrzését szolgálják. Tehát az állításom ez:
Ha Jézus szerelmes jelenléte nincs ott az életedben, akkor ezeket a parancsokat aligha tudod majd megtartani, sőt ha megtartod is őket, azok könnyen szorongást okoznak benned.
Olyan elvárások ezek, amelyeket nem lehet megtartani, sőt, magasabb, belső motiváció nélkül nem is szabad megtartani azokat, mert a félelem, az aggályosság komoly károkat okoz benned. A magasabb, lelki motiváció pedig nem más, mint a Jelenlétben való megmaradás. Ha Isten belépett az életedbe, akkor meg fogod tartani az erkölcsi törvényt, mert az elvezet a legnagyobb jóra. Ez pedig az egész katolikus erkölcstanra igaz. Az erkölcstan nem öncélú, hanem egy nagyobb jóra vezet. Isten barátsága nélkül pedig ez az erkölcstan értelmezhetetlen.
Ha tehát meg akarod őrizni a tisztaságot, akkor legyen erős és napi imaéleted. Napi fél óra ima (ami Istennek szentelt idő, tehát nem valamilyen egyéb tevékenység – vezetés, utazás, takarítás… – közben végzett ima) már megmutathatja neked a tisztaság helyes útját, és a gyakorlatát is. Nem is gyakorlati útmutatót adnék tehát elsősorban a kérdésedre válaszként, hanem meghívnálak a Vele való személyes kapcsolatba, nagyon konkrétan, napi fél óra imában, mert az ott töltött időben ki is rajzolódnak majd a határok. Tudni, érezni fogod, hogy hol a határ, hogy mi az, amit már nem teszel meg, mert elhalványítja benned a Jelenlétet.
Hogy konkrétumokat is mondjak, javaslom tehát, hogy napi legalább fél óra imával próbáld a párkapcsolatodat, a jegyességedet kísérni. Ehhez szinte elengedhetetlen, hogy hasonlóan gondolkodó, Istenbe szerelmes párod, jegyesed legyen. Egyedül, a párod egyetértése nélkül ezen az úton szinte lehetetlen járni. Az együttjárás ideje alatt adjatok időt az udvarlásnak. Ne rohanjatok. A kézfogás, a csók, az ölelés az a szint, ami házasság előtt belefér. Az együttalvás, bár ártatlannak is tűnhet, könnyen az elbukás alkalma lehet, ezért nem javaslom. Ha ezen a téren “böjtölsz”, vagyis vársz, akár évekig, akkor éhes leszel, de már nem a felszínes testi élvezetekre, hanem mélyebb örömök vonzanak majd, miközben a testi, szexuális életed is helyes mederbe kerül. Az a tapasztalatom, hogy az imában töltött várakozás hozza el az igazán mély házassági szexulis kapcsolat kialakulását. Ez az egyetlen út. A többi mind félmegoldás csak, és nem hoz elegendő mélységet. Ez a szentek útja. De megéri. Lesz neki huzatja. (Ezen a téren azért merek ilyen bátran nyilatkozni, mert bár nem élek szexuális életet, a cölibátus vagyis a papi nőtlenség helyes, és nem szorongó, frusztrált megélésében is az ima vezet engem. Az ima jelöli ki azt az utat, amelyen a cölibátus nem egy teher, nem egy életidegen magatartás, hanem a szabadság útja, amely megnyit Isten végtelen szerelmére. Az én testi, szexuális életemet is a Jelenlét “szabályozza” tehát.)
Egy másik embert szeretni művészet. Úgy is kell bánni a másikkal, mint aki nagyon értékes. Ne csúfítsd el, ne herdáld el. Azt kell jól megérteni és aztán megélni, hogy itt nem valami naiv, elnyomó vagy avítt tiltásról van szó. Nem a régi korokból itt maradt jámborkodó, ám értelmetlen tiltásról. Itt valami nagyszabásúról, ezért valami nagyon vagány dologról van szó.
Ha a tisztaságot ilyen formában végigviszed, eszméletlen nagy erők szabadulnak fel benned, a párkapcsolatodban és a lelki életedben.
Isten Jelenléte sérülékeny, érzékeny benned: ha bűnös vagy, a Jelenlét gyengül, visszahúzódik. Ha tiszta vagy, a Jelenlét megerősödik benned, és megerősít téged minden területen. Igazán jó házasságod csak Isten Jelenlétében élve lehet.
Szilágyi Szabolcs atya:
Köszönöm a kérdést! Ez egy gyakori és konkrét kérdés, amellyel papként is sokszor találkozom. Talán elsőre úgy tűnik, nem is olyan könnyen megválaszolható dilemmáról van szó, viszont írok neked pár szempontot, amelyekből kiindulva törekszem pontosabb válaszokat is körvonalazni.
Az Írás szerint amikor a Jóisten megteremtette a világot és benne az embert, akkor a végén „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) A testünk tehát jó. Csakhogy aztán jött a bűnbeesés, és sok minden – így a testünkkel és a másik testével való bánásmód is – ködös lett, ahogyan írod is, és nehéz eldönteni, hogy mit lehet és mit nem. Hogyan is szeressük akkor jól a magunk és a másik testét egy párkapcsolatban?
Az első, amit idehozok az az, hogy a testem nem az enyém: nem én hoztam létre, hanem kaptam. Ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznem a Teremtőmet, aki megformált engem, hogy szerinte mit tegyek vele.
A Teremtés könyvében azt látjuk, hogy miután Isten megáldja a férfit és a nőt, azt mondja nekik, hogy legyenek termékenyek és szaporodjanak. (Ter 1,28) Később pedig a teológia azt fogalmazza meg, hogy a testünk azt üzeni a másiknak a szexualitás által, hogy „teljesen és örökre a tiéd vagyok.” Mindezek miatt hirdeti az Egyház azt, hogy a szexualitás a házasságban nemcsak érték, hanem kiemelkedő érték, hiszen általa mondja ki és erősíti meg a házaspár újból az oltárnál kimondott „igen”-t a testével.
Ugyanakkor ezért van az is, hogy a házasságon kívüli szexualitáson nincs Isten áldása.
Illetve az is probléma, hogy ilyenkor mást fejezek ki a testemmel, mint amilyen kapcsolatban valójában vagyunk (a párkapcsolatban még nem történt még meg a „teljesen és örökre” kifejezése), ezért a házasságon kívüli szexualitás hazugság, és mindezek miatt bűn.
Ha közelebbről megnézzük a párkapcsolat kérdését, akkor felmerül, hogy valójában mi is a kérdés. Alapvetően nem az a kérdés, hogy nekem mi a jó; és még az sem, hogy mi a jó a másiknak; sőt, még az sem, hogy nekünk mi a jó; hanem az, hogy a kapcsolatnak mi lenne a jó. Ugyanis ami a kapcsolatnak jó, az lesz jó nekem és neked is. Azért tartunk határokat, és azért vagyunk mértékletesek, hogy a párkapcsolatunk élő és életető lehessen, és abból majd fakadnak valódi örömök testi, szellemi és lelki szinten egyaránt.
A gyakorlati kérdésekre rátérve: a kapcsolat érdekében kerülendő (azaz bűn) a házasság előtti szexualitás, orális és anális szex, petting, és minden, amiben önmagában az élvezet a cél. Ha tudom, hogy egy helyzetben gyenge leszek, gyengék leszünk, akkor magát a helyzetet kell elkerülni. Viszont a kapcsolatnak minden jó, ami által a megfelelő mértékben és tempóban testileg is kifejezzük egymáshoz tartozásunk mértékét, és ezáltal meg is erősítjük kettőnk kapcsolatát; legyen szó kézfogásról, simogatásról, ölelésről vagy csókról.
Balázs: Az Egyház tanítása szerint a keresztény ember célja, hogy Istennek tetsző életet élve halála után üdvözüljön és a Mennyországba jusson. Ezzel párhuzamosan az Egyház olyannyira hangsúlyosan hirdeti a feltámadást is, hogy az még a Hiszekegyben is szerepel. (Lehet, hogy teológiailag én vagyok alulművelt, de nekem ez ellentmodásnak tűnik, amit évek óta senki sem tud feloldani.) Ha valaki a halála után üdvözül, akkor miért “akarná” elhagyni a Mennyországot és Jézushoz hasonlatosan feltámadni, visszatérni?
Szilágyi Szabolcs atya:
Jó a kérdés, mert ha ezt a két legnagyobb értéket -mint üdvözülni és feltámadni-, egymással szemben helyezzük el, akkor valóban dilemmát okoz. Ha viszont folyamatában tekintjük, és a földi, időbeli keretekből fogalmazzuk meg a választ, akkor segíthet ennek a nehézségnek a feloldásában.
A Szentírásra és az abból következtető egyházi tanítást nézzük, akkor a következőket mondhatjuk a halál utáni életről, az ítéletről, és a feltámadásról.
Amikor az ember meghal, a teste és a lelke különválik, az érdemszerzés lehetősége megszűnik, és megítéltetik.
Ezt hívjuk különítéletnek, ekkor az életünk alapján ítélet alá esünk és kerülhetünk a pokolban, a tisztítóhelyre vagy a mennyországban. Aki a mennybe került örökre, aki a pokolba, az örökre elkárhozott, a tisztítóhely pedig egy ideiglenes állapot, ahonnan a bűneink levezeklését követően a mennybe kerülünk. Ezeken a helyeken az ember a lelke által van jelen és nem a teste által, mert az itt maradt a földön.
Amikor pedig a Jóisten terve szerint itt a világ vége, akkor Jézus másodjára is eljön, de akkor már dicsőségesen és mindenki számára nyilvánvalóan. Ekkor kerül sor az utolsó ítéletre, vagy más szóval élve a végítéletre. A halottak föltámadnak, azaz visszakapják a testüket, legyen szó elkárhozottról, üdvözültről vagy tisztítóhelyen szenvedőről; az élők pedig (ahogyan Pál írja) elváltoznak. Mindenki megítéltetik és testestül-lelkestül él tovább örökké. Aki a pokolban vagy a mennyben volt ott is marad, a tisztítóhely megszűnik, és a teremtett világ a maga teljességében megújul, és a mennyország része lesz.
Így lehetséges az, hogy az üdvösség és a föltámadás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.
Gájer László atya:
A kérdésed az egyetemes vagy utolsó ítélet és a különítélet, vagyis a személyes megítéltetésünk különbségére vonatkozik, ha jól értem.
Amikor meghalunk, megállunk Isten előtt. “Az egyes emberek halhatatlan lekükben haláluk pillanatában, a különítéletben megkapják örök fizetségüket Krisztustól, aki élőknek és holtaknak Bírája” (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1051). Ez minden ember személyes megélése, életpillanata. Ez a teljes őszinteség pillanata. Amikor egy természetfeletti valóságban már nem tudsz titkolódzni sem Isten, sem önmagad előtt. Ez a teljesen áttetsző pillanat, amikor nemcsak nem tudsz, de nem is akarsz titkolódzni. Állsz, őszintén Isten és önmagad előtt. És sírsz.
Mert látod magad, és már önmagadnak sem akarsz hazudni. Ez a sírás, a könnyeid maga az ítélet. Ez a sírás, a sírás “ideje” maga a tisztítótűz.
Ezzel együtt a világ, az idők végén a világ élete beteljesedik. Ez Krisztus megjelenésének ideje, a parúzia, a világvége. “Az egyetemes ítélet napján minden ember a testében fog megjelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hogy számot adjon cselekedeteiről. Isten országa az idők végén fogja elérni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben, lélekben megdicsőült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal…” (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1059-60). A világnak volt kezdete (teremtés), és lesz időbeli vége is (parúzia), amely végpont a beteljesedés, és mivel ez az idő teljessége, abban a pillanatban ott áll Krisztus, a világ ura. Ekkor a világ megítéltetik, és Krisztus lesz minden mindenben (vö. 1Kor 15, 28). Ez a testi feltámadásunk pillanata is.
A két mozzanat azonban, vagyis a te személyes megítéltetésed és a test feltámadása, amely világ ítélete talán nincsenek is olyan távol egymástól. A két állapot között biztosan van valamiféle úgymond köztes idő, erről Joseph Ratzinger sokat beszélt. De talán használhatjuk azt a képet is, hogy az úgymond két ítélet egymásnak színe és fonákja. A te szempontodból az ítélet személyes, a világ oldaláról nézve azonban egyetemes.
A testi haláloddal kiléptél a történelem idejéből, de Isten közösségében a tested is feltámad, és ez a testi feltámadás a beteljesedés pillanata.
A halál utáni létben a két időpont már jelentőségét veszti abban a valóságban, ahol az idő is átminősül. Az ítéletre tehát talán sokkal inkább úgy kell gondolnunk, mint ami egy, de különböző aspektusai vannak. Várjuk a találkozást Istennel, és a teljes emberi létünk beteljesedését, testünk feltámadását. Egy olyan valóságot, amely nem része ennek a világnak, de ismereteink vannak róla a Szentírásból, ennél pontosabban talán meg sem tudunk határozni. És az üdvösségünk szempontjából nincs is szükségünk ennél pontosabb meghatározásra. Várjuk a beteljesedést.
És garantálom, hogy minden elképzelésünket felül fogja múlni.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
